Utunk, 1988 (43. évfolyam, 1-53. szám)

1988-01-01 / 1. szám

BÁLINT TIBOR Háromki­rál­yok­ ­. Nagy Istvánnak mindig azokat a történeteit szerettem igazából, amelyek túlmutattak egyszeri voltukon, amelyek valami szép jelkép boltozata alatt tündököltek. Néha olyan­­hatalmas és eredeti tudott lenni ebben, mint amilyen kegyetlen és következetes volt a tények már-már zalai taglalásában. Sosem felejtem el például azt a jelenetet, amikor a Réz Mihályék kóstolójában a gye­rekek felváltva ketyegnek az elrontott vekkeróra helyett. Viháncolt a lelkem, amikor ehhez a fejezethez értem, s talán akkor éreztem át elő­ször, hogy a mi szegényesebb környékünkön is lehetnek a prózának világirodalmi pilla­natai. De nem kevésbé hatott meg a Perzsa utánzat sem, amely elbeszélés helyett szinte a ki­nyilatkoztatás erejével hatott rám, mint a nagy festmények. S mert bennem is volt haj­lam az élet szélsőséges dol­gainak az ábrázolására, való­sággal megbotránkozva ta­pasztaltam, hogy Nagy István elvtárs fintorog az én hasonló kísérleteimtől... Nem tudtam, mi lehet en­nek az oka, s egy szép napon, miután beszedtem egy kis sziveresítőt a közeli Vén hor­dóban, ezzel a kérdéssel ál­lítottam be az Utunk igazga­tójához, aki akkoriban épp maga Nagy elvtárs volt. — Mondja, Pista bácsi — kezdtem bizalmaskodva, hogy jóindulatot ébresszek önma­gam iránt —, miért akarta kivétetni a lapból azt a kis sztorimat, amely egy halál­­borbélyról szól?... És általá­ban mi a kifogása a hasonló novellák ellen?... Láthatóan meglepődött, hogy kertelés nélkül mindjárt a dolgok közepébe vágok; meg­szenvedett tapasztalata mögül egy-kettőre fölmérte a helyze­tet, de utána oly körülménye­sen gyömöszölt egy kettécsípett Marosestit a szipkájába, mint aki önmaga ellen sztrájkol. Végül rágyújtott, erélyesen oldalt fordult székestül, s arcán elkezdődött a mosoly­nak az a különös, egyedi és soha nem látott színjátéka, amelyben az érzelem szinte rétegenként fejlett föl, hogy aztán az ajak körül vonagló és a szem felé torlódó tekto­nikus erők kétkedést, gyanak­vást, derűs fölényt fejezze­nek ki. — Az atyaistennek sem ér­tem, miért vadássza mindig az egzotikus történeteket?! — csapott a lábszárára. — Mire való az a sok bizarr hely­zet? ... Ettől azonban már én sá­padtam el, mert elfogultnak éreztem a vádat, de a követ­kező percben már boldog vol­tam, mert láttam, hogy saját maga alatt vágja el a fát, s hogy nehéz lesz elhárítania az én ellentámadásomat. Már meg is szólaltam szelíden mo­solyogva, ártatlanul, majd­nem kedveskedve, de főként pimaszul: — No és amikor vékony az ajtó, mögötte nem bizarr dolgok történnek? ... Hát a Perzsa utánzatban? ... Vagy a Szobor Juli rajzában?... És minek tekintsem azt, amikor a gyerekek a fejüket üteme­sen ingatva ketyegnek a tönkretett ébresztőóra he­lyett? ... Nekem, sajnos, még nem sikerült ilyen bizarr helyzeteket teremtenem ... Nagy István most engedé­kenyen visszafordult, a sze­membe nézett, mint aki mér­legeli, hogy ez vajon kihívás akar-e lenni, vagy épp ellen­kezőleg, elismerés és őszinte vallomás. Aztán ismét oldalt fordulva, ezúttal ellenkező irányba, így szólt: — Én azt nem tudatosan csináltam, kérem!... Ekkor azonban már engem is megcsiklantott az ördög: — Még szerencse! — mond­tam vigyorogva, s jól esett látni, hogy beszélgetésünk során most első ízben tűnőd­ve, bölcsen elmosolyodik, mint aki föladta a játszmát... 