Utunk, 1988 (43. évfolyam, 1-53. szám)
1988-01-01 / 1. szám
BÁLINT TIBOR Háromkirályok . Nagy Istvánnak mindig azokat a történeteit szerettem igazából, amelyek túlmutattak egyszeri voltukon, amelyek valami szép jelkép boltozata alatt tündököltek. Néha olyanhatalmas és eredeti tudott lenni ebben, mint amilyen kegyetlen és következetes volt a tények már-már zalai taglalásában. Sosem felejtem el például azt a jelenetet, amikor a Réz Mihályék kóstolójában a gyerekek felváltva ketyegnek az elrontott vekkeróra helyett. Viháncolt a lelkem, amikor ehhez a fejezethez értem, s talán akkor éreztem át először, hogy a mi szegényesebb környékünkön is lehetnek a prózának világirodalmi pillanatai. De nem kevésbé hatott meg a Perzsa utánzat sem, amely elbeszélés helyett szinte a kinyilatkoztatás erejével hatott rám, mint a nagy festmények. S mert bennem is volt hajlam az élet szélsőséges dolgainak az ábrázolására, valósággal megbotránkozva tapasztaltam, hogy Nagy István elvtárs fintorog az én hasonló kísérleteimtől... Nem tudtam, mi lehet ennek az oka, s egy szép napon, miután beszedtem egy kis sziveresítőt a közeli Vén hordóban, ezzel a kérdéssel állítottam be az Utunk igazgatójához, aki akkoriban épp maga Nagy elvtárs volt. — Mondja, Pista bácsi — kezdtem bizalmaskodva, hogy jóindulatot ébresszek önmagam iránt —, miért akarta kivétetni a lapból azt a kis sztorimat, amely egy halálborbélyról szól?... És általában mi a kifogása a hasonló novellák ellen?... Láthatóan meglepődött, hogy kertelés nélkül mindjárt a dolgok közepébe vágok; megszenvedett tapasztalata mögül egy-kettőre fölmérte a helyzetet, de utána oly körülményesen gyömöszölt egy kettécsípett Marosestit a szipkájába, mint aki önmaga ellen sztrájkol. Végül rágyújtott, erélyesen oldalt fordult székestül, s arcán elkezdődött a mosolynak az a különös, egyedi és soha nem látott színjátéka, amelyben az érzelem szinte rétegenként fejlett föl, hogy aztán az ajak körül vonagló és a szem felé torlódó tektonikus erők kétkedést, gyanakvást, derűs fölényt fejezzenek ki. — Az atyaistennek sem értem, miért vadássza mindig az egzotikus történeteket?! — csapott a lábszárára. — Mire való az a sok bizarr helyzet? ... Ettől azonban már én sápadtam el, mert elfogultnak éreztem a vádat, de a következő percben már boldog voltam, mert láttam, hogy saját maga alatt vágja el a fát, s hogy nehéz lesz elhárítania az én ellentámadásomat. Már meg is szólaltam szelíden mosolyogva, ártatlanul, majdnem kedveskedve, de főként pimaszul: — No és amikor vékony az ajtó, mögötte nem bizarr dolgok történnek? ... Hát a Perzsa utánzatban? ... Vagy a Szobor Juli rajzában?... És minek tekintsem azt, amikor a gyerekek a fejüket ütemesen ingatva ketyegnek a tönkretett ébresztőóra helyett? ... Nekem, sajnos, még nem sikerült ilyen bizarr helyzeteket teremtenem ... Nagy István most engedékenyen visszafordult, a szemembe nézett, mint aki mérlegeli, hogy ez vajon kihívás akar-e lenni, vagy épp ellenkezőleg, elismerés és őszinte vallomás. Aztán ismét oldalt fordulva, ezúttal ellenkező irányba, így szólt: — Én azt nem tudatosan csináltam, kérem!... Ekkor azonban már engem is megcsiklantott az ördög: — Még szerencse! — mondtam vigyorogva, s jól esett látni, hogy beszélgetésünk során most első ízben tűnődve, bölcsen elmosolyodik, mint aki föladta a játszmát... 