Utunk, 1989 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1989-01-06 / 1. szám

//Az Mihály vajda nótájára „Mihai nagy visszhangot keltő tetteiről csak egyetlen román elbeszélés maradt fenn szá­munkra, ez is egy későbbi kompiláció elemzé­séből következtetve" — írta volt George Căli­­nescu magisztrális irodalomtörténetében (Isto­ria literaturii române de la origini până in pre­zent. Buc. 1941. 31). Megállapítása közel fél év­századon át, mind a mai napig érvényes ma­radt, mert utóbb sem került elő olyan román nyelvű irodalmi vagy történeti mű, amely Mi­hai vajdának, a román történelem egyik leg­nagyobb alakjának nevét és viselt dolgait már életében megörökítette volna. Alexandru Piru régi román irodalomtörté­nete mégis felvillantott egy nyomot: „Mihai Viteazul harca a török iga alóli felszabadítá­sért a nép körében nagy visszhangot keltett. Egy ilyen témájú ballada kikövetkeztethető egy szláv Liturgia bejegyzéséből. [...] Ez az ének kifejezi a nép köréből a Mihai seregébe lépett harcosok örömét, és a fejedelem örömét, hogy azok körülötte vannak" (Literatura ro­mână veche. Buc. 1961. 86). Ezenkívül Piru, könyvének népköltészeti fejezetében, a kora­beli román folklór egyéb bizonyságai közt egy nevezetes történelmi eseményre: Mihai vajda erdélyi bevonulására hivatkozott (80). Az 1599. november 1-ji bevonulás részleteit részint latin, részint magyar nyelvű művében a kortárs erdélyi magyar történetíró, Szamos­­közy István örökítette meg. Innen idézem ki­zárólag zenei vonatkozású sorait, Borzsák Ist­ván fordításában: ........nyolc kürtös fújta tö­rökösen hangzó melódiáit, amihez ugyanannyian ércdobokat verve szolgáltatták a kíséretet. [.. .] Ezek mögött síposok és furulyások tették még ünnepélyesebbé [...] bevonulását. Tíz citerás követte őket [...]; közvetlenül a vajda előtt ezek haladtak. [...] így vonult be kürtöknek, doboknak, mindenféle hangszernek a zengése közepette a György-kapun, és a fejedelmi pa­lota felé tartott. (Szamosközy István: Erdély története. Második kiad. Bp. 1977. 259—260). A XVI. századi román folklór létezése Sza­mosközy, valamint más korabeli szem- és fül­tanúk vallomása nélkül is biztosra vehető, sajnálatos azonban, hogy a népköltészet, a száj­hagyományozás általános törvényszerűségeinek megfelelően, három nemzedéken túl nem ké­pes történeti témák hiteles megőrzésére, már­pedig Mihai kora óta legszerényebben számítva is tizenöt emberöltőnyi idő tűnt tova. Valóban, Ion Muşleanak a nagy román irodalomtörté­neti szintézisbe, illetőleg annak folklór-részébe illeszkedő Cântecul istoric (A történeti ének) című összefoglalásából is kiderül, hogy néhány nagyon szórványos, helyhez és időhöz aligha köthető verses töredéken kívül a jó másfél évszázada folyó román folklórgyűjtések tanú­­bizonysága szerint a nép költői emlékezete legmesszebb az 1784—85-ös Horia-felkelésig nyúlik vissza (Istoria literaturii române, 1. Ediţia a II-a revăzută. Buc. 1970. 162—173). Bizonyára e törvény felismerésének köszön­hető Szádeczky Lajosnak az az egyetlen szó­­nyi látszólag csak stiláris, de valójában lénye­ges tartalmi javítása is, amelyet műve máso­dik, átdolgozott kiadásának zárszavában esz­közölt. 