2. Egyre meredekebb lett Já­kob lajtorjája a földszinttől a Napsugárig, de Horváth Pista bácsi így is szinte hetente meglátogatott bennünket. Mo­solyogva vette le s kezdte tö­­rülgetni a szuszogás párájától ellepett pápaszemét, s mind­járt belénk csípett: — Mit bádogtalankodtok itt, fiam? ... Ennyi nagy író szer­keszti azt a kicsi lapot, ahe­lyett, hogy ontaná a verseket, regényeket? ... Hát hiszen nem mondom, mert jó lapot csináltok, az apátok minde­­nit... Még én is elolvasok szinte minden számot, most, hogy a második gyermekko­romhoz közeledem, de azért publikáljatok többet!... Később kicsit megilletődve szólt: — Úgy tudjátok meg, édes fiam, hogy ide szeretek a leg­inkább járni. A Napsugárhoz. Itt jól érzem magam, kicsit tán meg is fiatalodom. És bár taknyosok vagytok hozzám képest, sokszor jól fog az öregnek a tanácsotok ... Egy ízben így folytatta: — Mert ne, milyen helyze­tek adódnak az ember életé­ben. Például mo­st jövök rá, hogy bármennyire kegyelnek is, szeretnek is engem az írói szövetségben, mégsem elég­gé... Mégsem annyira, mint azt, aki most nemrég ment előttem nyugdíjba... Tudjá­tok, kire gondolok, bádogta­­lanok, nem mondom hát ki a nevét... De azt közlöm ve­letek, hogy egy napon minden diplomámat, kitüntetésemet berakom egy istentelen nagy borítékba, és visszaküldöm a szövetségnek ... Mit szól­tok? ... Természetesen igyekeztünk lebeszélni dühben fogant szándékáról, hangoztattuk, hogy az ilyesmi méltatlan őhozzá. Én még azzal is meg­toldottam, tréfával igyekezvén enyhíteni a helyzeten, hogy az illető kolléga, akit szerinte többre taksálnak, mint őt, egészen fiatalon kezdett írni, míg ő kétszer annyi idős volt, mint Rimbaud, amikor az el­ső versét közölte ... Érveinktől egészen ellágyult, egyenként magához ölelt ben­nünket, s nem győzött hálál­kodni: — No látjátok, édes fiam, ezért szeretek én ide jönni: nem hagyjátok, hogy Pista bátyátok ostobaságot köves­sen el azzal a vén fejével. Ha ma nem jövök ide, hónap már tán úton is van a boríték a szövetség felé. És micsoda szégyennek tettem volna ki magam!... Hüledezve csóválta a fejét, s miközben kikísértük, egyre csak hálálkodott nekünk. Más­nap azonban már „nyitáskor“ megjelent. Friss volt, eleven és jókedvű. S mindjárt így kezdte: •— Ti is megéritek a pén­zeteket, bádogtalanak!. .. Mi­re a tegnap leértem innen, már rájöttem, hogy túl köny­­nyelműen fogjátok fel az ese­temet, és odahaza az volt az első dolgom, hogy előkeres­tem egy istentelen nagy borí­tékot ... És úgy mosolygott, mint akinek sikerült idejében le­lepleznie egy ellene irányuló kisebb összeesküvést. 