Váczi Közlöny, 1886 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1886-09-12 / 37. szám

VIII. évfolyam. Előfizetési Ära: évnegyedre............................i írt 50 kr. Házhoz hordás vagy postai szétküldéssé . Egyes szám ara : 10 kr. Kapható: DEUTSCH MÓRNÁL (városház épület) és MILLMANN GÉZÁNÁL (kis piacz.) Hirdetések: Nyilt­ tér a legolcsóbban eszközöltetnek sora........................... 30 kr. s többszöri hirdetésnél kedvező Bélyeg illeték menyben részesülnek. minden beiktatásnál 30 kr. A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők Vácz, Gasparik­ utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leve­leket nem fogadunk el. 37. szám. 1 . HELYI ES VIDÉKI ERDEKU HETILAP. Ipariskoláink. A múlt évi budapesti általános országos kiállitás eredménye az iparczikkek előállítása terén sok tekintetben meglepő haladásról tett bizonyságot. Jól esett hallanunk az európai nagy nem­zetek képviselőinek ajkairól szárnyra kelt dicsé­retet ; büszke önérzettel vertük mellünket az irigykedők előtt, hogy ami a kiállításon látható, az mind a magyar nép szorgalmának és életre való észjárásának produktuma; és jól tartott megelégedéssel híreszteltük el otthonvalóink előtt, hogy a magyar nemzet ipara a nyugati népek rég kifejlett iparával bátran megmér­­kőzhetik. Városunk ipara sem maradt el a nagy ver­senyből és minden szerénytelenség nélkül mond­hatjuk, hogy nem is volt az utolsó. A higgadtan szemlélő azonban nagy ha­marosan tisztán látta a képet: látta, hogy az or­szágos kiállítás leginkább a főváros és néhány nagyobb város iparának kiállítása volt és hogy a Magyarország vidéki ipara csak igen szórvá­nyosan volt képviselve; látta, hogy vannak a magyar iparnak a művelt nyugati népek elé is bátran odaállítható remek­ példányai, de — elég sajnos — átlag a magyar ipar még csak böl­csőjében ring, melyhez joggal köthetünk ugyan vérmes reményeket, de melyről tudnunk kell azt, hogy arra bölcsőjében kell legtöbb gondot fordítanunk. ÉS — szerintünk — annak volt igaza, aki ekként ítélte meg a nagy fén­nyel övezett és nem minden siker nélkül rendezett országos kiállítást. Különösen igaza volt a higgadt szemlélő­nek városunk iparával szemben. Igazat adott neki a váczi ipariskolai igazgató, midőn az ipar­iskolákról 1885/c-iki tanévre kiadott értesítőjé­ben arról panaszkodik, hogy az ipartörvény ál­tal eléje tűzött czél megvalósítása körül kettős nagy akadál­lyal kell megküzdenie: az iparos osztály egy részének csekély művelt­ségével és a közönyösséggel. Minthogy pedig megfelelő műveltség és az iparügyek iránti meleg érdeklődés nélkül ipa­runk a nyugati művelt népek iparával nem ver­senyezhetik, — iparunk előre­haladásának is akadálya az, ami akadálya az ipartörvény által az ipariskolák elé tűzött czél megvalósításának: a műveltség hiánya és a közönyösség. Nehéz és szívós kitartással végzendő küz­delem kell e kettős nagy akadály leküzdéséhez, de ezeket leküzdenünk kell, mert e nélkül ipa­runkkal nem dicsekedhetünk. E kettős akadály leküzdése életkérdés, melynek sikeres megoldása hazafiúi kötelessége minden városi polgárnak. Szőlőmivelésünket a végveszély fenyegeti; még egy-két esztendő és szőlőhegyeink kopárok­­ lesznek, mint az országutak. — A város nagy részének elvész a kenyere, elvész a reménye; de elvész egyúttal azon tér is, melyen a munkás nép tevékenységét értékesíteni szokta. Szántóföldünk amúgy is igen korlátolt mennyiségben van, úgy, hogy azon osztály, mely a szőlőmivelésből kiszorul, a szántóföldeken hasz­talan keres megélhetést. A tudományos pályára mindenki nem alkal­mas , de még oly tömeget, mint amilyen a sző­­lőmivelés megszűnése után kereset nélkül ma­rad, a tudományos pálya sem lenne képes fel­ölelni, minden egyest tisztességesen ellátni. Aki minden másunnan kiszorul, az az iparos pályán keres magának ekszintencziát. Tömegesen tódulnak majd ezen pályára. A kénytelenség vi­szi rá. És az iparos pálya oly terjedelmű, hogy e nagy tömeget is képes befogadni. Bármint hányjuk-vessük meg városunk jövőjét, nincs másra kilátásunk. A szükség jelöli meg jövőn­ket. Hasztalan küzdenénk ellene. Erősebb a szükség törvénye minden emberi hatalomnál. Akár tetszik, akár nem, iparos várossá kell len­nünk. Rajtunk áll azonban elhatározni azt, hogy bevárjuk-e a végszükséget, midőn majd a legidő A „VÁCZI