Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-11-08 / 45. szám
állandó színház számára és állíttassák fel a „Korona“ előtti vásártéren egy erre a város által adandó és azután befásítandó telken. Ez által nem csak az állandó színház eszméje lenne megvalósítva, hanem néhány év alatt városunk a vasútig kiépítve. Erről a tervről fog tanácskozni a vasárnapi értekezlet. A terv részleteibe ezúttal bővebben nem bocsátkozunk. E czikk legyen városunk ama két lelkes polgára iránti elismerésünknek szentelve, kik példát mutatva, és áldozatot nem kímélve egyenesen a tettek terére léptek, s szavuk helyett pénzzel áldoztak a közügyek oltárán. Nekünk a fő, hogy legyen színházunk ha lehet a zenepavillon ideszállításával, ha lehet a nélkül. S nem hiszszük legyen városunkban oly fásult lelkületű egyéniség, ki tehetségéhez mérten nem fog áldozni az eszme létesítésére. Minden város haladásának legbiztosabb fokmérője, hogy tudott a művészetnek állandó hajlékot emelni, s szórakozásait annyira áttudta-e már szellemiteni, hogy azok sorából a színház nem hiányozhat. Kell-e mondanunk, hogy Vácz e részben még hátra van és közönsége alig áldozott eddig e czélra valamit. Jövőre azonban bízunk benne, hogy másként lesz. Sok jel arra mutat, hogy közönségünk megváltozott, levetkőzte a régi közönyt, s jól tudja, hogy ha állami és társas együttlétben élünk nem csak magunkért, hanem a közügyért is kell dolgoznunk. A holnapi értekezleten fog elválni, nem csak-e jobb reménységünk? Mi erősen hisszük hogy nem s hogy a holnapi nap egy egész uj korszak kezdetét fogja jelenteni városunk fejlődésében. De ha városunk a haladás utján megindulandó megújhodása történetének legelső lapján a késő utódok számára is eltörölhetetlen betűkkel fog ragyogni ama két lelkes polgártársunk neve, kik az ige testté válását áldozatkészségükkel lehetségessé tették. Az elismerés jutalmazza elhatározásukat, siker munkájukat. —: ix álliUBslé syJasÜiíiz ügyében a múlt hét folyamán döntő fordulat állott be. Amint biztos forrásból halljuk, Piufsich Lajos és Benkár Dénes urak 10.000 forintot ajánlottak fel egy részvénytársulat alakítására, mely 25 frtos részvényekkel alakulva hivatva volna az állandó színházat felépíteni. E czélból a kiállítási zenepavillont kívánják megvenni, és valamely közterünkön felállítani. Erre és a színház végleges berendezésére mindössze 16— 20,000 forint kellene s igy a felajánlott 10,000 forinthoz 6—10,000 forint volna aláirások által fedezendő. Azt hisszük, hogy testületeink, pénzintézeteink, de maga a város, mint erkölcsi testület s vagyonosabb egyéneink könnyű szerrel összeadják a hiányzó összeget, annál is inkább, mert a részvények sorsolás útján lesznek visszafizetendők s így senki pénze el nem vesz. Mi lelkesedő örömmel üdvözöljük e tervet s teljes erővel fogunk törekedni megvalósításán. De ha a holnapi értekezlet összejövend, fontolja meg jól, nem lesz-e nagy a zenepavillon a mi viszonyainkra? nem fog-e évi fentartása túl sokba kerülni? s vajjon nem volna-e lehető az összehozható 18000— 20.000 forintból egy a mi igényeinknek megfelelő földszintes színházat emelni, mely 400 személy befogadására alkalmas? Szerény arányokban, kevés fénnyel, de annál több gyakorlati érzékkel, azt