3. Mindhárom PISTA erede­tien tudott derülni az élet ko­mikus jelenségein, de a legsa­játosabban Asztalos István. Épp ezért volt hálás megne­vettetni őt, néha akár egy kis csalás árán is. Erre gondolt Fodor Sándor, amikor fölment Bukarestbe a nyomás alatti friss számot tiszta fejjel át­olvasni. Olvasgatta, korrigál­ta nyugodtan és elmélyülten, de amikor egy verses elbeszé­léshez ért, amelyben Ábra­hám és Domokos szerepelt, rákacsintott a gonosz, s ő fe­kete roszirónnal mindenütt átjavította a Domokost Homo­kosra. A tréfa oly kitűnően sikerült, hogy Pista bácsi, miközben maga is olvasni kezdte a próbalevonatot, han­gosan fölnevetett, aztán át­kiáltott a szerkesztők­­ szobá­jába: — Fodor, gyere be azonnal hozzám! De hiába igyekezett szigorú­nak mutatkozni a bűnbe esett iránt, mert amint meglátta,an­­nak ártatlan és meglepődött ábrázatát, megint elfogta a ka­caghatnék: — Mondd, fiam, merre kó­száltál ott fenn? ... Hiszen te még annyi fáradságot sem vettél, hogy legalább a vona­ton belepillants a lapba!... Neked halvány sejtelmed sincs róla, hogy mik vannak ben­ne... Például Domokosok he­lyett homokosok!... — Te jóságos ég! — kiáltott fel ekkor a fejéhez kapva a vétkes, s közelebb lépett az íróasztalon szétterített próba­levonathoz, mint aki akkor sem hisz ilyen botrányos el­írásban, ha valóban a nyom­da felé sem nézett. Pista bá­csi azonban most már raké­­tázva kacagott a pórul járt tisztafej esetén, s úgy csurgott a könnye, mint izzó lámpa­­gömbről az esőcseppek ... Mariana Boján: Műterem SZABÓ GYÖRGY MORFOND/R A költők­)-írók és a kritikusok+irodalomtörténészek (mond­hatnám úgy is: a szubjektív és az objektív csoport) nemegy­szer leszólják egymást. Titokban azonban nagyon jól tudják, hogy létük alapja a „másik“: irodalmi alkotást elemezni, nép­szerűsíteni csak az objektívek tudnak, ám a szubjektívek nél­kül ezeknek nem volna miről írniuk. A szimbiózisnak roppant érdekes formája ez, csak azt kell eldönteni, hogy a kettő kö­zül melyik a parazita. A szellemi érettség minél magasabb fokára jut el a férfi, annál könnyebben mond le a megálmodott „tökéletes“ nőről, aki feleség, szerető, anya és szakácsnő egy személyben. Köny­­nyen mond le, mert már tudja, hogy a nő igazában akkor tökéletes, ha sok kedves hibája van, vagyis ha tökéletlen. • A civilizáció áldásait élvező, értő személy nem feltétlenül azonos a műveit, vagy az intelligens emberrel. Hármuk közül a civilizált az, aki primitív vagy csupán kevésbé komfortos körülmények közé cseppenve panaszkodik, nyafog, mert sem az alkalmazkodási képessége nincs meg, mint az intelligens­nek, sem a déja­ vu érzése, olvasmány-élménye, mint a mű­veltnek. A legtisztább a kezük azoknak az embereknek, akik a leg­gyakrabban mossák, mert a legpiszkosabb munkát végzik, és így sok szennyel jutnak érintkezésbe; ilyenek: a mosónők, az orvosok, a mészárosok. A bankár, aki a pénzt számolja, nem tartozik ide. Miért nem újítják meg a kanál merítő részét? Azért, mert elérte legcélszerűbb formáját. Nézetem szerint ez a gondolat elejét kellene vegye sok-sok irodalmi kísérletezésnek is. A re­génynek és általában az elbeszélő művészetnek vannak jól be­vált, mondhatni tökéletes formái, mint a kanalaknak. Ha le­vest akarunk enni, akkor ne változtassunk a kanálon. Ám, ha csak szopogatni akarjuk a hideg fémet, akkor rajta! A kezdődő öregségnek biztos jele az, ha valaki az idő gyors múlása miatt panaszkodik.• Tanárainkkal (és részben szüleinkkel) szemben azért érzünk bizonyosfajta elfogódottságot, mert láttak bennünket olyan fejlődési szakaszunkban, olyan csínyekkel hátunkon, olyan magatartásformákkal, amelyek mostani énünknek cseppet sem válnak díszére.