1882-ben azt irta, hogy Mihait „népe dalban dicsőíti máig is" (Mihály havasalföldi vajd,7 Erdélyben, 190), 1893-ban viszont: „Né­pe dalban magasztalta és dicsőíti máig is" (Erdély és Mihály vajda története, 270). Az utóbbi fogalmazás helyesen tesz különbséget az egykori megéneklés, valamint a mai dicsőí­tés között. Ily előzmények után, vagyis a Mihai vajdá­val egykorú román költészet ismerete híján bizonyára nem lesz érdektelen, ha ugyanazon időszakból néhány verses magyar műre emlé­keztetem a szakembereket meg az olvasókat. Elöljáróban tudnunk kell, hogy 1595-ben Mihai vajda seregei, erdélyi hadak részvéte­lével a törököket a Dunától északra eső terü­letekről teljesen kiszorították, s útjukat a töb­bi között olyan győzelmek jelezték, mint a Că­­lugăreni-i csata, majd Tîrgovişte, végül pedig Giurgiu felszabadítása. A hadjárat hiteles történetét egy résztvevő, Báthori Zsigmond titkára, Jacobinus János jegyző Brevis ennaratio címmel latin nyelvű krónikában örökítette meg. Ez nyomtatásban rögtön a hadjárat után, 1596-ban jelent meg először (utóbb 1600-ban, 1603-ban, 1627-ben és 1768-ban), modern kritikai kiadását pedig a Régi Magyar Költők Tára XVII. századi soro­zatának első kötetében (Bp. 1959. 510—519.) olvashatjuk. Jacobinus krónikáját, egymástól függetlenül, két kortárs költő is magyar versekbe szedte. Egyikük Szőlősi István, akiről nevén kívül semmit sem tudunk. Rövid História című, 11 szótagú éneke 182­4, azaz 728 sornyi terje­delmű. Nyomtatásban először 1635-ben jelent meg, kritikai kiadása az előbb idézett Tár 57—77. lapján. A másik szerző neve ismeret­len. História című éneke 12 szótagú és Jacobi­nus krónikájával egyidőben, 1596-ban látott nyomdafestéket, de csak egyetlen csonka pél­dánya ismeretes. Ez a teljes éneknek mintegy fele lehet: 332. sora után 84. versszakának csak első szava maradt meg. Kritikai kiadása szintén az idézett mű 48—56. lapján. A két históriás ének havasalföldi részei ter­mészetesen Mihai vajdát is gyakran emlegetik. Ízelítőül az ismeretlen szerzőnek azt a 76. vers­szakát idézem, amelyben Mihai a Călugăreni-i csata előtt katonáit harcra buzdítja (a nyelvi sajátságok megőrzésével, de mai helyesírással): Jobb egy lábig fegyver között elesnünk, Hogysem tengeren túl vasat zörgetnünk. Ha jól víttük, győzedelmesek leszünk, No hát bátorsággal hasára menjünk. Szőlősi változatában Mihai egyenesen a ma­gyarokhoz intézte bátorító szavait: Azért bátor szüves vajda felkészüle, Hatalmas Szinánnak eleiben méné, Magyarokat inté régi vitézségre, Maradna meg hírek itt emlékezetbe: — Legyetek vitézek, engem kövessetek, Én fejemet eléviszem tiveletek, Kevély ellenségtől soha ne féljetek, Azmit csak éntől sem láttok, azt tegyétek. — Majd folytatólag: Dobok és trombiták zengeni kezdenek, Vitézek minnyájan fegyverre kelének, Rettenetes harcot egymással kezdenek, Ezenközben földön sok testek hevernek. Tudjuk, hogy Mihai buzdítása nem volt pusztába kiáltott szó: az augusztus 23-i „ret­tenetes harc“-ban az egyesült hadak Szinán pasa seregei fölött az egész művelt Európában visszhangzó nagy győzelmet arattak. Megjegyzendő, hogy ezt a két históriás este­ket Veress Endre a Román Akadémián több mint hatvan évvel ezelőtt bemutatta (Andrei Veress: Cântece istorice vechi ungureşti despre români. Buc. 1925. 18—23), majd hat év múlva nagy román—magyar bibliográfiájába is beik­tatta (Bibliografia româno—ungară, I. Buc. 1931. 60. és 76). E nyomtatásban közölt, tehát lassacskán négyszáz éve hozzáférhető forrásokon kívül egy újabban, az 1950-es években felbukkant, nem kevésbé jelentős adalékról is beszámolhatok. Bécsben az Osztrák Nemzeti Könyvtárban ke­rült elő­ az 1596—1608 között összeírt Fanchali Jób-kódex 191—192. lapján egy szerelmi dal­lal, élén a következő utasítással: Az Myhali waida notatara. Szöveghű kiadása a Régi Ma­gyar Költők Tára idézett sorozatának 3. köte­tében (Stoll Béla: Szerelmi és lakodalmi ver­sek Bp. 1961. 