hisszük, az építési anyagok mai alászállott ára mellett ez igen is eszközölhető lenne s aczél a zenepavillon és az azt fünek-fának kínáló Neuschloss ezég nélkül is el lenne érve. Ez szerény véleményünk, melyet ajánlunk az érdekelt körök figyelmébe. CS ARNOK: A szoba ur. Csöngei Pali azok közé a fiatal emberek közé tartozott, kiknek jelmondata : Nincsen párja a gyöngy szabad életnek ! Élte is a világát szabadon, mint a dalos madár; nem volt, aki otthon marasztalja s nem volt, a ki szemrehányással fogadja, ha nem jött haza a rendes időben.Ez az életmód szerfelett tetszett neki s fel is tette magában, hogy soha, de soha meg nem házasodik.— Majd bizony ő még nyűgöt is vesz a nyakára s utóbb még olyan feleséget kap, aki folytonosan franczia rémregényeket olvas, melyek miatt örökké sótalan marad a hús és megkozmásodik a leves.Ez a gondolat már egymagában is elég volt arra, hogy elhatározása egészen megszilárduljon. Mert Pali valóságos gourmand volt. Élt halt a jó ebédért s főzés dolgában, illetőleg az ételek megbirálásában valóságos szaktekintély volt s mindenki tisztelettel hajolt meg ebbeli nagy tudománya előtt. Az ibolya szagát alig bírta megkülönböztetni a rózsáétól, hanem ha elment egy ház előtt, melyben főztek, az ételszag azonnal megcsiklandozta az orrát, s minden tétovázás nélkül a legnagyobb határozottsággal meg bírta mondani, hogy itt például franczia rostélyost készítenek vagy almásrétest sütnek. Ezen a réven jutott be Pali a Takácsékhoz is. Egy derült pénteki nap délelőttjén ott sétált a stáczió utczán, hát egyszer csak szimatolva megállt egy alacsony, de tiszta, csinos külsejű, fehérre meszelt ház előtt. — Hm hm. Itt bizony ráklevest főznek! Amit már három hete nem is láttam. Egy vendéglőben sem kaphattam, pedig legkedvenczebb ételem. Szeretnék megkóstolni egy keveset belőle. De hogyan ? E szavaknál pillantása a kapura esett, melyen egy fehér táblácskát vett észre. Közelebb lépett. „E házban egy csinosan bútorozott szoba azonnal kiadó.“ — Nagyszerű, ha nem is a ráklevesnél van a szoba, de legalább van ürügyem a bemenésre. A rákleves szaga egyenesen egy nyitva álló konyha ajtajába vonzotta őt. — Jó napot kívánok ! Kezeit csókolom nagysád! szakitá hirtelen félbe magát, a mint a tűzhely mellett gyönyörű szőke lánykát pillantott meg. — Jó napot uram. Kit tetszik keresni ? — Hát . . . kérem . . . úgy olvastam, hogy itt egy hónapos szoba volna kiadó. — Igenis. Majd belli vom a mamát. Majd az megmutatja.A mama jóképű, szelíd asszony volt. A szoba természetesen felségesen megtetszett Palinak s ez szó nélkül kibérelte. — De kérem, mondá Pali czélja felé törve, én már nagyon megszoktam, hogy otthon ebédelek. Nem volna szives illő díj mellett élelmezni is. Pali nagyon megnyerte a mama kegyét. Mert először is kezet csókolt neki. Aztán nem is alkudott a szoba árán. — Miért nem volt a felelet. Nem szoktam ugyan kosztot adni, hanem ön nálunk fog lakni s úgyszólván családunk tagja lesz , igen szívesen megteszem. — Akkor ma már otthon ebédelek s ebéd után elhozatom a podgyászomat. Kiáltott fel Pali elragadtatva, hogy ily könyen sikerül rákleveshez jutnia. Így is történt, Pali ott ebédelt s épen nem volt oka a történteket megbánni. Olyan jóizű, zamatos