• Irodalmunk egyik fő hibája az, hogy mihelyt új író, költő jelentkezik, nyomban kritikusok, ítészek adják a tanácsokat, bírálják, nemegyszer egymásnak ellentmondva, s valósággal megbolondítják szegény kezdőt. A fának, a bokornak is árt, ha túlságosan korán kezdik metszeni s megfosztják a termé­szetes életmódtól. (Bár így lenne. A szerk. megjegyzése) Az idegen nő és férfi találkozása az utcán olyan, mint amikor éjjel két gépkocsi szembe megy egymással. Messziről felgyújtják a reflektorokat, jeleznek egymásnak, mikor aztán közel érkeznek, a reflektor kialszik, hogy ne bántsa a szembe­jövőt. Messziről pillantásokat váltunk a közeledő nővelt férfi­­vel, mikor aztán egy-két méterre értünk, mindkét fél lesüti a szemét vagy másfelé néz, így ildomos, hogy bámészkodásunk­­kal meg ne sértsük a másikat. S mihelyt tovább haladtunk, a reflektor újra kigyúl, a szem megint előre néz. A nemzedékek közti ellentét sohasem szűnik meg. Ha nagy ritkán akadnak is idős vagy öregedő személyek, akik jórészt elfogadják az ifjúság elveit, a szembenállás, ha másban nem, legalább abban megnyilvánul, hogy az ifjak aggastyánnak ne­vezik a harmincévest (ami nem annyira a harmincévest bánt­ja, mint­ inkább a negyvenévest). Lapjaink időnként csodálattal említik, hogy már az egyip­tomiak (khaldeusok, görögök, rómaiak) ismerték ezt vagy azt a betegséget (műszert, orvosságot, eljárást). Ilyenkor iirág csüggedés fog el: mi is hát a haladás? Két-háromezer év alatt az orvostudomány nem sokat fejlődött, ugyanott tart, ahol a piramisépítők, s most is csak tüneteket kezel? Az senkit sem vigasztal, hogy már a régiek ismerték a reumát (fogszuvaso­dást, rákot stb.), ma is ismerjük, de ma sem tudjuk gyógyítani egyiket sem.­­•■ a V v­ 1• Platón írja valahol, hogy az emberek annyit építenek, mintha örök élet várna rájuk, és annyit zabálnak, mintha már holnap meg kellene halniok. Ehhez a jövőt és jelent példázó két képhez tegyük hozzá a múltat: az emberek annyira büsz­kék hőseikre, mintha ama nagy tetteket ők maguk cseleked­­ték volna. " ■ .. . Nem a beteljesülés a boldogság, mert az mindig a véget jelenti, a hanyatlás kezdetét vagy a csömört, hanem a betel­jesüléshez vezető út, a tervezés, a keresés, a próbálkozás, a küzdelem. Küzdelemben elpusztulni: talán ez az a legfőbb jó — supremum bonum —, amelyről annyit írtak a rómaiak. • A paripák országában nagy számban éltek szamarak is; az ország urai minden alkalmat megragadtak arra, hogy gú­nyolódjanak velük. Egyszer egy szamárcsikó fejébe vette, hogy paripához megy feleségül; hiába intette apja, a csikó nem hallgatott a vén szamárra. Megvolt az esküvő, teltek az évek, s a kezdeti boldogságból boldogtalanság lett. A paripa­­férjről kiderült, hogy határozott fellépése durvaságot, önzést takart; gyermekei nem voltak sem lovak, sem szamarak, és így sehol sem látták őket szívesen. Minek részleteztem: az egykor boldog szamárcsikó élete — paripa-férje és öszvér­gyermekei és szamár szülei között — csupa sanyarúság volt, s mamája, a vén szamár felesége titkon sokat sírt lányáért. Az író fejével a táncosnő lábával, a szakácsnő fakanalával alkot. Az író