Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-10-04 / 40. szám
midőn gabna kereskedőink a megvett árut behordanák, s a midőn egész utczákat, még vasárnapokon is — miután szombatra sabbas — esik, úgy elfoglalja a megrakott kocsik hosszú sora, hogy azon még gyalog ember sem járhat végig nem hogy kocsik közlekedhetnének. És mit tesz ezekkel szemben rendőrségünk melynek kötelessége lenne ezen visszásságokat — az idézett szabályrendelet alapján megelőzni, meggátolni és megszüntetni a semmit, mondjuk ki magyarán, hogy semmit. Mert amit tesz, csak félszeg mű, annyi mint semmi. De hát szabad-e ezt képviselőtestületünknek is tovább eltűrni , nézetünk szerint nem. Ismételten és azt javasoljuk tehát küldjön ki a városi képviselőtestület egy bizottságot, melynek szigorú kötelességévé tétetnék kinyomozni azt, hogy idézett városi szabályrendeletünk miként hajtatott végre a végrehajtandókban ; s ha azt tapasztalná azon kiküldendő bizottság, hogy még az sem hajtatott úgy végre , ami végrehajtható és végrehajtandó lett volna, amint az elő van írva, tessék jelentését a közgyűlésnek a további elhatározások megtétele végett záros határidő alatt beadni. Tessék aztán a képviselő testületnek is a jelentés eredményéhez képest határozni — s határozata végrehajtását oly egyénekre bízni, akik sem Pál sem Péter jó boráért — vagy éppen a szomszéd asszony szép szemeiért — kötelességüket teljesíteni elmulasztani nem fogják. — Tegye meg ezt a képviselő testület s meg fog ezzel minket győzni arról, hogy nem minden felszólalásunk: falra hányt borsó; mint ezt nem egy ízben volt tapasztalni alkalmunk. CSARNO K. A .,Budapesti Hírlap.“ A hirlapok fiatal óriása. Öt éves és máris mind a harminczkét foga kinőtt; harapott is azokkal már eleget, a nélkül, hogy egyetlen fogát kihúzni engedte volna. Az egyetlen lap, melynek már megindulása előtt 500 előfizetője volt, mely két héttel megindulása után fölvitte 2000 előfizetőre s melyet ötödik évi fennállása után 15,000 példányban nyomnak s egy példányra számítva csak nyolcz olvasót (holott kávéházakban 50—60-an, kaszinókban 15—20-an s családnál 5—6-an olvassák s aztán még kölcsön kéri a szomszéd) minden nap százhúszezeren olvasnak. Meg is engedhette magának a „Budapesti Hírlap“ azt a fényűzést, hogy Párisból hozatott 40,000 forintos gépen nyomatja lappéldányait ; oly gép, melynek összeállításával 2 franczia 5 hétig bajlódott. Az igaz, hogy ez a gép 500 darabra szétszedve érkezett meg s a darabok közt oly finomak is váltak volna. voltak, melyek akármelyik zsebórának becsületére . De sok kell ám odáig, hogy ez a gép nyelje a papírt és dobálja a lapot. Már késő éjszakára jár az idő, mikor megkezdi ezt a káprázatos munkát, melynek eredménye egy óra alatt 10,000 darab Budapesti Hirlap. Addig működik a másik gépezet, melynek neve : újságírás. Szedjük szét egy kicsit ennek kerekeit. Vegyük pl. a Budapesti Hirlapnál divatozó rendszert. Délután 5-kor berohan a szerkesztőségbe „lapunk egy barátja.“ „Lapunk egy barátja“ többnyire olyan fiatal úriember, ki a szerkesztőség egyik másik tagjával baráti viszonyban áll, bejár a redakczióba diskurálni, ha tud friss hírt, elmondja, vállalkozik unalmas színi- és műkedvelői előadások megnézésére, zászló-szentelési szögbeverésekre, tánczmulatságokról szóló tudósítások megírása, s bankettek végig evésére. Ezekkel nagy szolgálatot tesz a munkatársaknak, s jutalmul kineveztetik „lapunk barátjáénak. „Lapunk barátjai“nak fő erénye, hogy közülük valaki mindig jelen van ott, ahol valami történik. Tehát mint említik, berohan, s jelenti, hogy a sugáruton