ebédet, amilyent itt eléje tálaltak, már évek óta nem evett. Kivált a rákleves! Oh, annál fölségesebbet még Párisban sem kaphatna. Pali végtelen boldog volt. Egészen abba hagyta a járdataposást s egész délelőtt ott settenkedett, a konyhában s bámulta a szép Mariska művészetét a kulináris tudományban. Azonkívül bő alkalma volt, látni, hogy Mariska a háztartás többi ágaiban is nem kevés jártassággal bír, sőt mikor egyszer léghuzamtól heves fogfájást kapott, Mariska olyan cseppekett adott neki, hogy fájdalma rögtön eltűnt. Ily körülmények között Pali mindinkább kezdte megváltoztatni elveit, s egy napon csak azzal lepte meg özvegy Takács Péterné asszonyságát, hogy frakkot öltve, fehér nyakkendőben, Makkjával hóna alatt, ünnepélyes arczczal belépett szobájába s minden tétovázás nélkül — megkérte Mariskát feleségül. A mamának semmi kifogása nem volt, mert Palinak kis birtoka után elég jövedelme volt ahhoz, hogy feleségét eltarthassa; Mariska pedig pirulva vallotta be, hogy kis szivecskéjét régen odaajándékozta már a szoba urnak. Rövid idő mult el s a boldog mátkapár elmondta már a holtomiglan — holtodiglant. A fiatal férj és neje ott ültek otthonos szobácskájukban s bizalmasan sugdostak. — Tudod-e, kedvesem, hogyan jutottam hozzátok ? — Hát lakást kerestél . . . — Dehogy lakást. Eszem ágában sem volt. Hanem a rákleves szaga csalt be hozzátok. Tudod, ez a kedvencz ételem. S amint láttam, milyen jó gazdasszony, milyen jó szakácsné, meg egész kis doktor az én drága muezuskám, hát egészen belebolondultam. A muezuska elpirult s édes csókkal zárta le a beszélő ajkait. De ez azért újra fölvette a félbeszakított thémát. — Ugyan mondd meg, muezuskám, honnan tanultad te mindezt ? — Hiszen tudod, hogy én a „Magyar Háziasszony“ előfizetője vagyok. Abból meríten az egész Egy év múlva már saját palotájában lakott. Az egész napot otthon töltötte s csak az öreg ur látogatásait fogadta el. Ez egyhangúságot jó darabig nem zavarta meg semmi sem. De Jolán egyszer beteg, nagyon beteg lett. Az öreg úr ott virrasztott ágyánál , a beteg minden kérését sajátkezűleg teljesítette, mert egy öreg asszonyon kívül senkinek sem volt szabad a szobába belépni. Az öreg asszony egy napon eltűnt ép oly észrevétlenül, mint ahogy a palotába jött. Nem tudta senki, hova lett, de azt sem hogy honnan jött? Jolán fölépült. Úgy látszik a betegség volt a tűzkeresztség, amelyet kiállva , szépsége ezerszerte tündöklőbb lett. Ez volt a határvonal, a melyen innen az angyali, túl pedig a démoni szépség leiedzett.Öt hosszú év pörgött le azóta. Az öreg ur rég ott künn pihen a kerepesi temetőben. Sírját belepte a moh, a feledés átka. Mintha senkit sem ismert volna világ életében, s őt sem ismerte volna senki. ' . . . . . , Jolán már régen elfeledte. Miért is zavarná az élő új holtnak emlékét azzal, hogy egy-egy sóhajt vagy kisnyiit szentelne emlékének?! De mégis tévedünk. Az öreg éveinek számát jól megőrizte emlékezetében, s azon elvből indulván ki, hogy kétszer harmincz, vagy háromszor húsz , az mindig csak hatvan: fölcserélt tehát egy hatvanast két harminczassal vagy három húszassal. De azért már nem élte azokat a nyugodt perczeket. Néha egy-egy könyvt törült le bársony pillájáról, egy-egy sóhajt szalasztott el