2. Egyre meredekebb lett Jákob lajtorjája a földszinttől a Napsugárig, de Horváth Pista bácsi így is szinte hetente meglátogatott bennünket. Mosolyogva vette le s kezdte törülgetni a szuszogás párájától ellepett pápaszemét, s mindjárt belénk csípett: — Mit bádogtalankodtok itt, fiam? ... Ennyi nagy író szerkeszti azt a kicsi lapot, ahelyett, hogy ontaná a verseket, regényeket? ... Hát hiszen nem mondom, mert jó lapot csináltok, az apátok mindenit... Még én is elolvasok szinte minden számot, most, hogy a második gyermekkoromhoz közeledem, de azért publikáljatok többet!... Később kicsit megilletődve szólt: — Úgy tudjátok meg, édes fiam, hogy ide szeretek a leginkább járni. A Napsugárhoz. Itt jól érzem magam, kicsit tán meg is fiatalodom. És bár taknyosok vagytok hozzám képest, sokszor jól fog az öregnek a tanácsotok ... Egy ízben így folytatta: — Mert ne, milyen helyzetek adódnak az ember életében. Például most jövök rá, hogy bármennyire kegyelnek is, szeretnek is engem az írói szövetségben, mégsem eléggé... Mégsem annyira, mint azt, aki most nemrég ment előttem nyugdíjba... Tudjátok, kire gondolok, bádogtalanok, nem mondom hát ki a nevét... De azt közlöm veletek, hogy egy napon minden diplomámat, kitüntetésemet berakom egy istentelen nagy borítékba, és visszaküldöm a szövetségnek ... Mit szóltok? ... Természetesen igyekeztünk lebeszélni dühben fogant szándékáról, hangoztattuk, hogy az ilyesmi méltatlan őhozzá. Én még azzal is megtoldottam, tréfával igyekezvén enyhíteni a helyzeten, hogy az illető kolléga, akit szerinte többre taksálnak, mint őt, egészen fiatalon kezdett írni, míg ő kétszer annyi idős volt, mint Rimbaud, amikor az első versét közölte ... Érveinktől egészen ellágyult, egyenként magához ölelt bennünket, s nem győzött hálálkodni: — No látjátok, édes fiam, ezért szeretek én ide jönni: nem hagyjátok, hogy Pista bátyátok ostobaságot kövessen el azzal a vén fejével. Ha ma nem jövök ide, hónap már tán úton is van a boríték a szövetség felé. És micsoda szégyennek tettem volna ki magam!... Hüledezve csóválta a fejét, s miközben kikísértük, egyre csak hálálkodott nekünk. Másnap azonban már „nyitáskor“ megjelent. Friss volt, eleven és jókedvű. S mindjárt így kezdte: •— Ti is megéritek a pénzeteket, bádogtalanak!. .. Mire a tegnap leértem innen, már rájöttem, hogy túl könynyelműen fogjátok fel az esetemet, és odahaza az volt az első dolgom, hogy előkerestem egy istentelen nagy borítékot ... És úgy mosolygott, mint akinek sikerült idejében lelepleznie egy ellene irányuló kisebb összeesküvést. 