Utunk, 1989 (44. évfolyam, 1-52. szám)
1989-01-06 / 1. szám
//Az Mihály vajda nótájára „Mihai nagy visszhangot keltő tetteiről csak egyetlen román elbeszélés maradt fenn számunkra, ez is egy későbbi kompiláció elemzéséből következtetve" — írta volt George Călinescu magisztrális irodalomtörténetében (Istoria literaturii române de la origini până in prezent. Buc. 1941. 31). Megállapítása közel fél évszázadon át, mind a mai napig érvényes maradt, mert utóbb sem került elő olyan román nyelvű irodalmi vagy történeti mű, amely Mihai vajdának, a román történelem egyik legnagyobb alakjának nevét és viselt dolgait már életében megörökítette volna. Alexandru Piru régi román irodalomtörténete mégis felvillantott egy nyomot: „Mihai Viteazul harca a török iga alóli felszabadításért a nép körében nagy visszhangot keltett. Egy ilyen témájú ballada kikövetkeztethető egy szláv Liturgia bejegyzéséből. [...] Ez az ének kifejezi a nép köréből a Mihai seregébe lépett harcosok örömét, és a fejedelem örömét, hogy azok körülötte vannak" (Literatura română veche. Buc. 1961. 86). Ezenkívül Piru, könyvének népköltészeti fejezetében, a korabeli román folklór egyéb bizonyságai közt egy nevezetes történelmi eseményre: Mihai vajda erdélyi bevonulására hivatkozott (80). Az 1599. november 1-ji bevonulás részleteit részint latin, részint magyar nyelvű művében a kortárs erdélyi magyar történetíró, Szamosközy István örökítette meg. Innen idézem kizárólag zenei vonatkozású sorait, Borzsák István fordításában: ........nyolc kürtös fújta törökösen hangzó melódiáit, amihez ugyanannyian ércdobokat verve szolgáltatták a kíséretet. [.. .] Ezek mögött síposok és furulyások tették még ünnepélyesebbé [...] bevonulását. Tíz citerás követte őket [...]; közvetlenül a vajda előtt ezek haladtak. [...] így vonult be kürtöknek, doboknak, mindenféle hangszernek a zengése közepette a György-kapun, és a fejedelmi palota felé tartott. (Szamosközy István: Erdély története. Második kiad. Bp. 1977. 259—260). A XVI. századi román folklór létezése Szamosközy, valamint más korabeli szem- és fültanúk vallomása nélkül is biztosra vehető, sajnálatos azonban, hogy a népköltészet, a szájhagyományozás általános törvényszerűségeinek megfelelően, három nemzedéken túl nem képes történeti témák hiteles megőrzésére, márpedig Mihai kora óta legszerényebben számítva is tizenöt emberöltőnyi idő tűnt tova. Valóban, Ion Muşleanak a nagy román irodalomtörténeti szintézisbe, illetőleg annak folklór-részébe illeszkedő Cântecul istoric (A történeti ének) című összefoglalásából is kiderül, hogy néhány nagyon szórványos, helyhez és időhöz aligha köthető verses töredéken kívül a jó másfél évszázada folyó román folklórgyűjtések tanúbizonysága szerint a nép költői emlékezete legmesszebb az 1784—85-ös Horia-felkelésig nyúlik vissza (Istoria literaturii române, 1. Ediţia a II-a revăzută. Buc. 1970. 162—173). Bizonyára e törvény felismerésének köszönhető Szádeczky Lajosnak az az egyetlen szónyi látszólag csak stiláris, de valójában lényeges tartalmi javítása is, amelyet műve második, átdolgozott kiadásának zárszavában eszközölt. 