23—24). A hozzá fűzött jegyzet szerint a nótajelzésül megadott ének nem azonosítható teljes bizonyossággal" (562); a föl­tételezett azonosítás szerintem is bizonytalan. Annál bizonyosabb viszont hogy már Mihai vajda életében, vagy — a Fanchali-kódex összeírása szerint — legföljebb néhány évvel halála (1601) után szárnyra kelt a „nótája", és annyira ismertté vált, hogy nótajelzésként le­hetett rá hivatkozni. Vitatható, illetőleg csak további szerencsés felfedezések dönthetik el bi­zonyosan, hogy ez az ének magyar vagy ro­mán nyelvű volt-e a nótajelzés gyakorlata ugyanis egyik lehetőséget sem zárja ki. Közis­mert példára hivatkozva, a kortárs Balassi Bá­lint idegen nyelvű nótajelzéseit részben az il­lető nyelven adta meg, vannak viszont olyan magyar nyelvű nótajelzései is, amelyekről biz­tosan tudjuk, hogy más nyelvű énekekre vo­natkoznak (ilyen többek közt, szintén a ma­gyar—román folklórkapcsolatok köréből, az el­tévedt juhait sirató román pásztorleány nó­tája). Azt sem tudhatjuk, hogy Mihály vajda nó­tája irodalmi vagy népköltészeti alkotás volt-e, történelmi sorsfordulók idején ugyanis nem­csak az írók-költők sietnek megörökíteni ko­rukat — miként ezúttal Jacobinus krónikája és annak két verses magyar feldolgozása il­lusztrálja —, hanem a folklór is kizökken év­százados lassúságából és felgyorsulva ad han­got a nagy eseményeknek. Sőt, ha az ének műköltői eredetű lett volna, a nótajelzés ak­kor is azt bizonyítja, hogy már megindult az elnépiesedés, vagyis a folklorizáció útján, tehát méltán soroljuk mind a magyar, mind a vo­neti emlékei közé. A bemutatott magyar nyelvű források és adatok az eddig kiaknázott ószláv, török, gö­rög és latin források mellett szintén kínálva kínálják magukat ahhoz, hogy a román törté­nészek és irodalomtörténészek tovább részle­tezzék, pontosabbá tegyék, finomítsák és szí­nezzék közös történelmünk egyik vérzivataros fejezetéről, a Mihai vajdáról és koráról kiala­kult képünket. FARAGÓ JÓZSEF // Olvastam az olvasásról Mai elmével felfoghatatlan­­nak tűnik, de nem mindenki örült Gutenberg találmányá­nak. Pergamen lap, karmazsin bársony kötés, ezüst csatok­kal. Az olyan köztudat szá­mára, mely a könyv dísz­tárgy mivolta s persze tartal­ma előtti tisztelgést sűrítette a lehető legcicomásabb kiállí­tásba, érthető mégis, ha csaló­dást keltett a „modern“ meg­oldás. Besszarion bíboros kö­vetei például, midőn Konstan­tin Laskarisnál meglátták az első nyomtatott könyvet, azon élcelődtek, hogy nini, milyen furcsa jószág, „Némethen egy városában, a barbároktól" le­het szerezni effélét! Az urbi­nói Federigo pedig egyenesen kijelentette, hogy szégyellné magát, ha ilyen könyv lenne a birtokában. Azonban volt egy igazi „könyves" réteg, nem azok, a­­kik a másolásból éltek (mel­lesleg a nagy Róma másolói is főleg németek és franciák abban az időben, valószínűleg olyan emberek, akiknek Itá­liában valami elintéznivalójuk akadt, s közben kénytelenek voltak eképpen keresni meg a kenyerüket) — hanem azok, akiknek egy könyvet a szó szoros értelmében le kellett írniuk, hogy birtokolhassák egy példányát, ezek valóság­gal ünneplésben törtek ki, számos dicsőítő költeményt ír­tak a nagy alkalomra. Mindazonáltal még nagyon sokáig párhuzamosan megélt a kétféle „könyvcsinálás". Ha valaki gyorsan akart könyvtá­rat szerezni, mint Cosimo Me­dici esete bizonyítja, egyene­sen azt a tanácsot kapja, hogy kész könyveket ne vegyen, mert amit az ember óhajt, nem