könyveit férgek rágják össze, a szakácsnő éte­leit az ember zabálja fel, a táncosnő lépéseinek elemésztője a pillanat. Minden múlandó! A tűzijáték rövid időre nagy fényességet áraszt, a fáklya azonban tartósan világít, bár szerényebb fénnyel. Én szeretem a mézespogácsát, de Einstein gyorslábú fut­­ballcsatár. Te lenézed a patikusokat, de a harisnyaszemfel­­szedő nők nem esznek zöldhagymát. Jani nem állat, bár marhának is nevezhetnők, de Jane Fonda sohasem sétált a Fellegváron. Mi nem sokat teketóriázunk, de ez a hórihor­­gas csupaszáj vagány kemendexet vacsorázott. Ti beestetek a meszesgödörbe, de a cirmostulipán csak simogatni tud. So­kan azt hiszik, a spanyolviasz piros, pedig Kolumbusz nem szívott marihuánát. Kék az ég, a tenger is, a nefelejcs, sőt a szarkaláb is, de a nadrágomon (hátul) iszonyú piros folt van, mi több, személyesen varrta rá Pablo Neruda. Pár sorral előbb a beteljesülésről írtam, erről most va­lamivel bővebben. Mindenben az előkészületet szeretem, a ter­vezést, nem a beteljesülést. Szívesebben tervezek egy kirán­dulást otthon, térképen követve az útvonalat, mint részt ve­szek benne. Nagyobb örömöt jelent az ünnepre való elő­készület, amikor mindenki titokzatos arccal jön-megy a ház­ban és azt sem tudja, hova rejtse a meglepetésnek szánt aján­dékokat, mint maga az ünnep. Jobban szeretek színházba ké­szülve ünneplő ruhát, fehér inget ölteni s várni az indulás percét, mint megnézni az előadást, de még a nézőtéren is van-e kellemesebb, mint a termet betöltő zsongás, halk be­szélgetés, tehát várakozás. Ha könyvet vásárolok, legalább olyan öröm a könyvesboltba elmenni, a könyvet kiválasztani s megsimogatni, majd otthon felvágni, mint lapozni benne. S nem így vagyunk-e a szerelemmel is? Ha az emberekből kiveszne a rosszmájúság, a gonoszság, az indulat és hasonlók, tagadhatatlanul nyugalmasabbá vál­nék az élet, de egyszersmind unalmasabbá is. Ám a tételt meg lehet fordítani: ha az emberekből kiveszne a rosszmá­júság stb., tagadhatatlanul unalmasabbá válnék az élet, de egyszersmind nyugalmasabbá is. • • • MIRCEA DINESCU SZEMTANÚ KELET KAPUJÁNÁL A part mögött mint csilló márkagyírrű mosóteknőben felkáprázik sűrű csapások közt egy kunkori kaik idézve Naszreddin bocskorait s azt az urat, kit felszívott a számtan mint tenorhőst a kocsma, bár hallott elszántan. Osontam én hónom alatt a róka orromat fahéjillat ostromolta s pergett cukor barna szembogaras ám hibádzott az a lukas garas s a bátorság hogy pálinkában ússzak — lekapcsolhat a vámtiszt túsznak. Vaksin gyáván meghúzódva a bólyák mögé — nehogy a Témát kisodorják s az irodalmi Nagy Motívumot: észre sem veszed hígított rumot vedelnek a török kollektivisták kezeslábasban, bugyogójuk rég elitták. S míg pajzsiba fullad a forró m­észbe elfeleded, a müezzin nem néz le tornyából rég s nem jelzi az időt s a mészoltók nem kapnak hűsítőt eltiltották, pedig a búza árpa ott dohosodik dzsámi-silóba zárva. S akkor könnyes szemmel a szomorú ködben s a vérem nem benem de zsebkendőmben — elfordultam, úgy éreztem lent (mit Naszreddin? mit bocskor? mit kajüt?) a perc, nyomorult szemtanút, hadd fájjak míg a tájkép kiokádja a tájat B­ÁGYONI SZABÓ ISTVÁN fordítása

Next