Utunk, 1988 (43. évfolyam, 1-53. szám)
1988-03-18 / 12. szám
Nem először esik szó apa családjáról, kínképp a pusztulásáról. Lehetetlen olymód kibontani a történetet (egyben a közvetlen történelmet), hogy akaratlanul is ne akadjunk fele ebbe a sötét szálba. Apának hét édes főtestvére és négy féltestvére volt. Utóbbi nevet nagyapa első felesége halála utána házassági ajándékként átnyújtotta új feleségének Tizenegy gyerek nem volt kicsiség még a, a múlt században, még a múlt századfordulón sem amikor állítólag nagy volt az olcsóság. Ráadásul nagyapa ez új asszonytól való hetedik gyermek megszületése után rövidesen meghalt, s nagyanya (emlékszem rá) gyönge vállát nyomta a még ki nem repült gyerekek el- és fenntartásának minden gondja. Egyetlen jövedelmi forrása egy pindurka vegyeskereskedés volt, amely nehezen állta a versenyt a bánsági nagyközségben működő több hasonló, de nagyobb választékkal, kiszolgáló személyzettel rendelkező intézménnyel. Így azután nagyanya, amit nem győzött tőkével, pótolta szorgalommal, nyáron hajnali ötkor nyitott és este tízkor zárt, mindenki tudta a faluban, hogy amíg a lámpa ég a boltban (nagyanya ilyenkor összegezte a bevételt), akár egy doboz gyufáért is be lehet kopogtatni hozzá. Nagyanya sokat utazott. Ebből a szenvedélyéből származtatható egyik fiának (róla lesz szó e párhuzamos történetben), és egyik unokájának (róla már sok szó esett, s majd fölföltűnik még a sorjázó regények lapjain) kalandoskodó utazókedve. Valamikor a múlt század végén elözvegyült nagyanyám, férje hagyakozó szavát híven követve, átköltözött szülőfalujából a négy egész kilométerre fekvő szomszéd faluba. Amikor én megismertem, nagyanya töpörödött, hófehér hajú öregaszszony volt, világra olyan, mint a mesékben a rőzsét szedő nénikék, akikkel, ha jót cselekednek, visszaváltoznak szexiszép hercegkisaszszonnyá. Tipegett a döngölt földes konyhában, s én rohantam az udvaron át a fészerbe gyújtásért, amiért csókot kaptam, de a visszaváltozás elmaradt. Nagyanyának alma- és birsalma szaga volt. És öregillata, azé a felhőé, amelynek csak át kellett lépnie küszöbét, hogy menten eltűnjék a hófehér égi bugyorban. Ültem a zsámolyon, s néztem, mint főzi a forró tűzhely lapján a varázsitalokat, melyeket azután ebéd formájában kellett elfogyasztani. Nagyon szerettem, ha kinyitotta a konyhából nyíló éléskamra ajtaját, ilyenkor mindent elárasztott a meggykompót fanyarédes illata. Nőttem nödögéltem, s nyaranta, amikor szüleimmel meglátogattuk, lopkodni kezdtem nyeles lapítófáit, ütőként szolgáltak az unokatestvéreimmel rendezett teniszversenyeken. Nálunk a családban nagyon szerették a sportot, nagyanya sem haragudott meg a csinyetevésemért. Nagyanya mindig (legalábbis attól fogva hogy én megismertem, és emlékeim vannak róla) feketében járt, egybeszabott, földig érő fekete ruhában, mintha csak előre meggyászolta volna fiait és unokái java részének pusztulását. Úgy is jön, de, de nem várva a gyalázatot, nyolcvanhat éves korában örökre lehunyta szemét. Temetése után egy héttel, 1941. április 7-én Hitler csapatai megtámadták Jugoszláviát. Nagyanya nem mondott meséket gyermekeinek, idejét szétkapkodta a temérdek munka, a szatócsüzlet, a háztartás, a gyermekholmik mosása és állandó foltozása. Egyetlen mesét mégis szívesen előadott, de inkább igaz történetet az utazásáról, az átköltözéséről. Amikor elhajtottak a vasútállomás előtt, az egyik szekér elé befogott lovak a mozdony sípszava hallatán megbokrosodtak, és az