lehet kapni,­­ hanem inkább „írasson"! Erre 45 napidíjas írnokot fogadott, akik huszonkét hónap alatt 200 kötetnyit szállítottak. A kézzel­ lemásolás még a XIX. században se szégyen. Ismere­tes, hogy Tolsztoj felesége többször másolta át a Háború és béke teljes kéziratát. Azok mellett azonban, akik buzgó könyvgyűjtők, mindig ott vannak, akik óva intenek a túlzásoktól. Petrarca egy év­századdal Gutenberg előtt már fellép a könyvek haszontalan felhalmozásának hóbortja el­len. Dehát amióta csak van a „könyv", ez a kérdés is vi­ta tárgyát képezi. Lukianosz kétezer éve sodró erejű gúny­­ával megírt szövegében még fontos információk is lappan­ganak: „...Abban remény­kedsz, hogy egy csapásra be­hozol mindent, pusztán az­által, hogy egy csomó könyvet összevásárolsz. Hidd ezt és légy boldog, hogy összeszed­ted Demoszthenész műveinek saját kezű példányait, Thuki­­didész könyveit, amiket De­moszthenész annyira szépnek talált, hogy nyolcszor lemá­solta őket; továbbá mindazo­kat, amelyeket Sulla Athén­ból Itáliába küldött. De ami a műveltségedet illeti, mi hasznod belőlük? Még ha ma­gad alá teríted és rajtuk al­szol, vagy ruhává ragasztod össze őket és magadra öltve sétálgatsz bennük! A majom akkor is majom marad, ha aranydíszeket aggat magá­ra ...“ JÁszlóffy aladÁR bölcsészkedjünk „Világló" igazság (2) — Jó lenne most már ösz­­szegezni, miféle igazság jele­nik meg az irodalmi műben. Világos, hogy az ilyen szöveg kijelentéseinek tartalmát nem lehet közvetlenül vonatkoztat­ni a tapasztalatra, hiszen a kijelentésben foglaltaknak itt nem felel meg valamely va­lóságos tényösszefüggés. A mű igazsága tehát nem tényigaz­­ság. Akkor milyen? — A megálmodott, elképzelt vagy remélt dolgok igazságát sem lehet közvetlenül a ta­pasztalatra vonatkoztatni. Mint ahogy azt sem lehet mindig tényekkel alátámasz­tani, amit hiszel. Ha elfoga­dom, hogy kijelentéseid alap­jánál valamilyen meggyőződés áll, mondataidat ennek függ­vényében értékelem, igazsá­gukat ehhez viszonyítom. Az­az: úgy fogom fel, mint hit­igazságot, amivel szembeszö­gezhetem ugyan a magam meggyőződését, de nem biztos, hogy náladnál alaposabban tudom igazolni. Ennek ellené­re egyikünk sem állíthatja a másikról, hogy hazudik. Vala­mi ilyesféle jóhiszeműséggel viszonyulunk az irodalmi szö­veg igazságához: annak elfo­gadása is egyfajta hitet, bizal­mat feltételez. Emlékszel, mit mond Borges az egyik novel­­lájának hőséről? „Abban a pillanatban, mikor már nem hiszek benne, Averroes eltű­nik" ... — No de a különböző meg­győződések, hitek, az álom vagy a képzelet összes termé­kei és az irodalmi műalkotá­sok közé mégsem lehet egyen­lőségjelet tenni. Az előbbiek mögött rendszerint jelen van annak az embernek a szemé­lyisége, akit közvetlenül is­mersz, és akiben bízol, aki egész lényével fedezetül szol­gál, hogy hitigazságait elismer­jed. De a mű szövege leválik alkotójáról, és anélkül kell „helytállnia", hogy a szerző emberi arculatát ismernénk. — Valóban. Az írás hiteléről — szépirodalomról lévén szó — egyedül a szöveg alapján győződhetünk meg. De vigyá­zat: nem az egyes mondatok igazságértéke itt a döntő, ha­nem az összefüggő egész, a­­melyben állnak. Ez az össze­függő egész a mű világa, amely úgy hat, úgy fogadtatja el magát, mint egy kinyilat­koztatás. Az önmagukban kép­telennek látszó kijelentések igazsága is nyilvánvalóvá lesz ebben az egészben, a belső összefüggések rendszerében ... — „A semmi ágán ül szí­vem" —• így, kiragadva, ez is képtelenség. Csak az egész vers ismeretében fogom fel az