1882-ben azt irta, hogy Mihait „népe dalban dicsőíti máig is" (Mihály havasalföldi vajd,7 Erdélyben, 190), 1893-ban viszont: „Népe dalban magasztalta és dicsőíti máig is" (Erdély és Mihály vajda története, 270). Az utóbbi fogalmazás helyesen tesz különbséget az egykori megéneklés, valamint a mai dicsőítés között. Ily előzmények után, vagyis a Mihai vajdával egykorú román költészet ismerete híján bizonyára nem lesz érdektelen, ha ugyanazon időszakból néhány verses magyar műre emlékeztetem a szakembereket meg az olvasókat. Elöljáróban tudnunk kell, hogy 1595-ben Mihai vajda seregei, erdélyi hadak részvételével a törököket a Dunától északra eső területekről teljesen kiszorították, s útjukat a többi között olyan győzelmek jelezték, mint a Călugăreni-i csata, majd Tîrgovişte, végül pedig Giurgiu felszabadítása. A hadjárat hiteles történetét egy résztvevő, Báthori Zsigmond titkára, Jacobinus János jegyző Brevis ennaratio címmel latin nyelvű krónikában örökítette meg. Ez nyomtatásban rögtön a hadjárat után, 1596-ban jelent meg először (utóbb 1600-ban, 1603-ban, 1627-ben és 1768-ban), modern kritikai kiadását pedig a Régi Magyar Költők Tára XVII. századi sorozatának első kötetében (Bp. 1959. 510—519.) olvashatjuk. Jacobinus krónikáját, egymástól függetlenül, két kortárs költő is magyar versekbe szedte. Egyikük Szőlősi István, akiről nevén kívül semmit sem tudunk. Rövid História című, 11 szótagú éneke 1824, azaz 728 sornyi terjedelmű. Nyomtatásban először 1635-ben jelent meg, kritikai kiadása az előbb idézett Tár 57—77. lapján. A másik szerző neve ismeretlen. História című éneke 12 szótagú és Jacobinus krónikájával egyidőben, 1596-ban látott nyomdafestéket, de csak egyetlen csonka példánya ismeretes. Ez a teljes éneknek mintegy fele lehet: 332. sora után 84. versszakának csak első szava maradt meg. Kritikai kiadása szintén az idézett mű 48—56. lapján. A két históriás ének havasalföldi részei természetesen Mihai vajdát is gyakran emlegetik. Ízelítőül az ismeretlen szerzőnek azt a 76. versszakát idézem, amelyben Mihai a Călugăreni-i csata előtt katonáit harcra buzdítja (a nyelvi sajátságok megőrzésével, de mai helyesírással): Jobb egy lábig fegyver között elesnünk, Hogysem tengeren túl vasat zörgetnünk. Ha jól víttük, győzedelmesek leszünk, No hát bátorsággal hasára menjünk. Szőlősi változatában Mihai egyenesen a magyarokhoz intézte bátorító szavait: Azért bátor szüves vajda felkészüle, Hatalmas Szinánnak eleiben méné, Magyarokat inté régi vitézségre, Maradna meg hírek itt emlékezetbe: — Legyetek vitézek, engem kövessetek, Én fejemet eléviszem tiveletek, Kevély ellenségtől soha ne féljetek, Azmit csak éntől sem láttok, azt tegyétek. — Majd folytatólag: Dobok és trombiták zengeni kezdenek, Vitézek minnyájan fegyverre kelének, Rettenetes harcot egymással kezdenek, Ezenközben földön sok testek hevernek. Tudjuk, hogy Mihai buzdítása nem volt pusztába kiáltott szó: az augusztus 23-i „rettenetes harc“-ban az egyesült hadak Szinán pasa seregei fölött az egész művelt Európában visszhangzó nagy győzelmet arattak. Megjegyzendő, hogy ezt a két históriás esteket Veress Endre a Román Akadémián több mint hatvan évvel ezelőtt bemutatta (Andrei Veress: Cântece istorice vechi ungureşti despre români. Buc. 1925. 18—23), majd hat év múlva nagy román—magyar bibliográfiájába is beiktatta (Bibliografia româno—ungară, I. Buc. 1931. 60. és 76). E nyomtatásban közölt, tehát lassacskán négyszáz éve hozzáférhető forrásokon kívül egy újabban, az 1950-es években felbukkant, nem kevésbé jelentős adalékról is beszámolhatok. Bécsben az Osztrák Nemzeti Könyvtárban került elő az 1596—1608 között összeírt Fanchali Jób-kódex 191—192. lapján egy szerelmi dallal, élén a következő utasítással: Az Myhali waida notatara. Szöveghű kiadása a Régi Magyar Költők Tára idézett sorozatának 3. kötetében (Stoll Béla: Szerelmi és lakodalmi versek Bp. 1961. 