Utunk, 1988 (43. évfolyam, 1-53. szám)

1988-03-18 / 12. szám

Nem először esik szó apa családjáról, kí­nképp a pusztulásáról. Lehetetlen olymód kibontani a történetet (egyben a közvetlen tör­ténelmet), hogy akaratlanul is ne akadjunk f­ele ebbe a sötét szálba. Apának hét édes főtestvére és négy féltestvére volt. Utóbbi n­­­evet nagyapa első felesége halála utána há­zassági ajándékként átnyújtotta új feleségé­nek Tizenegy gyerek nem volt kicsiség még a, a múlt században, még a múlt századfordulón sem amikor állítólag nagy volt az olcsóság. Ráadásul nagyapa ez új asszonytól való hete­dik gyermek megszületése után rövidesen meghalt, s nagyanya (emlékszem rá) gyönge vállát nyomta a még ki nem repült gyere­kek el- és fenntartásának minden gondja. Egyetlen jövedelmi forrása egy pindurka ve­gyeskereskedés volt, amely nehezen állta a versenyt a bánsági nagyközségben működő több hasonló, de nagyobb választékkal, kiszol­gáló személyzettel rendelkező intézménnyel. Így azután nagyanya, amit nem győzött tőké­vel, pótolta szorgalommal, nyáron hajnali öt­kor nyitott és este tízkor zárt, mindenki tudta a faluban, hogy amíg a lámpa ég a boltban (nagyanya ilyenkor összegezte a bevételt), akár egy doboz gyufáért is be lehet kopogtatni hozzá. Nagyanya sokat utazott. Ebből a szenvedé­lyéből származtatható egyik fiának (róla lesz szó e párhuzamos történetben), és egyik uno­kájának (róla már sok szó esett, s majd föl­föltűnik még a sorjázó regények lapjain) ka­­landoskodó utazókedve. Valamikor a múlt szá­zad végén elözvegyült nagyanyám, férje ha­­gyakozó szavát híven követve, átköltözött szü­lőfalujából a négy egész kilométerre fekvő szomszéd faluba. Amikor én megismertem, nagyanya töpörödött, hófehér hajú öreg­asz­­szony volt, világra olyan, mint a mesékben a rőzsét szedő nénikék, akikkel, ha jót csele­kednek, visszaváltoznak szexiszép hercegkisasz­­szonnyá. Tipegett a döngölt földes konyhában, s én rohantam az udvaron át a fészerbe gyúj­tásért, amiért csókot kaptam, de a visszavál­­tozás elmaradt. Nagyanyának alma- és birsal­ma szaga volt. És öregillata, azé a felhőé, amelynek csak át kellett lépnie küszöbét, hogy menten eltűnjék a hófehér égi bugyorban. Ültem a zsámolyon, s néztem, mint főzi a forró tűzhely lapján a varázsitalokat, melye­ket azután ebéd formájában kellett elfogyasz­tani. Nagyon szerettem, ha kinyitotta a kony­hából nyíló éléskamra ajtaját, ilyenkor min­dent elárasztott a meggykompót fanyarédes il­lata. Nőttem nödögéltem, s nyaranta, amikor szüleimmel meglátogattuk, lopkodni kezdtem nyeles lapítófáit, ütőként szolgáltak az uno­katestvéreimmel rendezett teniszversenyeken. Nálunk a családban nagyon szerették a spor­tot, nagyanya sem haragudott meg a csinye­tevésemért. Nagyanya mindig (legalábbis attól fogva hogy én megismertem, és emlékeim vannak róla) feketében járt, egybeszabott, föl­dig érő fekete ruhában, mintha csak előre meggyászolta volna fiait és unokái java részé­nek pusztulását. Úgy is jön, de­­, de nem várva a gyalázatot, nyolcvanhat éves korában örökre lehunyta szemét. Temetése után egy héttel, 1941. április 7-én Hitler csapatai meg­támadták Jugoszláviát. Nagyanya nem mondott meséket gyerme­keinek, idejét szétkapkodta a temérdek mun­ka, a szatócsüzlet, a háztartás, a gyermek­­holmik mosása és állandó foltozása. Egyetlen mesét mégis szívesen előadott, de inkább igaz történetet az utazásáról, az átköltözéséről. Ami­kor elhajtottak a vasútállomás előtt, az egyik szekér elé befogott lovak a mozdony sípsza­va hallatán