értelmét... — Mert minden metaforikus kijelentés abban a „világrend­ben" érvényes, melyet a mű egésze, az összes kijelentések együttese teremt. Például itt van a Reménytelenül, József Attila verse, melyből az előbb idéztél. „A semmi ágán" je­lentését már a költemény első sorai előkészítik: „Az ember végül homokos, / szomorú, vi­zes síkra ér, / szétnéz me­rengve és okos / fejével bic­cent, nem remél." Ez a költői eszközökkel teremtett szituá­ció, a vershelyzet, melyre az összes többi kijelentés vonat­kozik Miféle emberi helyzet ez? Milyen partról van itt szó? Ki áll meg „végül" ezen a síkon? És mi az, hogy „vé­gül"? — kérdezheted. — kérdezem. De talán — a cím ismeretében — magam is megfogalmazhatok néhány vá­laszt. Hiszen a reménytelenség az az állapot, amelyben nem­csak kézzelfogható értékek nincsenek, de hiányzik vala­milyen érték birtoklásának biztató távlata is. A „homo­kos, szomorú, vizes sík" üres­sége, kietlensége ennek a hely­zetnek a metaforája. De ha ez tengerpartra is utal — márpedig nincs kizárva —, akkor valamiféle perem- vagy határhelyzetet jelképez, ahova „végül", a veszteségek után jut el az ember ... — ... ahol a teljes érték­hiány, ahol már csak a sem­mi van. — De hát ez olyan mély­pont, olyan sötétség, ami két­ségbeejtő, leverő, tragikus. Hogy lehet erre „biccenteni"? — Figyelj a Jim által is ki­ugró, fontos jelzőre: „okos fe­jével biccent" a vers alanya. Majd így folytatja: „Én is így próbálok csalás­­ nélkül szét­nézni könnyedén". Okosan, „csalás nélkül", „könnyedén", azaz: minden önáltatást meg­vető bátorsággal, már-már fö­lényesen néz szembe a költő a semmi rettenetével. — Hol itt a „rettenet"? Nem magyaráztál itt bele valamit? — Olvasd csak tovább a verset: „Ezüstös fejszesuho­­hanás­­ játszik a nyárfa le­velén." A „fejsze" és a „nyár­fa", a pusztulás és az élet el­lentéte akkor is ellentét, ha ez a szimbólum a feszültséget játékká enyhíti. A teljes ér­tékhiány, az üresség, a semmi hatását ez a sztoikus fegye­lem, a ráció méltósága mint­egy megszelídíti. Már-már meghitt a kapcsolata ezzel a megszelídített semmivel: „A semmi ágán ül szívem .. .“ Az ember átlátja helyzetét, de felülemelkedik rajta: félelem és fegyelem, „vacogás" és szin­te játékos fölény jegyében éli át a létezés abszurditását. A Semmi kozmikus űrében helyzetének tragikumával, e­­sendő és mégis fenséges lényé­vel a csillagok szolidaritását, a szeretet együttérzését vívja ki: „köréje gyűlnek szel­den é­s nézik, nézik a csillagok". A semmivel számot vető ma­gatartás lényege — a szoron­gás és a felülemelkedés ket­tőssége — „világlik" a költe­mény belső rendjében, mely minden részlet szerepét kije­löli, jelentését meghatározza. CS. GYIMESI ÉVA 4 Könyvek a gépek társaságában A könyvtár képzetéhez ál­talában a belépőt — a min­denkori magunkat — megille­tő csendet szoktuk társítani. Ha felajzott képzelettel va­gyunk megáldva, már látjuk is, érezzük a régmúlt avagy a távol élő szerzők szellem­­ujját a könyveken. Akiben van mindezeken felül egy csi­petnyi szobatudósi hajlam, a­­kár fákat, angolparkot is kép­zelhet a könyvtár épülete kö­ré, nyárt varázsolva maga elé, koncertet adó, szorgos mé­hekkel, amikor a könyvtár fé­lig nyitott ablaka előtt lomb­­susogás kacérkodik a könyv­tár avítt csendjével. Tanárem­berfélének, felvételi vizsgára készülő diáknak, önjelölt szép­­lelkeknek bizonyára nehezére esik más környezetben létező könyvtárt maguk elé varázsol­ni. Pedig van ilyen, nem is egy. Sőt, egyre több lesz, pél­dául az ipari környezetbe be­ékelődő