23—24). A hozzá fűzött jegyzet szerint a nótajelzésül megadott ének nem azonosítható teljes bizonyossággal" (562); a föltételezett azonosítás szerintem is bizonytalan. Annál bizonyosabb viszont hogy már Mihai vajda életében, vagy — a Fanchali-kódex összeírása szerint — legföljebb néhány évvel halála (1601) után szárnyra kelt a „nótája", és annyira ismertté vált, hogy nótajelzésként lehetett rá hivatkozni. Vitatható, illetőleg csak további szerencsés felfedezések dönthetik el bizonyosan, hogy ez az ének magyar vagy román nyelvű volt-e a nótajelzés gyakorlata ugyanis egyik lehetőséget sem zárja ki. Közismert példára hivatkozva, a kortárs Balassi Bálint idegen nyelvű nótajelzéseit részben az illető nyelven adta meg, vannak viszont olyan magyar nyelvű nótajelzései is, amelyekről biztosan tudjuk, hogy más nyelvű énekekre vonatkoznak (ilyen többek közt, szintén a magyar—román folklórkapcsolatok köréből, az eltévedt juhait sirató román pásztorleány nótája). Azt sem tudhatjuk, hogy Mihály vajda nótája irodalmi vagy népköltészeti alkotás volt-e, történelmi sorsfordulók idején ugyanis nemcsak az írók-költők sietnek megörökíteni korukat — miként ezúttal Jacobinus krónikája és annak két verses magyar feldolgozása illusztrálja —, hanem a folklór is kizökken évszázados lassúságából és felgyorsulva ad hangot a nagy eseményeknek. Sőt, ha az ének műköltői eredetű lett volna, a nótajelzés akkor is azt bizonyítja, hogy már megindult az elnépiesedés, vagyis a folklorizáció útján, tehát méltán soroljuk mind a magyar, mind a voneti emlékei közé. A bemutatott magyar nyelvű források és adatok az eddig kiaknázott ószláv, török, görög és latin források mellett szintén kínálva kínálják magukat ahhoz, hogy a román történészek és irodalomtörténészek tovább részletezzék, pontosabbá tegyék, finomítsák és színezzék közös történelmünk egyik vérzivataros fejezetéről, a Mihai vajdáról és koráról kialakult képünket. FARAGÓ JÓZSEF // Olvastam az olvasásról Mai elmével felfoghatatlannak tűnik, de nem mindenki örült Gutenberg találmányának. Pergamen lap, karmazsin bársony kötés, ezüst csatokkal. Az olyan köztudat számára, mely a könyv dísztárgy mivolta s persze tartalma előtti tisztelgést sűrítette a lehető legcicomásabb kiállításba, érthető mégis, ha csalódást keltett a „modern“ megoldás. Besszarion bíboros követei például, midőn Konstantin Laskarisnál meglátták az első nyomtatott könyvet, azon élcelődtek, hogy nini, milyen furcsa jószág, „Némethen egy városában, a barbároktól" lehet szerezni effélét! Az urbinói Federigo pedig egyenesen kijelentette, hogy szégyellné magát, ha ilyen könyv lenne a birtokában. Azonban volt egy igazi „könyves" réteg, nem azok, akik a másolásból éltek (mellesleg a nagy Róma másolói is főleg németek és franciák abban az időben, valószínűleg olyan emberek, akiknek Itáliában valami elintéznivalójuk akadt, s közben kénytelenek voltak eképpen keresni meg a kenyerüket) — hanem azok, akiknek egy könyvet a szó szoros értelmében le kellett írniuk, hogy birtokolhassák egy példányát, ezek valósággal ünneplésben törtek ki, számos dicsőítő költeményt írtak a nagy alkalomra. Mindazonáltal még nagyon sokáig párhuzamosan megélt a kétféle „könyvcsinálás". Ha valaki gyorsan akart könyvtárat szerezni, mint Cosimo Medici esete bizonyítja, egyenesen azt a tanácsot kapja, hogy kész könyveket ne