egyszemélyes pályaudvari vasutasállomány amúgy ingben, de egyensapkájával a fején kirohant az útra, hogy az ideges lovakat a kocsissal ketten lecsendesítsék. Az út félelmetes volt. Két szekérrel indultak, a másodikban a kisebb gyermekek ültek, a nagyobbak gyalogszerrel poroszkáltak a szekér nyomában. De az egyik szekérnek az oly távoli célpont elérése után fordulnia kellett, annyi ingóság, de inkább himmi-hummi és celecula maradt még áthozandó, s nagyanya ismét felült a bakra a kocsis mellé. Az út félelmetes volt, de talán pontosabb, ha azt mondom: nagyanya félt. Ama hajnalra virradó éjszaka kifosztották és meggyilkolták testvérbátyját és sógornőjét. Lipi bácsi és Mina néni átmetszett torokkal, vérbefagyva feküdtek, amikor a szomszédok reggel rájuk leltek. Hiába nyugtatta nagyanyát a kocsis, Rézi néni, azok csak éjnek évadján merészkednek elő, fényes nappal az orgazdák pincéiben vagy kukoricagóréiban lapulnak.“ Mindazonáltal nagyanya félt. Még messze volt a távoli jövőben a világháború, még messzibb a második (az 1914-ben kitört háborút csak akkortól kezdték elsőnek nevezni, amikor az idők láthatárán felsejlett a második), de a jobb kereskedőasszony volt, mint Kurázsi Ma már 2 3 4 5 6, eleve tudta, hogy a háborúra rá fog fizetni. Ha az elsőt illetően személyére nézvést tévedett is, mert mind a hét édesfia hazatért a különböző frontokról, a másodikban, három fiát kivéve, mint említettem, odapusztult az egész család. Kérdezhetnék, persze azért, hogy rajtafogjanak, mi köze volt nagyanyam történetének a világháborúhoz, vagyis a történelemhez. Ne kérdezzék, számomra ez nem keresztkérdés, ülő vagy álló helyemben röppentem vissza a választ. A történetet, amit annyiszor hallottam, nagyanya mindvalahányszor így fejezte be: „Csak háború ne legyen, édes fiam, a többivel majd csak kifogunk valahogy.“ Azon sokat rágódni pedig nem szabad, vajon stílusosan képzettársította-e nagyanya a háborút a megbokrosodott lovakkal, a rablógyilkosokkal és a vérbe fagyott Mina nénivel meg Lipi bácsival. A kétszeres szekérút — szülőfalujából a szomszéd faluba — volt tehát nagyanya első, utolsó és leghosszabb utazása. Ha nem számítom azt a másikat, amit akarata ellenére tett meg egy nem messzi fürdőhelyig, amire apám vette rá („Magának sem árt a pihenés, Mama!“), és anyám vitte magával, három éves velemmel együtt. A családi legendáriumból tudom: 1. Koviljacáig röpke órányi hajóutat kellett megtenni fölfelé a Száván, nagyanya öt percnyi hajóút elteltével rosszul lett, és tengeribetegség gyötörte egészen a kiszállásig; 2. a második napon összecsomagolt és haza akart utazni, mert nem bírta a térzenét, amivel a helyőrség fúvószenekara szolgált a fősétány egyik pavilonjában, ő pedig — ebből állt minden politikai meggyőződése — magára nézvést törvényként fogta fel az akkoriban elterjedt mondást: Nem akarok többé katonákat látni!2. 3. negyednap ismét összecsomagolt és haza akart menni, mert amikor anyám egy este hosszabban elidőzött a szintén nyaraló rokonság néhány tagjával a vendéglőben, s bizonyára táncolt is néhány kört, mert híres jó táncos volt, amikor hazatért, ugyancsak rendhagyó dolgokat észlelt: égett a villany, nagyanya ruhástól aludt az ágyon, Hároméves pedig egyik kezében lekváros üveggel éppen befejezte egyébként tehetségre valló falfestményét; 4. a családi ellen-legendáriumból tudomító forrása apám történetei): nagyanyát erőst idegesítette Hároméves, annyi gyereket nevelt már, hogy nem futotta erejéből és türelméből