megbokrosodtak, és az egyszemé­­lyes pályaudvari vasutasállomány amúgy ing­ben, de egyensapkájával a fején kirohant az útra, hogy az ideges lovakat a kocsissal ketten lecsendesítsék. Az út félelmetes volt. Két sze­kérrel indultak, a másodikban a kisebb gyer­mekek ültek, a nagyobbak gyalogszerrel po­­roszkáltak a szekér nyomában. De az egyik szekérnek az oly távoli célpont elérése után fordulnia kellett, annyi ingóság, de inkább himmi-hummi és cele­cula maradt még átho­zandó, s nagyanya ismét felült a bakra a ko­csis mellé. Az út félelmetes volt, de talán pontosabb, ha azt mondom: nagyanya félt. Ama hajnalra virradó éjszaka kifosztották és meggyilkolták testvérbátyját és sógo­rnőjét. Lipi bácsi és Mina néni átmetszett torokkal, vérbe­fagyva feküdtek, amikor a szomszédok reggel rájuk leltek. Hiába nyugtatta nagyanyát a ko­csis, Rézi néni, azok csak éjnek évadján me­részkednek elő, fényes nappal az orgazdák pin­céiben vagy kukoricagóréiban lapulnak.“ Mind­azonáltal nagyanya félt. Még messze volt a távoli jövőben a világháború, még messzibb a második (az 1914-ben kitört háborút csak ak­kortól kezdték elsőnek nevezni, amikor az idők láthatárán felsejlett a második), de a jobb kereskedőasszony volt, mint Kurázsi Ma már 2 3 4 5 6, eleve tudta, hogy a háborúra rá fog fi­zetni. Ha az elsőt illetően személyére nézvést tévedett is, mert mind a hét édesfia hazatért a különböző frontokról, a másodikban, három fiát kivéve, mint említettem, odapusztult az egész család. Kérdezhetnék, persze azért, hogy rajtafogjanak, mi köze volt nagyanyam törté­netének a világháborúhoz, vagyis a történe­lemhez. Ne kérdezzék, számomra ez nem ke­resztkérdés, ülő vagy álló helyemben­ röppen­tem vissza a választ. A történetet, amit annyi­szor hallottam, nagyanya mindvalahányszor így fejezte be: „Csak háború ne legyen, édes fiam, a többivel majd csak kifogunk vala­hogy.“ Azon sokat rágódni pedig nem szabad, vajon stílusosan képzettársította-e nagyanya a háborút a megbokrosodott lovakkal, a rabló­­gyilkosokkal és a vérbe fagyott Mina nénivel meg Lipi bácsival. A kétszeres szekérút — szülőfalujából a szomszéd faluba — volt tehát nagyanya első, utolsó és leghosszabb utazása. Ha nem számí­tom azt a másikat, amit akarata ellenére tett meg egy nem messzi fürdőhelyig, amire apám vette rá („Magának sem árt a pihenés, Ma­ma!“), és anyám vitte magával, három éves velemmel együtt. A családi legendáriumból tudom: 1. Koviljacáig röpke órányi hajóutat kellett megtenni fölfelé a Száván, nagyanya öt percnyi hajóút elteltével rosszul lett, és tengeribetegség gyötörte egészen a kiszállásig; 2. a második napon összecsomagolt és haza akart utazni, mert nem bírta a térzenét, ami­vel a helyőrség fúvószenekara szolgált a fő­­sétány egyik pavilonjában, ő pedig — ebből állt minden politikai meggyőződése — magára nézvést törvényként fogta fel az akkoriban el­terjedt mondást: Nem akarok többé katoná­kat látni!2. 3. negyednap ismét összecsomagolt és haza akart menni, mert amikor anyám egy este hosszabban elidőzött a szintén nyaraló rokonság néhány tagjával a vendéglőben, s bi­zonyára táncolt is néhány kört, mert híres jó táncos volt, amikor hazatért, ugyancsak rend­hagyó dolgokat észlelt: égett a villany, nagy­anya ruhástól aludt az ágyon, Hároméves pe­dig egyik kezében lekváros üveggel éppen be­fejezte egyébként tehetségre valló falfestmé­nyét; 4. a családi ellen-legendáriumból tudom­ító forrása apám történetei): nagyanyát erőst idegesítette Hároméves, annyi gyereket nevelt már, hogy nem futotta