Váczi Hirlap, 1888 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1888-06-03 / 23. szám

] II ÉVFOLYAM. Előfizetési ára: helyben házhoz hordatással, vagy a vidékre postán való elküldéssel egész évre ...................................... « frt _ ki. fél évre ........................................... Ä negyed évre.....................................­ i » 50 » Egyes szám­ára 10 kr. — Kapható a kiadóhivatalban. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal Vácz, Duna-sor 587. szám alatt. Ide küldendők a lap szellemi részét illető közlemények, az előfizetési pénzek, hirdetési dijak és hirdetések. Bérmentetlen levelek el nem fogadtatnak. Kéziratok vissza nem adatnak. VÁCZ, 1888. JUNIUS 3. Hirdetések sora (négy hasábos garmand sor) Nyilt-tér: sora 30 kr. Bélyeg: illeték : minden beigtatásnál...................... A nyugta-bélyeg külön fizetendő. 23. szám. HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP. Koldusaink. Szombatonkint az egész várost, egyéb napokon annak egyes részeit, de egy bi­zonyos részét mindennap végig kilin­cselik, azután templomaink előtt, ut­­czáink sarkain mindennap megje­lennek, s piszkos rongyaikban szána­­lomgerjesztő külsejükkel ott gubbasz­­kodnak napestig felebaráti szerete­tünk napszámosai, koid­u­s­a­i­n­k. A k­o­l­d­u­s-j­ár­ásn­ak inkább kitett bel­város házaiban szombatonkint regge­li 7 órától kezdve délutáni 5 óráig csak­nem szakadatlan a kapu nyitogatása s csukogatása, úgy­hogy alig győzzük kiszolgálni. És azért a többi napokon sincs szünet. Ekkor jönnek azok, kik a várost bizonyos negyedekre osztják fel s minden napra más negyedbe esik a járásuk és azok, kik be nem érik azzal, hogy hetenkint csak egyszer jár­ják be a várost. Mióta az emberek társadalomba ve­rődtek össze, a koldus ép oly kiegé­szítő részét képezi a társadalomnak,­­ mint a beteg. Legtöbbnyire a becsü­letre nem hiú munkakerülők veszik kezükbe a botot, melyet nem annyira testük támogatására, mint inkább fele­barátaik szánalmának felébresztésére használnak fel. Országunkban az 1880-dik évi nép­­számlálás alkalmával 14 éven felüli foglalkozás nélküli együtt: 105,946 volt, mely összegben a kizárólag ala­mizsnából élő nők 50,992 számban szerepeltek. Ezen összeget viszonyítva az ország 15,642,102 lelket tevő népes­ségéhez minden 10,000 lélekre 32­59 alamizsnából élő nő esik, és így tekintve, hogy városunk lakossága 13000 lélek körül ingadozik, az országos átlag sze­rint városunkra 42 alamizsnából élő nő esnék. Különösen csak az alamizsnából élő nők számát vettük figyelembe azért, mert azonfelül, hogy ezek száma jóval felül­múlja az alamizsnából élő férfia­k számát, ami pedig a férfiak és nők száma között létező általános arán­nyal nem indo­kolható — a férfiak hivatásuknál és munkakörüknél fogva inkább ki van­nak téve a munkaképtelenségnek leg­gyakoribb okául szolgáló tagcsonkí­­tásban mutatkozó megnyom­orodásnak, mint a nők; és mert megnyomorodás után kevesebb munkakör kínálkozik a férfiak, mint a nők számára. És ha ez így áll, akkor: a kol­dus­szaporodás okát nem az elnyo­­morodás és keresetképtelen­ség eseteinek szaporodásában, hanem a koldulás által nyúj­tott megélhetés hozzáférhető­ségében kell keresnünk. Városunkban is volt mindenkor kol­dus, de annyi, mint amennyi a legutóbbi időben ellepett, nem volt soha. Azért, ha eddig elnéztük keresztbe tett kezek­kel a koldulás után élőknek szertelen szaporodását, tovább így el nem néz­hetjük. A magántulajdon fogalmából követ­kezik, hogy vagyonunknak legcseké­lyebb részét sem vagyunk kötelesek másoknak átengedni. És ha többet nem teszünk, mint amennyire kötelesek va­gyunk, akkor a keresetképtelen vagyon­talanok elpusztulni kénytelenek. De egyikünk egészségének zavara okozója lehet mások egészsége­­ meg­zavarásának , minélfogva az egyesek egészségének fentartása az egésznek érdekében áll. A társadalom azonban n­e­m p­u­s­z­­tán vagyoni érdekek megvédésére alakult részvénytársaság, melyben az egyesek csupán vagyonukba fektetett érdekrészvények arányában számíthat­­nak a közé­let védelmére, hanem etni­­kai fogalom, mely arra van hivatva, hogy az ember legrégibb társulási for­májának, a családnak feladatát azon körben is betöltse, ahová a család már el nem ér. Társas életre vagyunk teremtve, keresetképtelen és vagyontalan ember­társainkat körünkből ki nem tilthatjuk. Emberek lévén, ösztönünk a könyö­­rülés. A vagyontalan, keresetképtelen életének fentartásához szüksé­ges segélyt embertársától várja. — Aki a legcsekélyebb vagyoni értékkel sem bír és ilyennek a maga erejéből való szerzésére teljesen képtelen, az bárkit is megszólít segélynyújtásért. És, aki nem keresi a segélyt kérő szo­rultságát, még kevésbbé annak indokát, az mindenkinek ad, aki megszólítja. A telhetetlen koldus vagyont szerez munka után élő embertársainak kö­­nyöradományából, és a „j­ó szívű“ összes vagyonát felosztja a segélyért hozzá fordultak közt, bár jól tudja, hogy azoknak nagy része nincs rá­utalva. Az előadottak elég támpontot nyúj­tanak annak igazolására, hogy a kol­dus életének fentartása közügy, mely felett aránylagosan megosztozni tarto­zunk. De mert a koldusok eltartása a közé­let terhe, az nem tartozik többet adni, mint a személyi létfentartás álta­lános emberi feltételeit és ezeket is csak akkor és annyiban, amikor és amennyiben azt a megszorult kereset­képtelen önmagának a saját erejéből megszerezni nem képes. Első­sorban természetesen az lenne orvosilag megállapítandó, hogy kik azok, akik ily értelemben számot tart­hatnak a közület segélyezésére. Az eként koldusoknak elismert egyé­nek száma minden esetre jóval cseké­lyebb lenne úgy az országos átlagnál, mint városunk koldulóinál. Az egyesek jószívűségének szerfelett való kihasználásában a közületnek is kára van; azért a házról-házra való kol­dulást, ami egyet jelent azzal, hogy a módosabb jószívűek kiszolgáltassanak a segélyre szorult egyesek közvetlen ostromának, a közület nem tűrheti, hanem kötelességében áll oly szervek­ről és eszközökről gondoskodnia, me­lyek alkalmasak a koldusügynek ellá­tására. Legelső sorban járhatnak a jócsele­kedetek gyakorlására önként ala­kuló egyletek, melyek aztán czél­­jaik megvalósításán alapszabályaik ér­telmében szabadon munkálkodhatnak. De ez magában soha sem lesz ki­elégítő. A közület a koldus ügyet ki­zárólag az egyletekre nem bízhatja. Azért másodsorban ott áll a község. Itt laknak a segélyre szorultnak leg­közelebbi rokonai. Sok esetben a köz­ség a most segélyre szorultnak erejét is igénybe vette. A saját koldusainak ellátása alól tehát a község magát ki nem húzhatja. Vannak azonban egyes koldusok, kiknek illetősége ki nem puhatolható. És vannak községek, melyek a saját koldusaik eltartására is képtelenek. Harmadsorban ott van az állam. Kö­telessége gondoskodni a koldusok se­gélyezéséről. Városunk tele van koldussal. Azelőtt legalább kiségük és számuk nyilván volt tartva. A koldusok bizonyos iga­zolván­nyal (mellen függő bádog szám­­jeg­gyel) is el voltak látva, és akkor kevesebb is volt a koldus. Most nincs rájuk semmi felügyelet. Beléphet kol­­dusnak aki akar, tekintet nélkül arra, hogy idevaló-e és tarthat-e igényt embertársai könyörületére vagy sem. Beléphetnek munkaképesek, vagyo­nosak és olyanok is, akiket vagyo­nos közeli rokonaik tartoznak eltartani. Azért aztán nem csoda, ha koldusaink száma oly ijesztően felszaporodott. Hol vagyunk ahhoz, hogy a szabad koldulás mesterségének eltörlése mel­lett a koldusok ellátását a város vegye kezébe ? Szőlészeti statisztikánk, Vácz szőlőmivelése, az ez a keresetag­­ból