egy ház összedőlt, s az összes lakókat eltemette. A négy nagy teremben dolgozó munkatársak, számszerin tizen, összefutnak, s találgatják a halottak számát. A szerkesztő parancsot bocsát ki, s három munkatárs frakkerben elrobog a szerencsétlenség színhelyére, lapunk barátjának kalauzolása, s a helyi reporter vezetése mellett, aki minden szálkát ismer a fővárosban (s a más szemében.) Odaérve, azonnal látják, hogy „csak“ egy plafond szakadt be, az igaz, hogy maga alá temetett 3 embert, de, amilyen peches idő jár most a zsurnalisztákra, bizonyosan életbe marad mind a három. Lapunk barátja épnek látva a rombadőlt házat, elpárolog, ott marad a helyi reporter maga, a két munkatárs omnibuszon visszatér a szerkesztőségbe. (Jellemzi a hangulatot : frakkeren jöttek és omnibuszon mentek.) Bent a szerkesztőségben együtt ülnek a főmuftik: Kaas Ivor báró, Rákosi Jenő és Csukássi József, s éppen azon tanakodnak, hogy nem kellene-e a manapság divatozó, szédelgő, inszolid, csak külsőségekre fektetett építkezésekről egy vezérczikket dörögni. A báró már fogja a tollat, mikor omnibusz áll meg a kalap utcza 16-ik szám előtt, s a két munkatárs leszáll. A leszakadt plafont agyonütötte a vezérczikk thémát ; marad a pénzügyminiszter expozéja czikktárgynak. A helyi tudósító azonban működik, mint a hadvezér a harczmezőn. Öt percz múlva már fel van jegyezve nála az eltemetettek neve, kora, családi állapota, a háziúr, az építész, a pallér, az odasietett rendőrtiszt és rendőrorvos neve. Már egy csomó munkást kihallgatott, a pallért, keresztkérdésekbe fogta, s az elősiető kétségbeesett családtagokat vigasztalta, a vigasz szavai közben is ügyes kérdésekben kivévén belőlük a tudósításhoz szükséges részleteket. Kezdődik az eltemetettek kiásása, O akkor már a szerkesztőségbe siet, s megírja a nagy balesetet. Nem szól senkihez, csak „dönti a kutyanyelveket,“ vagyis szaporítja a teleírt hosszú szelet papirosokat. Ezeket a szerkesztő átolvassa, s az inasnak adja, ez zárt táskába pakolja, s átviszi a nyomdába, hol a főszedő (műnyelven metronpázs „meteor en page“) darabokra vagdalja, s kiosztja 16 szedője közt. A szedők mindegyike oda viszi betűszekrénye mellé, s elkezd betűk után kapkodni. Fertály óra alatt a tudósítás ki van szedve, a főszedő a szedést összeállítja, bekeni festékkel, papirost fektet rá, egy hengert végig gurít rajta s készen van a kefelevonat. Ezt a kézirattal együtt átviszi a korrektorokhoz, kik este héttől éjfél után kettőig egyebet sem tesznek, mint irtják a sajtóhibát, a rész szedést javítják. Ha egy-egy czikkel készen vannak, azt visszaküldik a szedőkhöz, ott egy szedő hegyes árral neki áll, a javítás szerint kipiszkálja a hibákat, s jó betűket rak helyébe. Most újra tiszta papirosra húzzák a szedést s újra átviszik a korrektorokhoz, most tessék átolvasni ! Já ezek a javíthatatlan emberek újra hibákat találnak benne. A korrektorok az úgynevezett „kényszer-olvasók“ ; nekik muszáj a lapot végigolvasni, akár tetszik akár nem. A „Budapesti Hírlap“-nál történt egyszer, hogy egy korrektornak a politikai nézetei nem egyeztek meg a lap nézeteivel, s mindig az lett a vége, hogy ő a saját nézeteit belekorrigálta a czikkbe. A szerkesztő természetesen megmagyarázta neki, hogy őt korrektornak s nem czikkírónak szerződtették, — s elküldte őt. Mikor a kiszedett betűtömeg szépen oldalakká van rakva, mint amekkorák a „Budapesti Hírlap“ oldalai, akkor elviszik azokat az u. n. stereotipiába, mely ismét egy külön berendezett helyiség, külön személyzettel. Itt az oldalakra kemény papirost raknak, s beleverik, úgy hogy