vegyen, mert amit az ember óhajt, nem lehet kapni, hanem inkább „írasson"! Erre 45 napidíjas írnokot fogadott, akik huszonkét hónap alatt 200 kötetnyit szállítottak. A kézzel lemásolás még a XIX. században se szégyen. Ismeretes, hogy Tolsztoj felesége többször másolta át a Háború és béke teljes kéziratát. Azok mellett azonban, akik buzgó könyvgyűjtők, mindig ott vannak, akik óva intenek a túlzásoktól. Petrarca egy évszázaddal Gutenberg előtt már fellép a könyvek haszontalan felhalmozásának hóbortja ellen. Dehát amióta csak van a „könyv", ez a kérdés is vita tárgyát képezi. Lukianosz kétezer éve sodró erejű gúnyával megírt szövegében még fontos információk is lappanganak: „...Abban reménykedsz, hogy egy csapásra behozol mindent, pusztán azáltal, hogy egy csomó könyvet összevásárolsz. Hidd ezt és légy boldog, hogy összeszedted Demoszthenész műveinek saját kezű példányait, Thukididész könyveit, amiket Demoszthenész annyira szépnek talált, hogy nyolcszor lemásolta őket; továbbá mindazokat, amelyeket Sulla Athénból Itáliába küldött. De ami a műveltségedet illeti, mi hasznod belőlük? Még ha magad alá teríted és rajtuk alszol, vagy ruhává ragasztod össze őket és magadra öltve sétálgatsz bennük! A majom akkor is majom marad, ha aranydíszeket aggat magára ...“ JÁszlóffy aladÁR bölcsészkedjünk „Világló" igazság (2) — Jó lenne most már öszszegezni, miféle igazság jelenik meg az irodalmi műben. Világos, hogy az ilyen szöveg kijelentéseinek tartalmát nem lehet közvetlenül vonatkoztatni a tapasztalatra, hiszen a kijelentésben foglaltaknak itt nem felel meg valamely valóságos tényösszefüggés. A mű igazsága tehát nem tényigazság. Akkor milyen? — A megálmodott, elképzelt vagy remélt dolgok igazságát sem lehet közvetlenül a tapasztalatra vonatkoztatni. Mint ahogy azt sem lehet mindig tényekkel alátámasztani, amit hiszel. Ha elfogadom, hogy kijelentéseid alapjánál valamilyen meggyőződés áll, mondataidat ennek függvényében értékelem, igazságukat ehhez viszonyítom. Azaz: úgy fogom fel, mint hitigazságot, amivel szembeszögezhetem ugyan a magam meggyőződését, de nem biztos, hogy náladnál alaposabban tudom igazolni. Ennek ellenére egyikünk sem állíthatja a másikról, hogy hazudik. Valami ilyesféle jóhiszeműséggel viszonyulunk az irodalmi szöveg igazságához: annak elfogadása is egyfajta hitet, bizalmat feltételez. Emlékszel, mit mond Borges az egyik novellájának hőséről? „Abban a pillanatban, mikor már nem hiszek benne, Averroes eltűnik" ... — No de a különböző meggyőződések, hitek, az álom vagy a képzelet összes termékei és az irodalmi műalkotások közé mégsem lehet egyenlőségjelet tenni. Az előbbiek mögött rendszerint jelen van annak az embernek a személyisége, akit közvetlenül ismersz, és akiben bízol, aki egész lényével fedezetül szolgál, hogy hitigazságait elismerjed. De a mű szövege leválik alkotójáról, és anélkül kell „helytállnia", hogy a szerző emberi arculatát ismernénk. — Valóban. Az írás hiteléről — szépirodalomról lévén szó — egyedül a szöveg alapján győződhetünk meg. De vigyázat: nem az egyes mondatok igazságértéke itt a döntő, hanem az összefüggő egész, amelyben állnak. Ez az összefüggő egész a mű világa, amely úgy hat, úgy fogadtatja el magát, mint egy kinyilatkoztatás. Az önmagukban képtelennek látszó kijelentések igazsága is nyilvánvalóvá lesz ebben az egészben, a belső összefüggések rendszerében ... — „A semmi ágán ül szívem" —• így, kiragadva, ez is képtelenség. Csak az egész