élő népesség jövő sorsa miatt méltán szolgáltat aggodalmakra okot. Találgatjuk a baj kútforrását, azonban azon egy oknál, alig tudunk egyebet meg­mondani, mint, hogy a phylloxera dúl min­denütt, úgy annyira, hogy városunk terü­letén már alig van hat-hétszáz holdnyi szőlő rendes megmivelés alatt; arra nézve pedig, hogy az igy kenyere javától meg­fosztott szegény nép mit legyen teendő? - indítványozni nem merünk már semmit. Átadjuk ennélfogva magunkat egész egy­kedvűen a kérlelhetlen sors haragjának ! Mély sajnálatunkra, sokkal kevésbé va­gyunk polgártársaink helyi viszonyainak alapos ismeretébe beavatva, hogysem el­érkezettnek látnok az időt pozitív javas­latokkal lépni fel, azt az egyet azonban közön­nyel nem nézhettük, hogy a baj kiindulási, illetőleg orvoslásának alapjául szolgáló statisztikai adatainkat ezúttal közzé ne tegyük. Szőlőterületünk községi bevallás alap­ján tett egynegyed század előtt 16471­­4 kat. holdat, a­mi tíz év múlva, vagyis 1873-ban már csak 1613900 kat. holdat vagyis 34131 kat. holddal tett keveseb­bet, mint a megelőző évtizedben; húsz év múlva pedig már 1536 kat. holdat, azaz phylloxera-veszedelem nélkül is már 1111034 kat. holddal tett kevesebbet, mint két év­tizeddel annak előtte. Feltéve, hogy a szőlőbirtokosok száma keveset vagy éppen semmit sem változott volna, úgy: 1873-ban már alig esett egy kat. hold szőlő egyetlen birtokosra, a mi ez időszerint oly elenyésző csekély szám, miszerint egy perczig sem habozunk be­vallani, hogy Váczon nem a szőlőterület­­be a szőlőbirtokosok, mint ilyenek napjai vannak megszámlálva, a mit észrevennünk már régebben kellett volna! Volt ugyanis szőlőterületünk 1885- ben 1640755 kat. hold. 1886- ban 1644755 , 1887- ben 960 „ „ hivatalosan bevallott adatok szerint: ugyan­annyi, vagy csak jelentéktelen birtokvál­­tozások mellett. Hogy a katasztrális felvétel és a köz­ségi bevallás mellett kimutatott adatok közt eltérés mutatkozik , igen jól tudjuk , mi sem illusztrálja ezt jobban, minthogy magában Pest vármegyében az első mód­szer szerint 54,502 holdnyi területet vet­tek fel ugyanakkor, midőn a második mód­szer alkalmazásánál a bevallás háromezer holdnyi csekélyebb különbséget eredmé­nyezett. A tény az, miszerint az itt számba vett adatok szerint ma alig 0,6 kat. hold­nyi terület esik a szőlőből egy birtokosra úgy hogy a szőlő megmunkáltatása a fo­kozottabb igényeknek többé semmi szin alatt meg nem felelhet, azaz a termelést pénzértékekben kifejezve a közgazdaság mostani álláspontjával összeegyezhetőnek nem mondhatjuk. Fokozottabb igényeknek a szőlő­mive­­léssel járó tényleges kiadásokat, a bele­fektetett pénz relatív értékét nevezzük. Váczon ugyanis, mint általában Pest vár­megyében átlag minden egyes hold után a költségek 43 frtot tesznek ki, a­mely összegből, ha a szüret után járó 8 frtot leszámítjuk 35 frtnyi közepes munkabér esik magára a mivelésre, holott statisztikai­lag ki van mutatva, miszerint a vármegyé­ben másutt a maximum holdanként a 210 frtnyi költséget is eléri, vagy legalább más­fél évtizeddel ennek előtte még elérte; a­midőn a város lakossága közt csak kevesen találkoztak, akiknek a szőlőmunkára éven­ként fordított kiadásai holdanként a 20—30 forinton alul maradtak volna. Most termett Vácz városának területén 1885- ben 3,625 hektoliter 1886- ban 2,392 , 1887- ben 1,853 , azaz a mint a szőlőterület nagysága év­­ről-évre felényire lohadt, azonképen apadt annak termése is mustban, lehúzott uj­­borban s eltenni való szőlőben; és pedig a­nélkül, hogy akár az egyiknek, akár a másiknak az ára megfelelő pénzértékben emelkedett volna. Termett ugyanis közönséges fehér bor 1885- ben 1,367 hektoliter 1886- ban 968 , 1887 ben 754 „ férfi ....... 40,850 nő......................................... 65,096

Next