eper ajkairól. Az az egyhangúság, a melyben ezelőtt oly jól érezte magát, most eltűnt, s helyette a zaj, a keresett szórakozások egész halmaza lépett előtérbe. A pezzsgős poharak csengésébe oly észbontólag csengett bele vigya czaja, mintha meg akarná szégyeniteni azoknak tiszta hangját! Oly vidáman csicsergett mikor sokan látták, s ha nem látta senki: sirt . . . sirt keservesen . . . Úgy látszott csak abban az egy órában boldog igazán, a mikor sétakocsizást tett. Rendesen 10 órakor kelt föl s asztala készen várta már a csomag czukor-süteménynyel és csecsebecsével. Tizenegy órakor előállt a fogatja — lett légyen bármilyen idő — nem volt kincs, a miért otthon maradt volna. A kocsi végig robogott vele a főbb utczákon és a Ferenczváros szélén megállott. Egy és ugyanazon helyen négy év óta. Jolán gyorsan kiugrott mindannyiszor a kocsiból , hóna alá szorította a kis csomagot s kerülő utakon menve , megállott egy roppant külsejű ház előtt. Itt óvatosan körülnézett s mint a tolvaj suhant be a kapun. Négy év óta nem volt nap hogy ezt elmulasztotta volna. Négy év óta hordozta a csomagot, s a nélkül tért vissza mindig. Abban a házban pedig Ferencz város leghíresebb „angyalcsinálója“ lakott. Vén, összetöpörödött asszony. Két-rét gürbedt teste örökös kérdőjelként állott az ember előtt, s csak az aranyak csengésére egyenesedett ki egy kissé, hogy fölkiáltó-jellé váljék. Egy franczia közmondás azt tartja, hogy a vénasszonyok mind egy kaptafára készültek : bajos őket megismerni! De azt az egyet mintha többször láttuk volna?! No igen!) ápolta Jolánt, a midőn beteg volt. Ez az asszony minden kérdésből lelkiismereti dolgot csinált. A kiadott utasításhoz betű ragaszkodott: csak győzni kellett őt a pénzzel. És Jolán győzte ! Azt az alig 4—5 éves arany fürtű szöszke gyermeket, aki mindig ott settyenkedett körülötte, ott csicsergett egész nap a fülébe , már egészen megszokta. Ő, aki ezelőtt egy félév alatt „biztosan“ angyallá tette az ártatlan kisdedeket, már négy év óta dédelgeti ezt az aranyos kis jószágot. Nem is fogadott azóta dajkaságba mász. Ennek a gyönyörű teremtésnek hordja tolán naponként azt a csomagot. Mikor beér az udvarra s meglátja e gyermeket , ölébe kapja, s ezer meg ezer csókkal halmozza el. Majd beviszi a szobába , eléje tárja a hozott csecse-becsét; letelepedik melléje a földre s ott játszik vele. A gyermek kedvéért gyermek lesz. Hagyja magát czibáltatni, ütni, csipkedni; összebeszél minden bohóságot. Oh ! mily egészen más az atkaczaj, a mely ilyenkor hangzik föl beszédes ajkairól, mint az, a melyet a poharak csengése között ad. Mily egészen más kedv; más az örömköny , más minden . . . minden ! És az a kis gyermek mintha tudná, hogy szívvéréből van annak, akivel játszik : oly igazán, oly forrón szereti, oly hévvel öleli s oly édesen csókolja nagy játszótársát. így folyik ez napról napra , hétről-hétre. De azért sokig nem mer itt időzni, mert mit szólnának az emberek! ? Csak nem kompromittálja magát?! Istenem, ha megtudnák . . . Nem, nem szabad megtudni senkinek, senkinek. Ha felnő az a kis szöszke teremtés — az angymlcsináló majd gondoskodik erről — ő benne csak jóltevőjét tisztelje, de ne szülő anyját! Szegény névtelen gyermek ! Szegény, szegény Jolán !