vers ismeretében fogom fel az értelmét... — Mert minden metaforikus kijelentés abban a „világrendben" érvényes, melyet a mű egésze, az összes kijelentések együttese teremt. Például itt van a Reménytelenül, József Attila verse, melyből az előbb idéztél. „A semmi ágán" jelentését már a költemény első sorai előkészítik: „Az ember végül homokos, / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél." Ez a költői eszközökkel teremtett szituáció, a vershelyzet, melyre az összes többi kijelentés vonatkozik Miféle emberi helyzet ez? Milyen partról van itt szó? Ki áll meg „végül" ezen a síkon? És mi az, hogy „végül"? — kérdezheted. — kérdezem. De talán — a cím ismeretében — magam is megfogalmazhatok néhány választ. Hiszen a reménytelenség az az állapot, amelyben nemcsak kézzelfogható értékek nincsenek, de hiányzik valamilyen érték birtoklásának biztató távlata is. A „homokos, szomorú, vizes sík" üressége, kietlensége ennek a helyzetnek a metaforája. De ha ez tengerpartra is utal — márpedig nincs kizárva —, akkor valamiféle perem- vagy határhelyzetet jelképez, ahova „végül", a veszteségek után jut el az ember ... — ... ahol a teljes értékhiány, ahol már csak a semmi van. — De hát ez olyan mélypont, olyan sötétség, ami kétségbeejtő, leverő, tragikus. Hogy lehet erre „biccenteni"? — Figyelj a Jim által is kiugró, fontos jelzőre: „okos fejével biccent" a vers alanya. Majd így folytatja: „Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén". Okosan, „csalás nélkül", „könnyedén", azaz: minden önáltatást megvető bátorsággal, már-már fölényesen néz szembe a költő a semmi rettenetével. — Hol itt a „rettenet"? Nem magyaráztál itt bele valamit? — Olvasd csak tovább a verset: „Ezüstös fejszesuhohanás játszik a nyárfa levelén." A „fejsze" és a „nyárfa", a pusztulás és az élet ellentéte akkor is ellentét, ha ez a szimbólum a feszültséget játékká enyhíti. A teljes értékhiány, az üresség, a semmi hatását ez a sztoikus fegyelem, a ráció méltósága mintegy megszelídíti. Már-már meghitt a kapcsolata ezzel a megszelídített semmivel: „A semmi ágán ül szívem .. .“ Az ember átlátja helyzetét, de felülemelkedik rajta: félelem és fegyelem, „vacogás" és szinte játékos fölény jegyében éli át a létezés abszurditását. A Semmi kozmikus űrében helyzetének tragikumával, esendő és mégis fenséges lényével a csillagok szolidaritását, a szeretet együttérzését vívja ki: „köréje gyűlnek szelden és nézik, nézik a csillagok". A semmivel számot vető magatartás lényege — a szorongás és a felülemelkedés kettőssége — „világlik" a költemény belső rendjében, mely minden részlet szerepét kijelöli, jelentését meghatározza. CS. GYIMESI ÉVA 4 Könyvek a gépek társaságában A könyvtár képzetéhez általában a belépőt — a mindenkori magunkat — megillető csendet szoktuk társítani. Ha felajzott képzelettel vagyunk megáldva, már látjuk is, érezzük a régmúlt avagy a távol élő szerzők szellemujját a könyveken. Akiben van mindezeken felül egy csipetnyi szobatudósi hajlam, akár fákat, angolparkot is képzelhet a könyvtár épülete köré, nyárt varázsolva maga elé, koncertet adó, szorgos méhekkel, amikor a könyvtár félig nyitott ablaka előtt lombsusogás kacérkodik a könyvtár avítt csendjével. Tanáremberfélének, felvételi vizsgára készülő diáknak, önjelölt széplelkeknek bizonyára nehezére esik más környezetben létező könyvtárt maguk elé varázsolni. Pedig van ilyen, nem is egy. Sőt, egyre több lesz, például az ipari környezetbe beékelődő