erejéből és türelmé­ből az unokák regcumoztatására. (Nem volt még elég a nagyanyákról szóló történetekből a fehérkontyú nénikékből a fe­keteruhás angyalokból a csupaszív csupajóság csupacsupa érzelemkombájnokból a sors meg­­viseltjeiből a sors fölé emelkedőkből nem volt még elég a sokféle erény jelképekből a minden tüzekből éppen kilábaló ómamákból nyanyák­ból, azikból öreganyámokból szülékből na­gyikból öregedő szerzők koleszteron lerakodá­sával arányosan dagadó nosztalgia-alanyából nem volt elég az édeskedésből negédeskedés­­böl révedezésböl eltévedezésből a gyermekkor arany dünéi között nem volt elég abból hogy hatökör hat tükörbe nézze magát s annak a hatnak öt lapján nagyanyó tündököljön az egyetlen hős kit nem kezdett ki az elidegene­dés a frusztráció vagy az identitást földúló személyiségválság minthogy ő lett az integer akinél egybeesik az ego és az imago aki az idealotropizmus­ megtestesítője nem volt elég?)• Mindazonáltal és mindenek ellenére nagy­anya nem hasonlítható nagytiszteletű kollégám Großmutterjához, aki négy krumpliszínű szok­nyát viselt, és úgy váltogatta őket, hogy ame­lyik tegnap volt közelebb a bőréhez, annak ma tisztán látható lett a mintája, tudniillik az, hogy nincs mintája, szombaton kimosta őket, és kezdődhetett a szoknyakörforgás elöl­ről. Ám hiába a négy szoknya, Anna Bronskit mégis teherbe ejtették egy krumpliföld szé­lén... no, nem, az én nagyanyámmal ilyes­mi nem esett meg, ő szigorúan házasságon belül szülte fiait, egy tizenhat gyermekes csa­ládból származott, és maga is tizenegyet ho­zott világra, kikből ama hét maradt életben. Igaz, a vidék, ahol született, élt és meghalt, nem annyira a krumpli, mint inkább a ga­bonafélék termesztésére volt alkalmas, meg a komlóéra, amiért a sörgyárak szépen fizettek. A faluban, ahová átköltözött a család, szo­kássá lett komlós kenyeret sütni, annak el­­omlós ízére vágyik minduntalan nagyanyának az az unokája, aki ezeket a sorokat írja. A félelem tehát... A gyilkos kése, a böllér­­kés, mert nagyanyának nem volt földje a ha­tárban, csak néhány négyszögölnyi udvara volt, zsebkendőnyi veteményese, disznót vi­szont tartott s nevelt, innen, hogy látomá­­nyaiban böllérkés villogott, rémálmaiban an­nak kék pengéjéről csöpögött a vér, mint min­den, persze később divatozó krimiben. Nagy­anya egyszer látott filmet életében, úgy 1920 körül, amikor a Babos-vendéglő nagytermében széksorokat állítottak, lefüggönyözték az abla­kokat, s a falra kifeszítettek egy lepedőt. Nagyanyának esze ágába sem jutott elmenni efféle mulatságra, ami egyfelől fiataloknak való, másfelől asszonyoknak nem való, végül, nehezen bár, de mégis engedett, s fiai unszo­lására csak elment velük mozit nézni. Valami némafilmet adtak, vagyis több rövidet, egyik­ben tortákkal dobálóztak az emberek, de hogy miért, senki se tudta megmondani, a nézők, nagyanya jó ismerősei, falubeli komoly embe­rek oldalukat fogták a nevetéstől, a másikban szerelmes pár csókolózott hosszan, amit a kö­zönség zaftos közbekiáltásokkal és füttykon­certtel kísért. Ekkor történt meg a máig ne­vezetes eset, hogy amikor a vásznat betöltötte a női főszereplő közelképben filmezett feje, nagyanya sikoltozni kezdett, levágták a fejét­, sikoltozta, és felugrott, hogy kiszaladjon, de a zsúfolt és sötét teremben nem látta a sor­közöket, hát még a kijáratot, így azután, nem történt semmi, mama, egyik fia karonfogta és csilltgatva kivitte a teremből. A mi családi legendáriumunk szerint apám vitte ki nagy­anyát a gyötrelmes sötétből a nyugtató