az unokák regcumoztatására. (Nem volt még elég a nagyanyákról szóló történetekből a fehérkontyú nénikékből a feketeruhás angyalokból a csupaszív csupajóság csupacsupa érzelemkombájnokból a sors megviseltjeiből a sors fölé emelkedőkből nem volt még elég a sokféle erény jelképekből a minden tüzekből éppen kilábaló ómamákból nyanyákból, azikból öreganyámokból szülékből nagyikból öregedő szerzők koleszteron lerakodásával arányosan dagadó nosztalgia-alanyából nem volt elég az édeskedésből negédeskedésböl révedezésböl eltévedezésből a gyermekkor arany dünéi között nem volt elég abból hogy hatökör hat tükörbe nézze magát s annak a hatnak öt lapján nagyanyó tündököljön az egyetlen hős kit nem kezdett ki az elidegenedés a frusztráció vagy az identitást földúló személyiségválság minthogy ő lett az integer akinél egybeesik az ego és az imago aki az idealotropizmus megtestesítője nem volt elég?)• Mindazonáltal és mindenek ellenére nagyanya nem hasonlítható nagytiszteletű kollégám Großmutterjához, aki négy krumpliszínű szoknyát viselt, és úgy váltogatta őket, hogy amelyik tegnap volt közelebb a bőréhez, annak ma tisztán látható lett a mintája, tudniillik az, hogy nincs mintája, szombaton kimosta őket, és kezdődhetett a szoknyakörforgás elölről. Ám hiába a négy szoknya, Anna Bronskit mégis teherbe ejtették egy krumpliföld szélén... no, nem, az én nagyanyámmal ilyesmi nem esett meg, ő szigorúan házasságon belül szülte fiait, egy tizenhat gyermekes családból származott, és maga is tizenegyet hozott világra, kikből ama hét maradt életben. Igaz, a vidék, ahol született, élt és meghalt, nem annyira a krumpli, mint inkább a gabonafélék termesztésére volt alkalmas, meg a komlóéra, amiért a sörgyárak szépen fizettek. A faluban, ahová átköltözött a család, szokássá lett komlós kenyeret sütni, annak elomlós ízére vágyik minduntalan nagyanyának az az unokája, aki ezeket a sorokat írja. A félelem tehát... A gyilkos kése, a böllérkés, mert nagyanyának nem volt földje a határban, csak néhány négyszögölnyi udvara volt, zsebkendőnyi veteményese, disznót viszont tartott s nevelt, innen, hogy látományaiban böllérkés villogott, rémálmaiban annak kék pengéjéről csöpögött a vér, mint minden, persze később divatozó krimiben. Nagyanya egyszer látott filmet életében, úgy 1920 körül, amikor a Babos-vendéglő nagytermében széksorokat állítottak, lefüggönyözték az ablakokat, s a falra kifeszítettek egy lepedőt. Nagyanyának esze ágába sem jutott elmenni efféle mulatságra, ami egyfelől fiataloknak való, másfelől asszonyoknak nem való, végül, nehezen bár, de mégis engedett, s fiai unszolására csak elment velük mozit nézni. Valami némafilmet adtak, vagyis több rövidet, egyikben tortákkal dobálóztak az emberek, de hogy miért, senki se tudta megmondani, a nézők, nagyanya jó ismerősei, falubeli komoly emberek oldalukat fogták a nevetéstől, a másikban szerelmes pár csókolózott hosszan, amit a közönség zaftos közbekiáltásokkal és füttykoncerttel kísért. Ekkor történt meg a máig nevezetes eset, hogy amikor a vásznat betöltötte a női főszereplő közelképben filmezett feje, nagyanya sikoltozni kezdett, levágták a fejét, sikoltozta, és felugrott, hogy kiszaladjon, de a zsúfolt és sötét teremben nem látta a sorközöket, hát még a kijáratot, így azután, nem történt semmi, mama, egyik fia karonfogta és csilltgatva kivitte a teremből. A mi családi legendáriumunk szerint apám vitte ki nagyanyát a gyötrelmes sötétből a nyugtató fénybe. Ám amikor