könyvtár, amelynek hasznossága, kivételes nemzetgazdaságtani fontossága egyre nyilvánvalóbb. Mi ilyen könyvtárra voltunk kíváncsiak: nem véletlenül vitt hát az utunk egy Sfintu-Gheorghe-i gyár, a Villamosberendezéseket és Villanymotorokat Gyártó Vállalat kapuja felé. Az itteni könyvtár szerényen húzódik meg az irodahelyiségek hosszú sorában, egy emelettel a termelés világa, a gépek zaja fölött. Vendéglátóm, Balogh László 1985 decemberében vette át az exportjairól világszerte jegyzett vállalat könyvtárát, 3850 kötettel. Jelen pillanatban már 10 218- cal rendelkezik, aminek 65 százaléka műszaki-technikai könyv. Tulajdonképpen két könyvtár összevont állománya található itt, két szobában elhelyezve: a szakszervezeté és a műszaké. — Én, aki a Megyei Könyvtártól jöttem át ide —, mondja B. L. —, azt hittem, hogy az ipari világ zárt élettér, ahol a technikai jellegű gondok problémák eloszlatásában, megoldásában merülnek ki az emberi energiák. Tévedtem. A munkaközösség, a vezetőség segítségét, bábáskodását már az indulás pillanatában tapasztalhattam. Az emberek naponta érdeklődtek, hogy s mint lesz, mit lehet segíteni, mire van szükségem. Mert bizony volt. A könyvek csomagokban álltak a földön, a polcok nagy rezét is csak azután csináltattam, nem beszélve a katalogizálás kimerítő munkájáról. Lassan minden a helyére került. A szakszervezettől kaptam három íróasztalt, egy tucat széket, rádiót... — Mekkora a könyv iránti igény? — Végig kellene nézni a havonta kétszer — fizetésnapon — felállított könyvstandunk forgalmát. Volt olyan eset is, amikor szűk másfél óra alatt több mint húszezer lejre adtunk el könyvet. Csak legyen bő a választék! Vannak olyan olvasóim, akik évi harminc-negyven elolvasott könyvnél nem adják alább. Az író-olvasó találkozókon is telt ház szokott lenni. A könyvválasztékot említettem az imént, hiszen elsősorban e problémához kapcsolódnak gondjaink-bajaink. Az utóbbi időben több esetben is kicsi volt a választék, főként a műszaki- technikai könyvekből, pedig a könyvelosztó igazán minden segítséget megad: elsők vagyunk, ha műszaki könyvek érkeznek. 553 gépkönyvvel, vagyis a gépek műszaki leírását tartalmazó és dossziékba helyezett szabványgyűjteménnyel rendelkezünk, amelyekért a megye több vállalatának mérnökei hozzánk látogatnak, de a gyűjtemény közel sem teljes. Aztán lassanként szűk kezd lenni ez a két nagy szoba, pedig két éve még tág volt! Könyveket ütök fel, dossziékban, katalógusokban lapozgatok és mindegyre naprakész kimutatásokra bukkanok. Az alig több mint háromezer dolgozót foglalkoztató vállalatból a tavalyi év során 521 olvasó 5212 kötetet kölcsönzött ki. — Perspektivikusan felmerült az a lehetőség — fordult felém a könyvtáros —, hogy számítógépre visszük át a könyvadatokat. Tökéletes, alapos adattáram, nyilvántartásom lenne és a visszakeresés néhány másodperc tartamára szorulna. Jelenleg — hála a cédulázások nyomán kialakult koncentrált adatgyűjteményemnek, az alfabetikus, cím, valamint a tematikus katalógusaimnak —, három perc múltán tudok válaszolni az érdeklődőnek, hogy a kért könyv megvan-e, vagy nincs. — A több mint tízezer könyv közül két regénynek — Családi kép (1982), Hajó a tárgyalóteremben (1986) — maga a könyvtáros, Balogh László a szerzője. Mikorra várható újabb regény? — Erre az egy kérdésre nem tudok pontos választ adni. Mindenesetre, készen vagyok a Szivárgás című, körülbelül kétszázharminc oldal terjedelmű regényemmel... király béla