fény­be. Ám amikor még módomban állt nagybá­tyáim egyik-másika ajkáról is hallani ezt a történetet, az ő változatukban, nyilván, ők vit­ték ki nagyanyát, amiből végül is arra követ­keztetésre jutottam, az érdemdús cselekmény mind a hét fivér műve volt. Nagyanya lelki sebe lassan gyógyult, de afféle rohamai, mint a moziban, soha többé nem voltak. Mondanom sem kell, hogy amikor nekem mesélte el nagy kalandját, a gyilkosságot éppen csak megem­lítette, féltem, mondta, hátha megtámadnak a rossz emberek, akik Mina nénivel és Lipi bá­csival végeztek. Nekem halvány gőzöm sem volt arról, hogy a sok bácsim és néném közül ki kicsoda, a szörnyű gyilkosság áldozatait eg­yébként ba­josan ismerhettem volna, felkoncolásuk szü­letésem előtt nyolc évvel esett meg. De bő­ven éltek még nagyapa és nagyanya testvérei és azok leszármazottai, anyai nagyanyám (ki szintén abban a faluban született) két testvér­bátyja, gyermekeik és azok gyermekei, apám fitestvérei, azok gyermekei, feleségeik rokon­sága stb. Anyámmal nemrég összeszámoltuk: a közelibb rokonság mintegy hetven-száz főre volt tehető. Zömmel ott éltek a faluban vagy a szomszéd és környező falvakban. Kivéve bennünket és két nagybátyámat, akik Temes­váron laktunk. Évenként kétszer-háromszor látogattuk meg nagyanyát, ilyenkor összegyűlt a rokonság. Az örök hiányzót, apám legidősebb bátyját, Samu bácsit kivéve, ő akkor éppen ... De erről később. Sohase tudtam eligazodni se-szeri-se-száma unokatestvéreim, hát még nénéim-bácsiim sűrűjében. Ízes, illatos, régies zengzetű nevük volt: Ábel, Dávid, Zakariás, Lukács, Ábrahám, Lipót; azután: Gizella, Esz­ter, Ruth, Ráchel, Fruzsina, Teréz... Annyian voltak, hogy egyik látogatástól a másikig elho­mályosultak a név mögötti arcok, s amikor ismét a színhelyen voltam, a kegyetlen fel­nőttek nagy derültségére, folyvást összetévesz­tettem őket.• Nagyanya minden látogatásunkkor előbb­­utóbb szerét ejtette annak, hogy előadja köl­tözködése történetét. Ha gyermeknek mesélte, a gyilkosságot épp csak érintette, ha felnőt­teknek, akkurátusan elidőzött a részleteknél. Egyszer a tornác alá sompolyogtam unoka­­testvéreim egy kisebb csapatával, borzongva hallgattuk a véres történetet. Hát az úgy tör­tént, hogy Lipiéknek már csak kocsmájuk volt, de hozzá szép nagytermük, ahol szomba­tonként, minden ég áldotta szombaton bál volt. Lipit nemcsak szerették­­a faluban, de tisztelték is. Magas, szép szál ember volt, jó­képű, elhagyta a hatvanat, mégis összesugdosód­­tak háta mögött a lányok és az asszonynépek. Az ivóban úgy köllött mindennek lenni, ahogy azt ő kimondta­­ó száján. Mina a boltban szolgálta a népet, hitelre, kontós­könyvre is, kamat nélkül, ahogy a becsületes emberekhez illik. Megvolt ennek a hálája is, mindent megcsináltak nekik, de ingyen, a falubeliek, ha kőművesmunka, ha asztalosmunka volt, majd elszámolunk, mondták az emberek, és egy krajcárt sem fogadtak el. Így teltek-múl­­tak az évek, a gyermekek kiröpültek, a szü­lők megöregedtek, ahogy azt Isten rendelte. Makulányi bűnük, annyi se volt,­ mégis rájuk sújtott a fönnvaló: nem értem... Azon a szombat estén nem történt semmi rendkívüli­­ség, a zenekar húzta, a párok táncoltak, Mina már lefeküdt, mert úgy laktak, hogy az üzlet és a kocsma az utcára nézett, az ivóból nyílt a táncterem, s az udvar végében volt a há­zuk, de nem is övéjük, mert csak bérelték az egészet. Lipi meg kinek-kinek sörrel szol­gált, de borral és pálinkával szombat este so­ha senkinek. És mégis, hogy mindenki tudta ezt [nagyanya ekkor egy