a betűtömeg belenyomódik, s a papírlapok adják a negativ formát. Ezt most egy ládaformába teszik, s olvasztott ólmot öntenek rá. Újra kijön a pozitív forma, mihelyt az ólom megkeményedik. S most a lap átváltozik akkora ólomdarabokká, mint amekkora a „Budapesti Hírlap“ egy oldala. Ezeket az ólomlapokat átadják a rotácziós gép személyzetének, az a hengerekre ráfekteti, s a masina pokoli forgással megindul. Halt! Még nem! A helyi tudósító azt írta, hogy a 3 eltemetett közül kettő meghalt a kórházban. Éjfél után egykor kikocsiz a Rókusba, s arról értesül, hogy mind a három életben van. Őrülten vágtat be a szerkesztőségbe, megírja az igazítást, s most a lapnak azt az ólom oldalát, melyen a szerencsétlenségről szóló tudósítás van, bedobják az olvasztó kemenetébe, újra szednek, korrigálnak, öntenek, s az egész oldal újra készül. Folyik a munka egész éjjel: újságírók, szedők, gépészek vállvetve dolgoznak. Végre a gép elvégezte munkáját. Akkor 20 lány egy nagy teremben hozzálát a lapok összerakásához, czimszallagozásához, erős legények ezeréves kocsikra rakják, s a postára viszik. Majd megjelennek a kihordók, kiki megkapja a maga lapját, s viszi szét a főváros nagy területén. A reggeli kávé mellett aztán olvashatja mindenki nyugodtan a plafond beszakadás történetét. Íme ez a nagy gépezet, mely naponként mozgásban van, s ez att, melyet a lapban megjelent minden dolog megtesz. A „Budapesti Hírlap“ mintegy 70 embernek nyújt állandóan kenyeret, s több százra rúg azok száma, akiknek belőle nyereségük van (pl. az elárusítóknak, hirdetés-közvetítő ügynököknek stb.) A tulajdonosok :Csukássy József és Rákosi Jenő, olyan emberek, kiknek privát vagyonuk volt, mielőtt a lapot megindították volna, s e vagyon által biztosított teljes függetlenség mindenkivel szemben hatalmas erőt kölcsönzött e vállalatnak, hatalmasabbat minden kormány, pénzintézet, részvénytársulat támogatásánál. Teleki Sándor gróf (aki csupán a „Budapesti Hirlap“-nak is) mondotta egyszer a szerkesztőnek: „Tudod mi az én ideálom? Hogy Magyarország olyan független legyen, mint a „Budapesti Hírlap.“ A „Budapesti Hírlap“ nál uralkodó kollegiális szellem példabeszéddé lett a fővárosi zsurnalisztikában s közirigylés tárgya. A munkatársak testvérekban mint bármely körülmény, elősegíti vagy hátráltatja előmenetelünket az életben. Panaszt emelnek manapság, hogy többet törődünk az alakkal, mint az anyaggal; — egy embernek felületével többet mint szellemi béltartalmával. A tény azonban megmarad ténynek és a szerencse sok látszólagos egyezhetlenséges szeszélyéhez fonalat nyújt, mely bennünket sokszor meglep. Vannak egyesek, kik felismerik a gyémántot bármily sárréteg borítsa is különben, kik keresztül látnak embertársaik héján a benrejtett tulajdonokig; de a többség nem oly éleslátásu s inkább a megjelenés és magaviselet után ítél meg, mintsem a szellem lényege szerint. A naponkinti tapasztalat mutatja, hogy a nyájasság nem csak a siker egyik része, de már magában véve is oly gazdagság, hogy aki e tulajdont bírja, legyen bár máskülönben csekély agy, majdnem bizonyos, előre megy ott is, hol a nélkül nagy tehetségű emberek hiába kopogtatnának. Különösen az idegenek között legjobb ajánló levél a modor, mert sok függ az első benyomásoktól és ezek kedvezők vagy kedvezőtlenek az illető magaviselete szerint, amint az sima vagy ügyetlen, bátor vagy félénk. A mogorvaság és durvaság ajtókat és sziveket bezár; az udvariasság és gyöngédség kizárja azokat. A durva faragatlan embert, bármily jó szándékkal teli különben, minden ember kerüli. Valóban a modor csak