3. Mindhárom PISTA eredetien tudott derülni az élet komikus jelenségein, de a legsajátosabban Asztalos István. Épp ezért volt hálás megnevettetni őt, néha akár egy kis csalás árán is. Erre gondolt Fodor Sándor, amikor fölment Bukarestbe a nyomás alatti friss számot tiszta fejjel átolvasni. Olvasgatta, korrigálta nyugodtan és elmélyülten, de amikor egy verses elbeszéléshez ért, amelyben Ábrahám és Domokos szerepelt, rákacsintott a gonosz, s ő fekete roszirónnal mindenütt átjavította a Domokost Homokosra. A tréfa oly kitűnően sikerült, hogy Pista bácsi, miközben maga is olvasni kezdte a próbalevonatot, hangosan fölnevetett, aztán átkiáltott a szerkesztők szobájába: — Fodor, gyere be azonnal hozzám! De hiába igyekezett szigorúnak mutatkozni a bűnbe esett iránt, mert amint meglátta,annak ártatlan és meglepődött ábrázatát, megint elfogta a kacaghatnék: — Mondd, fiam, merre kószáltál ott fenn? ... Hiszen te még annyi fáradságot sem vettél, hogy legalább a vonaton belepillants a lapba!... Neked halvány sejtelmed sincs róla, hogy mik vannak benne... Például Domokosok helyett homokosok!... — Te jóságos ég! — kiáltott fel ekkor a fejéhez kapva a vétkes, s közelebb lépett az íróasztalon szétterített próbalevonathoz, mint aki akkor sem hisz ilyen botrányos elírásban, ha valóban a nyomda felé sem nézett. Pista bácsi azonban most már rakétázva kacagott a pórul járt tisztafej esetén, s úgy csurgott a könnye, mint izzó lámpagömbről az esőcseppek ... Mariana Boján: Műterem SZABÓ GYÖRGY MORFOND/R A költők)-írók és a kritikusok+irodalomtörténészek (mondhatnám úgy is: a szubjektív és az objektív csoport) nemegyszer leszólják egymást. Titokban azonban nagyon jól tudják, hogy létük alapja a „másik“: irodalmi alkotást elemezni, népszerűsíteni csak az objektívek tudnak, ám a szubjektívek nélkül ezeknek nem volna miről írniuk. A szimbiózisnak roppant érdekes formája ez, csak azt kell eldönteni, hogy a kettő közül melyik a parazita. A szellemi érettség minél magasabb fokára jut el a férfi, annál könnyebben mond le a megálmodott „tökéletes“ nőről, aki feleség, szerető, anya és szakácsnő egy személyben. Könynyen mond le, mert már tudja, hogy a nő igazában akkor tökéletes, ha sok kedves hibája van, vagyis ha tökéletlen. • A civilizáció áldásait élvező, értő személy nem feltétlenül azonos a műveit, vagy az intelligens emberrel. Hármuk közül a civilizált az, aki primitív vagy csupán kevésbé komfortos körülmények közé cseppenve panaszkodik, nyafog, mert sem az alkalmazkodási képessége nincs meg, mint az intelligensnek, sem a déja vu érzése, olvasmány-élménye, mint a műveltnek. A legtisztább a kezük azoknak az embereknek, akik a leggyakrabban mossák, mert a legpiszkosabb munkát végzik, és így sok szennyel jutnak érintkezésbe; ilyenek: a mosónők, az orvosok, a mészárosok. A bankár, aki a pénzt számolja, nem tartozik ide. Miért nem újítják meg a kanál merítő részét? Azért, mert elérte legcélszerűbb formáját. Nézetem szerint ez a gondolat elejét kellene vegye sok-sok irodalmi kísérletezésnek is. A regénynek és általában az elbeszélő művészetnek vannak jól bevált, mondhatni tökéletes formái, mint a kanalaknak. Ha levest akarunk enni, akkor ne változtassunk a kanálon. Ám, ha csak szopogatni akarjuk a hideg fémet, akkor rajta! A kezdődő öregségnek biztos jele az, ha valaki az idő gyors múlása miatt panaszkodik.• Tanárainkkal (és részben szüleinkkel) szemben azért érzünk bizonyosfajta elfogódottságot, mert láttak bennünket olyan fejlődési szakaszunkban, olyan csínyekkel hátunkon, olyan magatartásformákkal, amelyek mostani énünknek cseppet sem válnak díszére.