nevet mondott, de vagy meg sem jegyeztem, vagy rég elfelejtet­tem], aki Pancsován volt fuvaros, pálinkát kért, amit Lipi megtagadott. Megeresztette a csapot, és adott neki egy krigli sört. A pan­­csovai odacsapta a söntésre a sör árát, már nem is tudom, hány pénzt, aztán az ablakhoz ment és a söritalt kiöntötte az udvarra. Lipi látta, hogy az a pancsovai ember elitta már az isten köpönyegét is, de nem tudta megáll­ni, hiszen ismerte, hogy ne mondja a szemé­be, vigyázz, hamis úton jársz, te fütyölni akarsz mindenre, felelősség, hú, barátok és szeretet nélkül akarsz élnie. A pancsovai sok­szor fuvarozott nekik árut, s Lipi tudta, tőle is, meg másoktól is, hogy módos családból való lánynak udvarolt, meg is kérte a kezét, de kikosarazták, a lány pedig néhány hét múlva hozzáment a középső Libás-fiúhoz. Azó­­tától inni kezdett a pancsoval, mindenüvé egyedül ment, kocsmába is, bálba is, ha berú­gott, botrányt csapott, lekérte a lányokat a táncban, és otthagyta őket a terem közepén, kötözködött a fiúkkal, de azok tűrték, mert ő volt a legerősebb hét határban, még a szeke­ret is kiemelte az öreg sárból... Éjfélkor, annál később nem engedte Lipi mulatni az ifjúságot, hogy a lányok s legények hazaszál­lingóztak, a megboldogult megszámolta a be­vételt, a bálpénzből szép summa kerekedett ki, betette a vasládikába, lezárta, a kasszát a fiókba dugta, azt is lezárta, s azzal ment is lefeküdni. Két éji óra se telt el, felébredt, lépteket és motozást hallott. Fölkeltette Minit, együtt hallgatóztak, Lipi gyertyát gyújtott, hadd nézze meg, mi történik ott elöl. A gyer­tyafény láttán a rablók észbe kaptak, de nem hogy eliszkoltak volna, hanem berontottak a hálószobába, és... Mire rájuk találtak, Lipi már halott volt, de Minának visszavárta Gion doktor a fejét, még beszélni is tudott estig, ő mondott el mindent, hiszen látta őket, a pancsovainak egy kikindai segédkezett, s a törvényszéken kiderült, egy mi falunkbéli is a bandához tartozott, igaz, még gyermekemből­, de mégis ő, jól mondom-e?, felezett vagy fa­lazott nekik, figyelmeztette a másik kettőt, hogy a házban virágot gyújtottak. Ez történt késő éjszaka, kora hajnalban rakodni kezdtük a szekeret a költözködéshez, valaki átszólt a kerítésen, Rézi mama, menjen csak át a bá­tyához, mert meghaztak­. Így keltem útra, ve­lem a két halott, fölöttem Isten, mögöttem a gyerekek, leghátul Amidor, a kutya. Ekkor valamelyik bácsikám, egy a sok kö­zül, megkérdezte, és a moziban mi történt. Mama. Semmi, válaszolta nagyanya, megun­tam a sok illetlenkedést, azzal fölkeltem és kimentem. Ez volt tehát a sokadik, de meg kellett hagynom, leghitelesebb változata an­nak, hogy valójában ki vitte ki nagyanyát a moziteremből. Később, huszonöt év múlva, amikorra a nem Pancsováról vagy Kikindáról származó gyilkosok már rég elvégezték dol­gukat, és a családi nyájból alig két bácsikám maradt életben, a gyilkosság éveiben ugyanis messzi külhonokban tartózkodtak, az egyiknek megemlítettem nagyanya mozi-históriáját. Fals, mondta Samu bácsi (akiről még szó lesz), anyát én vittem ki a teremből. De hiszen, mondtam, te akkor otthon se voltál, te akkor... (Erről még szó lesz). Fals, mondta Samu bá­csi, pro primo, mert akkor éppen otthon vol­tam, pro szekundo, mert nem a moziban tör­tént, hanem még 1910-ben, a Vén betyárt ad­ták a színészek, s amikor az egyik lókötőt megkéselték és elkezdett a színpadon haldo­kolni, anya felsikoltott és azt kiabálta, meg­ölték, megölték. Én akkor szépen kivittem a teremből és hazakísértem. Apám, két nagybátyám, akik túlélték a nagy mészárlást, mind meghaltak azóta. Senki se tudja többé megválaszolni a rejtélyes kér­dést. Hiába kerestem fel harminc évvel eze­lőtt a messzi Don partján egyik bácsikámat, ő aztán végleg mindent összezavart.