kisebb erkölcs, és durva embert resz embernek tartanék általán. Az udvariasságnak lényegileg erkölcsinek kell lennie, mely megpuhitsa a nyers természetet s mások irányában önmegtagadást parancsoljon. A természet nyers hatalma például dühös haragra lobbant, az illem ezt nem tűri, hanem fegyelem alá veszi az indulatot, még pedig belsőleg is; mert a kitörés ellensúlyozása mindig belküzdelemnek, győzelemnek következménye. Bizonyos a határt meghaladó határozottság, lélekjelenlét parancsoló szükségessége, a legmagasabb fokú önmérséklet uralma alá kell hogy vesd magad. Nem lesz fölösleges például felhoznom Pelissiet a krimi hadjárat alatt kitűnt hadvezér esetét, ki egy reggelen feldühödvén egy lovas altisztre, annak keresztül csapott az arczán lovag vesszőjével. Az ember pisztolyát vette és főnökére fogta, de a fegyver nem sült el. Iszonyú káromlást hallatván, de máskép nyugodtan maradva a zuávok kemény vezére, így szólt: „Ficzkó ! Három napi fogságot rendelek önnek, mivel fegyverei nincsenek jobb rendben. „Nem mondhatni ugyan, hogy az indulat visszafojtása az önzés elnyomását is jelenti. A tisztátalan szminél csak számitó képmutatás lehet az illem, de a becsületes embert kötelessége emlékezteti és a nyers természetnek magasabb szellemi természet uralma alá hajtására ösztönözi. Amit az ember mond, vagy tesz, gyakran bizonytalan próbája annak , mi ő, s a legjobb útmutatást jelűlméhez tetteinek vagy szavainak modora szolgáltatja. Tehet valaki bizonyos dolgokat szándékosan s bizonyos szavakat betanulva ismételhet ; megméretett szavak gyűlöletet álcrázhatnak és szives cselekedetek épen azért tétethetnek, hogy rossz törekvéseket fátyolozzanak; — de az ember modorát nem oly könnyű ellenőrizni. A jellem e szerint nem mesterkélt üresség, hanem a benső magasabb életnek, emberiségi és keresztény szellemnek kinyomata. Az illemes ember, mert hiszen ember, nem vonhatja ki magát a természet folyományai alól , de mindazt, mi ezek területébe esik, tisztaság, szűziesség ruhájába öltözteti. Sok nem bűnös, nem szemérmetlen dolgot nem is kellene elrejteni, mégis illemsértő lehet, mihelyt a természet nyersességének alárendeltjéül jelenik meg. Ha t. i. kényelemből ered, melyet mindenkinek szabad követni, de a mely legyőzendő, mihelyt olyannal állunk szemközt, kit tisztelnünk kell, s kinek becsületére magunk is adunk valamit. A valódi modornak az ember minden körülményében láthatónak kell lennie. Az élet nemesítése ennek szakadatlan gyakorlásával mondható teljesnek, szépség híjával visszataszító merevséggé lesz. Illemes alak is csak az lehet, a mi szép is egyszersmind. Herder szerint „az embert már egyenes és szép alakja is illemre utalja, mert az az igazságnak és méltányosságnak szép szolgája és barátja.“ „Szép alak, — mondja egy amerikai essaysta, — jobb a szép arcznál s szép magaviselet a szép alaknál; magasabb gyönyört ad az, mint szobrok és festmények, szép művészetek legszebbike ez.“ Álljon a test úgy mint az Isten alkotta ; az igazi szépség nem egyéb mint belső tökély és egészség kedves alakja. Igéző modor nem csak emeli a személyes szépséget, de elrejti a rútságot is; még a kelletlen külsőt is kellemessé teszi. Alig van pálya, melyen a rútság ne volna akadály, melyet nem lehet soha legyőzni. Ki ne tudná azonban mennyit nem képes a szerencsés modor megtenni arra nézve, hogy megszüntesse a visszataszító kinézés rossz következményeit. Anglia egyik népszónoka Wilkie, dicsekedett egy ízben lord Jowensend, Britannia legszebb férfia előtt, hogy egy félórás előnnyel elnyerné a lordsága elől bármely nő vonzalmát.