• Irodalmunk egyik fő hibája az, hogy mihelyt új író, költő jelentkezik, nyomban kritikusok, ítészek adják a tanácsokat, bírálják, nemegyszer egymásnak ellentmondva, s valósággal megbolondítják szegény kezdőt. A fának, a bokornak is árt, ha túlságosan korán kezdik metszeni s megfosztják a természetes életmódtól. (Bár így lenne. A szerk. megjegyzése) Az idegen nő és férfi találkozása az utcán olyan, mint amikor éjjel két gépkocsi szembe megy egymással. Messziről felgyújtják a reflektorokat, jeleznek egymásnak, mikor aztán közel érkeznek, a reflektor kialszik, hogy ne bántsa a szembejövőt. Messziről pillantásokat váltunk a közeledő nővelt férfivel, mikor aztán egy-két méterre értünk, mindkét fél lesüti a szemét vagy másfelé néz, így ildomos, hogy bámészkodásunkkal meg ne sértsük a másikat. S mihelyt tovább haladtunk, a reflektor újra kigyúl, a szem megint előre néz. A nemzedékek közti ellentét sohasem szűnik meg. Ha nagy ritkán akadnak is idős vagy öregedő személyek, akik jórészt elfogadják az ifjúság elveit, a szembenállás, ha másban nem, legalább abban megnyilvánul, hogy az ifjak aggastyánnak nevezik a harmincévest (ami nem annyira a harmincévest bántja, mint inkább a negyvenévest). Lapjaink időnként csodálattal említik, hogy már az egyiptomiak (khaldeusok, görögök, rómaiak) ismerték ezt vagy azt a betegséget (műszert, orvosságot, eljárást). Ilyenkor iirág csüggedés fog el: mi is hát a haladás? Két-háromezer év alatt az orvostudomány nem sokat fejlődött, ugyanott tart, ahol a piramisépítők, s most is csak tüneteket kezel? Az senkit sem vigasztal, hogy már a régiek ismerték a reumát (fogszuvasodást, rákot stb.), ma is ismerjük, de ma sem tudjuk gyógyítani egyiket sem.•■ a V v 1• Platón írja valahol, hogy az emberek annyit építenek, mintha örök élet várna rájuk, és annyit zabálnak, mintha már holnap meg kellene halniok. Ehhez a jövőt és jelent példázó két képhez tegyük hozzá a múltat: az emberek annyira büszkék hőseikre, mintha ama nagy tetteket ők maguk cselekedték volna. " ■ .. . Nem a beteljesülés a boldogság, mert az mindig a véget jelenti, a hanyatlás kezdetét vagy a csömört, hanem a beteljesüléshez vezető út, a tervezés, a keresés, a próbálkozás, a küzdelem. Küzdelemben elpusztulni: talán ez az a legfőbb jó — supremum bonum —, amelyről annyit írtak a rómaiak. • A paripák országában nagy számban éltek szamarak is; az ország urai minden alkalmat megragadtak arra, hogy gúnyolódjanak velük. Egyszer egy szamárcsikó fejébe vette, hogy paripához megy feleségül; hiába intette apja, a csikó nem hallgatott a vén szamárra. Megvolt az esküvő, teltek az évek, s a kezdeti boldogságból boldogtalanság lett. A paripaférjről kiderült, hogy határozott fellépése durvaságot, önzést takart; gyermekei nem voltak sem lovak, sem szamarak, és így sehol sem látták őket szívesen. Minek részleteztem: az egykor boldog szamárcsikó élete — paripa-férje és öszvérgyermekei és szamár szülei között — csupa sanyarúság volt, s mamája, a vén szamár felesége titkon sokat sírt lányáért. Az író fejével a táncosnő lábával, a szakácsnő fakanalával alkot. Az író könyveit