­­ A földi nép olyanra vágyik, ami a földön nem lehet, Búvóhelyet ásna rogyásig, De csak a sírját ássa meg. Van, aki fárad, futva, félve Töri magát nyugvóhelyért, S ha benne fekszik, kérdi végre: Mért is siettem, jaj, miért? (Bertolt Brecht Kurázsi Mama és gyerme­kei, Nemes Nagy Ágnes fordítása). 2 Egy katonától származik, jelesen Linder Béla vezérkari ezredestől, aki a Károlyi-kor­mánynak (1918 októberétől novemberéig) hadügyminisztere volt. A Tanácsköztársaság idején a diplomáciában dolgozott, a kommün bukása már Jugoszláviába menekült, ott is halt meg, 86 éves korában. A történelmen kí­vüli pály­a­futásáról nem tudunk semmit. ( Juna Lego és imago), illetve Szondy Li­pót (idealotropizmus) kategóriái. Kibontásuk e helyt nem szükséges, legfennebb annyit kell megjegyeznünk, hogy amiért divatosak voltak, attól még értékesek, vagyis van tudományos fedeze­tük. A kísérleti vagy a leíró pszicholó­giához viszonyítva a filozófiai vagy az alkal­ma­zott lélektan meghatározásai erősen vitat­hatók. Oly tudomány, melynek kategóriái nem vitathatók, valóban nincs is, legfennebb tekin­télyelvű védettségnek örvend. Ha a vitatható­­ság gyakorlata továbbra is oly akadályokba ütközött volna, mint az inkvizíció idején, so­ha nem került volna sor a tudományos-mű­szaki forradalomra, Eukleidész mártana XI. posztulátumának vagy Newton okságelvének meghaladására. 4 Günter Grass Bádogdob. 5 Hasonló esetet írt le Balázs Béla, Filmkul­túra című könyvében. 6 Truman Capote Hidegvérrel. SZÁSZ JÁNOS Ki vitte ki nagyanyát a mozit­eremből HORVÁTH IMRE I­AGGATÓZÓ AXIÓMÁK 1 Futnék tovább, de hova fussak, ha lépéseim elaludtak? 2 Ha az egyhangút variálom valósággá válik az álom? 3 H­a egy ponthoz lennél láncolva, kit kérnél, hogy láncod eloldja? 4 Kinek jobb, kit sirat száz asszony, vagy akit nincs, ki elsirasson? 5 Ki a térben nem jut előre, célt ér az időt megelőzve? 6 A Föld arcán mindenki hagy nyomot, ábrázatán fekete vér csorog. 7 Ha a világ sérteget, vágj oda, tiéd a fegyverválasztás joga. 8 Sötétség, dobd arcomra fátyladat, hogy fúriáim meg ne találjanak. 9 Ne félj a föld téged is befogad, hogy kipihenhesd a halálodat. 10 Sok resz élt a földön, ki ráért meghalni, életstílusáért. II Ítéletet hirdet az elme, fény hasít az üres terembe. 12 A reszketés a legpontosabb mérleg, melyen a világ kínjait leméred. 13 Barátaim, ti nem tévedtetek: színigazak rólam a részletek. 14 Ne képzeld, hogy vezetni vágyom — főként akkor nem, ha hibázom. 15 Költői vágy, hogy felfedjem magam, de sisakomnak száz rostélya van. 10 Napon ültem. Azt hiszed fényiek? Fenét! arcom még feketébb lett. 17 Az ember folyton ismétli magát, váltig üvölt, ki egyszer kiabált. 18 Az életben egy fontos csak: a TÉT, a halálban a megnyert hagyaték. 19 Az esztendők úgy „kiraboltak“, hogy révükön milliomos vagy. 20 Mi történik, ha vitázom magammal? Egy kifent kard egy vattacsomót vagdal. 21 Tisztáznom kell tudatomban: ki kóborlovag, páncéltalan szigorban. 22 Testet akkor ölt a Közelség, ha a Távol kitárja lelkét. 23 Az ember a térben és az időben uralkodó — a földön csúszva térden. 24 A felszínest tüstént letörlöm, hogy a mélység magasba törjön. 23 Ha elvétettél valamit, a Halál helyreigazít. 26 Én nem veszek részt semmiben — s mindennel együtt ver szívem­ voltam? 3

Next