még módomban állt nagybátyáim egyik-másika ajkáról is hallani ezt a történetet, az ő változatukban, nyilván, ők vitték ki nagyanyát, amiből végül is arra következtetésre jutottam, az érdemdús cselekmény mind a hét fivér műve volt. Nagyanya lelki sebe lassan gyógyult, de afféle rohamai, mint a moziban, soha többé nem voltak. Mondanom sem kell, hogy amikor nekem mesélte el nagy kalandját, a gyilkosságot éppen csak megemlítette, féltem, mondta, hátha megtámadnak a rossz emberek, akik Mina nénivel és Lipi bácsival végeztek. Nekem halvány gőzöm sem volt arról, hogy a sok bácsim és néném közül ki kicsoda, a szörnyű gyilkosság áldozatait egyébként bajosan ismerhettem volna, felkoncolásuk születésem előtt nyolc évvel esett meg. De bőven éltek még nagyapa és nagyanya testvérei és azok leszármazottai, anyai nagyanyám (ki szintén abban a faluban született) két testvérbátyja, gyermekeik és azok gyermekei, apám fitestvérei, azok gyermekei, feleségeik rokonsága stb. Anyámmal nemrég összeszámoltuk: a közelibb rokonság mintegy hetven-száz főre volt tehető. Zömmel ott éltek a faluban vagy a szomszéd és környező falvakban. Kivéve bennünket és két nagybátyámat, akik Temesváron laktunk. Évenként kétszer-háromszor látogattuk meg nagyanyát, ilyenkor összegyűlt a rokonság. Az örök hiányzót, apám legidősebb bátyját, Samu bácsit kivéve, ő akkor éppen ... De erről később. Sohase tudtam eligazodni se-szeri-se-száma unokatestvéreim, hát még nénéim-bácsiim sűrűjében. Ízes, illatos, régies zengzetű nevük volt: Ábel, Dávid, Zakariás, Lukács, Ábrahám, Lipót; azután: Gizella, Eszter, Ruth, Ráchel, Fruzsina, Teréz... Annyian voltak, hogy egyik látogatástól a másikig elhomályosultak a név mögötti arcok, s amikor ismét a színhelyen voltam, a kegyetlen felnőttek nagy derültségére, folyvást összetévesztettem őket.• Nagyanya minden látogatásunkkor előbbutóbb szerét ejtette annak, hogy előadja költözködése történetét. Ha gyermeknek mesélte, a gyilkosságot épp csak érintette, ha felnőtteknek, akkurátusan elidőzött a részleteknél. Egyszer a tornác alá sompolyogtam unokatestvéreim egy kisebb csapatával, borzongva hallgattuk a véres történetet. Hát az úgy történt, hogy Lipiéknek már csak kocsmájuk volt, de hozzá szép nagytermük, ahol szombatonként, minden ég áldotta szombaton bál volt. Lipit nemcsak szerettéka faluban, de tisztelték is. Magas, szép szál ember volt, jóképű, elhagyta a hatvanat, mégis összesugdosódtak háta mögött a lányok és az asszonynépek. Az ivóban úgy köllött mindennek lenni, ahogy azt ő kimondtaó száján. Mina a boltban szolgálta a népet, hitelre, kontóskönyvre is, kamat nélkül, ahogy a becsületes emberekhez illik. Megvolt ennek a hálája is, mindent megcsináltak nekik, de ingyen, a falubeliek, ha kőművesmunka, ha asztalosmunka volt, majd elszámolunk, mondták az emberek, és egy krajcárt sem fogadtak el. Így teltek-múltak az évek, a gyermekek kiröpültek, a szülők megöregedtek, ahogy azt Isten rendelte. Makulányi bűnük, annyi se volt, mégis rájuk sújtott a fönnvaló: nem értem... Azon a szombat estén nem történt semmi rendkívüliség, a zenekar húzta, a párok táncoltak, Mina már lefeküdt, mert úgy laktak, hogy az üzlet és a kocsma az utcára nézett, az ivóból nyílt a táncterem, s az udvar végében volt a házuk, de nem is övéjük, mert csak bérelték az egészet. Lipi meg kinek-kinek sörrel szolgált, de borral és pálinkával szombat este soha senkinek. És mégis, hogy mindenki tudta ezt [nagyanya ekkor egy nevet mondott, de vagy