könyvtár, amelynek hasznossága, kivételes nemzet­­gazdaságtani fontossága egyre nyilvánvalóbb. Mi ilyen könyv­tárra voltunk kíváncsiak: nem véletlenül vitt hát az utunk egy Sfintu-Gheorghe-i gyár, a Vil­lamosberendezéseket és Vil­lanymotorokat Gyártó Vállalat kapuja felé. Az itteni könyvtár szerényen húzódik meg az irodahelyisé­gek hosszú sorában, egy eme­lettel a termelés világa, a gé­pek zaja fölött. Vendéglátóm, Balogh László 1985 decembe­rében vette át az exportjai­ról világszerte jegyzett válla­lat könyvtárát, 3850 kötettel. Jelen pillanatban már 10 218- cal rendelkezik, aminek 65 százaléka műszaki-technikai könyv. Tulajdonképpen két könyvtár összevont állománya található itt, két szobában el­helyezve: a szakszervezeté és a műszaké. — Én, aki a Megyei Könyv­tártól jöttem át ide —, mond­ja B. L. —, azt hittem, hogy az ipari világ zárt élettér, ahol a technikai jellegű gondok problémák eloszlatásában, megoldásában merülnek ki az emberi energiák. Tévedtem. A munkaközösség, a vezetőség segítségét, bábáskodását már az indulás pillanatában ta­pasztalhattam. Az emberek na­ponta érdeklődtek, hogy s mint lesz, mit lehet segíteni, mire van szükségem. Mert bizony volt. A könyvek csomagokban álltak a földön, a polcok nagy re­zét is csak azután csinál­tattam, nem beszélve a kata­logizálás kimerítő munkájáról. Lassan minden a helyére ke­rült. A szakszervezettől kap­tam három íróasztalt, egy tu­cat széket, rádiót... — Mekkora a könyv iránti igény? — Végig kellene nézni a havonta kétszer — fizetésna­pon — felállított könyvstan­dunk forgalmát. Volt olyan eset is, amikor szűk másfél ó­­ra alatt több mint húszezer lejre adtunk el könyvet. Csak legyen bő a választék! Van­nak olyan olvasóim, akik évi harminc-negyven elolvasott könyvnél nem adják alább. Az író-olvasó találkozókon is telt ház szokott lenni. A könyvválasztékot említet­tem az imént, hiszen elsősor­ban e problémához kapcsolód­nak gondjaink-bajaink. Az u­­tóbbi időben több esetben is kicsi volt a választék, főként a műszaki- technikai köny­vekből, pedig a könyvelosztó igazán minden segítséget meg­ad: elsők vagyunk, ha műsza­ki könyvek érkeznek. 553 gép­könyvvel, vagyis a gépek mű­szaki leírását tartalmazó és dossziékba helyezett szabvány­gyűjteménnyel rendelkezünk, amelyekért a megye több vál­lalatának mérnökei hozzánk látogatnak, de a gyűjtemény közel sem teljes. Aztán las­sanként szűk kezd lenni ez a két nagy szoba, pedig két éve még tág volt! Könyveket ütök fel, dosszi­ékban, katalógusokban lapoz­gatok és mindegyre naprakész kimutatásokra bukkanok. Az alig több mint háromezer dol­gozót foglalkoztató vállalatból a tavalyi év során 521 olvasó 5212 kötetet kölcsönzött ki. — Perspektivikusan felme­rült az a lehetőség — fordult felém a könyvtáros —, hogy számítógépre visszük át a könyvadatokat. Tökéletes, ala­pos adattáram, nyilvántartá­som lenne és a visszakeresés néhány másodperc tartamára szorulna. Jelenleg — hála a cédulázások nyomán kiala­kult koncentrált adatgyűjte­ményemnek, az alfabetikus, cím, valamint a tematikus ka­talógusaimnak —, három perc múltán tudok válaszolni az ér­deklődőnek, hogy a kért könyv megvan-e, vagy nincs. — A több mint tízezer könyv közül két regénynek — Családi kép (1982), Hajó a tárgyalóteremben (1986) — maga a könyvtáros, Balogh László a szerzője. Mikorra várható újabb regény? — Erre az egy kérdésre nem tudok pontos választ adni. Mindenesetre, készen vagyok a Szivárgás című, körülbelül kétszázharminc oldal terjedel­mű regényemmel... király béla

Next