férgek rágják össze, a szakácsnő ételeit az ember zabálja fel, a táncosnő lépéseinek elemésztője a pillanat. Minden múlandó! A tűzijáték rövid időre nagy fényességet áraszt, a fáklya azonban tartósan világít, bár szerényebb fénnyel. Én szeretem a mézespogácsát, de Einstein gyorslábú futballcsatár. Te lenézed a patikusokat, de a harisnyaszemfelszedő nők nem esznek zöldhagymát. Jani nem állat, bár marhának is nevezhetnők, de Jane Fonda sohasem sétált a Fellegváron. Mi nem sokat teketóriázunk, de ez a hórihorgas csupaszáj vagány kemendexet vacsorázott. Ti beestetek a meszesgödörbe, de a cirmostulipán csak simogatni tud. Sokan azt hiszik, a spanyolviasz piros, pedig Kolumbusz nem szívott marihuánát. Kék az ég, a tenger is, a nefelejcs, sőt a szarkaláb is, de a nadrágomon (hátul) iszonyú piros folt van, mi több, személyesen varrta rá Pablo Neruda. Pár sorral előbb a beteljesülésről írtam, erről most valamivel bővebben. Mindenben az előkészületet szeretem, a tervezést, nem a beteljesülést. Szívesebben tervezek egy kirándulást otthon, térképen követve az útvonalat, mint részt veszek benne. Nagyobb örömöt jelent az ünnepre való előkészület, amikor mindenki titokzatos arccal jön-megy a házban és azt sem tudja, hova rejtse a meglepetésnek szánt ajándékokat, mint maga az ünnep. Jobban szeretek színházba készülve ünneplő ruhát, fehér inget ölteni s várni az indulás percét, mint megnézni az előadást, de még a nézőtéren is van-e kellemesebb, mint a termet betöltő zsongás, halk beszélgetés, tehát várakozás. Ha könyvet vásárolok, legalább olyan öröm a könyvesboltba elmenni, a könyvet kiválasztani s megsimogatni, majd otthon felvágni, mint lapozni benne. S nem így vagyunk-e a szerelemmel is? Ha az emberekből kiveszne a rosszmájúság, a gonoszság, az indulat és hasonlók, tagadhatatlanul nyugalmasabbá válnék az élet, de egyszersmind unalmasabbá is. Ám a tételt meg lehet fordítani: ha az emberekből kiveszne a rosszmájúság stb., tagadhatatlanul unalmasabbá válnék az élet, de egyszersmind nyugalmasabbá is. • • • MIRCEA DINESCU SZEMTANÚ KELET KAPUJÁNÁL A part mögött mint csilló márkagyírrű mosóteknőben felkáprázik sűrű csapások közt egy kunkori kaik idézve Naszreddin bocskorait s azt az urat, kit felszívott a számtan mint tenorhőst a kocsma, bár hallott elszántan. Osontam én hónom alatt a róka orromat fahéjillat ostromolta s pergett cukor barna szembogaras ám hibádzott az a lukas garas s a bátorság hogy pálinkában ússzak — lekapcsolhat a vámtiszt túsznak. Vaksin gyáván meghúzódva a bólyák mögé — nehogy a Témát kisodorják s az irodalmi Nagy Motívumot: észre sem veszed hígított rumot vedelnek a török kollektivisták kezeslábasban, bugyogójuk rég elitták. S míg pajzsiba fullad a forró mészbe elfeleded, a müezzin nem néz le tornyából rég s nem jelzi az időt s a mészoltók nem kapnak hűsítőt eltiltották, pedig a búza árpa ott dohosodik dzsámi-silóba zárva. S akkor könnyes szemmel a szomorú ködben s a vérem nem benem de zsebkendőmben — elfordultam, úgy éreztem lent (mit Naszreddin? mit bocskor? mit kajüt?) a perc, nyomorult szemtanút, hadd fájjak míg a tájkép kiokádja a tájat BÁGYONI SZABÓ ISTVÁN fordítása