meg sem jegyeztem, vagy rég elfelejtettem], aki Pancsován volt fuvaros, pálinkát kért, amit Lipi megtagadott. Megeresztette a csapot, és adott neki egy krigli sört. A pancsovai odacsapta a söntésre a sör árát, már nem is tudom, hány pénzt, aztán az ablakhoz ment és a söritalt kiöntötte az udvarra. Lipi látta, hogy az a pancsovai ember elitta már az isten köpönyegét is, de nem tudta megállni, hiszen ismerte, hogy ne mondja a szemébe, vigyázz, hamis úton jársz, te fütyölni akarsz mindenre, felelősség, hú, barátok és szeretet nélkül akarsz élnie. A pancsovai sokszor fuvarozott nekik árut, s Lipi tudta, tőle is, meg másoktól is, hogy módos családból való lánynak udvarolt, meg is kérte a kezét, de kikosarazták, a lány pedig néhány hét múlva hozzáment a középső Libás-fiúhoz. Azótától inni kezdett a pancsoval, mindenüvé egyedül ment, kocsmába is, bálba is, ha berúgott, botrányt csapott, lekérte a lányokat a táncban, és otthagyta őket a terem közepén, kötözködött a fiúkkal, de azok tűrték, mert ő volt a legerősebb hét határban, még a szekeret is kiemelte az öreg sárból... Éjfélkor, annál később nem engedte Lipi mulatni az ifjúságot, hogy a lányok s legények hazaszállingóztak, a megboldogult megszámolta a bevételt, a bálpénzből szép summa kerekedett ki, betette a vasládikába, lezárta, a kasszát a fiókba dugta, azt is lezárta, s azzal ment is lefeküdni. Két éji óra se telt el, felébredt, lépteket és motozást hallott. Fölkeltette Minit, együtt hallgatóztak, Lipi gyertyát gyújtott, hadd nézze meg, mi történik ott elöl. A gyertyafény láttán a rablók észbe kaptak, de nem hogy eliszkoltak volna, hanem berontottak a hálószobába, és... Mire rájuk találtak, Lipi már halott volt, de Minának visszavárta Gion doktor a fejét, még beszélni is tudott estig, ő mondott el mindent, hiszen látta őket, a pancsovainak egy kikindai segédkezett, s a törvényszéken kiderült, egy mi falunkbéli is a bandához tartozott, igaz, még gyermekemből, de mégis ő, jól mondom-e?, felezett vagy falazott nekik, figyelmeztette a másik kettőt, hogy a házban virágot gyújtottak. Ez történt késő éjszaka, kora hajnalban rakodni kezdtük a szekeret a költözködéshez, valaki átszólt a kerítésen, Rézi mama, menjen csak át a bátyához, mert meghaztak. Így keltem útra, velem a két halott, fölöttem Isten, mögöttem a gyerekek, leghátul Amidor, a kutya. Ekkor valamelyik bácsikám, egy a sok közül, megkérdezte, és a moziban mi történt. Mama. Semmi, válaszolta nagyanya, meguntam a sok illetlenkedést, azzal fölkeltem és kimentem. Ez volt tehát a sokadik, de meg kellett hagynom, leghitelesebb változata annak, hogy valójában ki vitte ki nagyanyát a moziteremből. Később, huszonöt év múlva, amikorra a nem Pancsováról vagy Kikindáról származó gyilkosok már rég elvégezték dolgukat, és a családi nyájból alig két bácsikám maradt életben, a gyilkosság éveiben ugyanis messzi külhonokban tartózkodtak, az egyiknek megemlítettem nagyanya mozi-históriáját. Fals, mondta Samu bácsi (akiről még szó lesz), anyát én vittem ki a teremből. De hiszen, mondtam, te akkor otthon se voltál, te akkor... (Erről még szó lesz). Fals, mondta Samu bácsi, pro primo, mert akkor éppen otthon voltam, pro szekundo, mert nem a moziban történt, hanem még 1910-ben, a Vén betyárt adták a színészek, s amikor az egyik lókötőt megkéselték és elkezdett a színpadon haldokolni, anya felsikoltott és azt kiabálta, megölték, megölték. Én akkor szépen kivittem a teremből és hazakísértem. Apám, két nagybátyám, akik túlélték a nagy mészárlást, mind meghaltak azóta. Senki se tudja többé megválaszolni a rejtélyes kérdést. Hiába kerestem fel harminc évvel ezelőtt a messzi Don partján egyik bácsikámat, ő aztán végleg mindent összezavart. A földi nép olyanra vágyik, ami a földön nem lehet, Búvóhelyet ásna rogyásig, De csak a sírját ássa meg. Van, aki fárad, futva, félve Töri magát nyugvóhelyért, S ha benne fekszik, kérdi végre: Mért is siettem, jaj, miért? (Bertolt Brecht Kurázsi Mama és gyermekei, Nemes Nagy Ágnes fordítása). 2 Egy katonától származik, jelesen Linder Béla vezérkari ezredestől, aki a Károlyi-kormánynak (1918 októberétől novemberéig) hadügyminisztere volt. A Tanácsköztársaság idején a diplomáciában dolgozott, a kommün bukása már Jugoszláviába menekült, ott is halt meg, 86 éves korában. A történelmen kívüli pályafutásáról nem tudunk semmit. ( Juna Lego és imago), illetve Szondy Lipót (idealotropizmus) kategóriái. Kibontásuk e helyt nem szükséges, legfennebb annyit kell megjegyeznünk, hogy amiért divatosak voltak, attól még értékesek, vagyis van tudományos fedezetük. A kísérleti vagy a leíró pszichológiához viszonyítva a filozófiai vagy az alkalmazott lélektan meghatározásai erősen vitathatók. Oly tudomány, melynek kategóriái nem vitathatók, valóban nincs is, legfennebb tekintélyelvű védettségnek örvend. Ha a vitathatóság gyakorlata továbbra is oly akadályokba ütközött volna, mint az inkvizíció idején, soha nem került volna sor a tudományos-műszaki forradalomra, Eukleidész mártana XI. posztulátumának vagy Newton okságelvének meghaladására. 4 Günter Grass Bádogdob. 5 Hasonló esetet írt le Balázs Béla, Filmkultúra című könyvében. 6 Truman Capote Hidegvérrel. SZÁSZ JÁNOS Ki vitte ki nagyanyát a moziteremből HORVÁTH IMRE IAGGATÓZÓ AXIÓMÁK 1 Futnék tovább, de hova fussak, ha lépéseim elaludtak? 2 Ha az egyhangút variálom valósággá válik az álom? 3 Ha egy ponthoz lennél láncolva, kit kérnél, hogy láncod eloldja? 4 Kinek jobb, kit sirat száz asszony, vagy akit nincs, ki elsirasson? 5 Ki a térben nem jut előre, célt ér az időt megelőzve? 6 A Föld arcán mindenki hagy nyomot, ábrázatán fekete vér csorog. 7 Ha a világ sérteget, vágj oda, tiéd a fegyverválasztás joga. 8 Sötétség, dobd arcomra fátyladat, hogy fúriáim meg ne találjanak. 9 Ne félj a föld téged is befogad, hogy kipihenhesd a halálodat. 10 Sok resz élt a földön, ki ráért meghalni, életstílusáért. II Ítéletet hirdet az elme, fény hasít az üres terembe. 12 A reszketés a legpontosabb mérleg, melyen a világ kínjait leméred. 13 Barátaim, ti nem tévedtetek: színigazak rólam a részletek. 14 Ne képzeld, hogy vezetni vágyom — főként akkor nem, ha hibázom. 15 Költői vágy, hogy felfedjem magam, de sisakomnak száz rostélya van. 10 Napon ültem. Azt hiszed fényiek? Fenét! arcom még feketébb lett. 17 Az ember folyton ismétli magát, váltig üvölt, ki egyszer kiabált. 18 Az életben egy fontos csak: a TÉT, a halálban a megnyert hagyaték. 19 Az esztendők úgy „kiraboltak“, hogy révükön milliomos vagy. 20 Mi történik, ha vitázom magammal? Egy kifent kard egy vattacsomót vagdal. 21 Tisztáznom kell tudatomban: ki kóborlovag, páncéltalan szigorban. 22 Testet akkor ölt a Közelség, ha a Távol kitárja lelkét. 23 Az ember a térben és az időben uralkodó — a földön csúszva térden. 24 A felszínest tüstént letörlöm, hogy a mélység magasba törjön. 23 Ha elvétettél valamit, a Halál helyreigazít. 26 Én nem veszek részt semmiben — s mindennel együtt ver szívem voltam? 3