KÖZLÖNY" TÁRCZÁJA. Verseskönyvemből. ív. A fákon annyi lomb nyílik, fakad S a réten annyi szép virág ; A bókoló sugár hol elhalad ; Az ős­erő virulni vágy. A színlelést nem ismeri a föld — Nem úgy, miként a szenvedély — Amit a rég-időből örökölt : Csak azt mutatja, abban él! Beszédes lesz a halk, a néma táj ; Reményt mosolyg minden feléd, Hogy eltakarja kéjjel a mi fáj, — Hogy oltsa, mi oly lánggal ég . . . A kis madár dalát a lombos ág A taps­viharba fojtja el ; Regét susog a hab habnak tovább, Amit az esti szél lehel. S a szív a mámor tengerébe fúl ; Gyönyört gyönyörre halmoz el; Nem űzve a névtelen kinoktul : Mindenre czélt — magában lel ! Hol füst s parázs elrejtve létezett: Ott újra fölcsap még a láng; És megteremti az ábránd-eget, Mely biztatón borul reánk ! Az ég parányi része lesz szivünk ; Benn lánggal ég az érzelem ! Hozott az Isten ! szép tavasz nekünk : Maradj soká, soká jelen ! Lehelj reánk Szelíd kéj-álmokat, S ringass a mámor tengerén . . . Az élvezet, mit nyujtsz, bár poklot ad: Mi hisszük, hogy az b íí­n­t­e­l­e­n ! • A­mit tartok i­i — a pohárt — szorongva : A kéj mézével töltsed meg ; Ne hidd: a kéz, mely görcsösen fogja, Fenékig űzni azt — remeg! S ha végső cseppje is bennem veszett: A földhöz vágom, hogy elég . . . Oly ifjan halni, mint a kikelet: Lehe­­t szebb, dicsőbb a vég ! Vácz, szeptember Azért az egy mosolyért. — Eredeti tárcza. — Kapás. Nagy keserűség törté el Száraz István szolga­­bíró úr lelkét. Hogy­ne ! Az egész világ ellene es­küdött. Milyen neve van­? Száraz, bír ! S még­hozzá István. Ha már az első apjától származott reá, ta­láltak volna a lőcsei Kalendáriumban : Elemér, Ti­hamér, Árpád, stb. nevet is. Miért éppen István, Pista. Ez nem elég. Az az arcz. Az a mogorva tekintet borzas szemöldök, három ránczczal tarkitott homlok nagyon is Mátyás-királyos orr, előre ugró, hegyes állkapocs oly kinézést ad az arcz urának, hogy'a kaczagó arczát mogorvára, a mogorvát meg kacza­­gásra készteti. Ezért a nagy keserűség Száraz uram lelkületében, nagy bánat szivében. Szív ? Az ő szive is merészelt egyszer hangosab­­babban dobbani. Az ő ajka is merte susogni ezt az édes szót „szeretlek!“ Az ő érzelme is ki akart kötni a boldog házasság révében. Ő is úgy tett, mint sok más. Felvette legszebb attiláját végig ránczos lagos csizmáját, kipederte bajuszát és beállította Varjasáé­hoz, megkérendő a szép Berta kezét. Ne is kérdezzük tovább! „Borzasztó !“ „Hogy nézzen előbb a tükörbe !“ Hát tehet ő arról, hogy oly ábrázattal áldozta (verte talán ?) meg az Isten. „Nézzen a tükörbe !“ Belenézett s eldobta, hogy ezer darabban csörömpölt szét. „Nézzen a tükörbe !“ Vett másikat, harmadikat. Mind az első sorsára jutott 1 28 éves volt akkor, három X nehezedett vállaira azóta , de ez idő alatt — ha dobbanni merészelt az i a kis húsdarab oldal bordája alatt — egy tekintet a tükörbe — s meggyógyult. „Rút vagy­­ visszata­szítóan rút!“ kiáltja a tükör, susogja a falevél, lo­csogják a habok s ha mérgében toppant: egy-egy ka­vics­darab gurul tovább hangosan zörögve : „rút rút !“ Családja nem lehetett, de van egy rokona. Sihe­­der még, erre száll majd vagyona. Pedig gyűlöli, mert szép, dalias s Don Juan s mintha csak növelni akarná keserűségét, Varjas Bertának csapja a szelet. Nem a „tükrösnek“ (mint ő nevezi) hanem szép le­ányának. Szakasztott az anyja! Gyűlölöm, miért nem az enyém ! Gyűlölt is Száraz uram mindent és mindenkit, ami, vagy aki szép. Ha megürült diurnista állomásért folyamodtak hozzá, meg se nézte az ajánló levelet. Legjobb ajánló levél az arcz — s elvéhez hiven hivatalában egész „rútak kertjét“ alapított. Minden hónapban szemlét tartott köztük. Nem munkájuk, de fizimiskájuk közt. Most is mérges, hogy egy ipséje megtalált hizni és most kisimult arczával elrútítja a gárdát. Elcsapta majd jön másik. Most is kopogtatnak. Száraz uram füle mellé teszi ivószerszámát. „Újra kopog, ki az ördög lehet“ s ir tovább. Az ajtó halkan nyílik s egy szép nő lép be. Száraz uram fel sem néz rá. „No mi kell,“ halk nevetés a válasz. Nevetés? Ez olyan valami, ami Száraz uram irodájában még soha sem történt. Kíváncsian tekint fel. „Mosolyog ! mosolyog! Igazán mosolyog!“ kiáltja önfeledten s örömében ugrás közben feldönti a széket. „Mosoly­gott! Mosolygott!“ mormogja elfeledve, hogy tanú is van jelen. A szép nő megunta a dicsőséget. „De kérem, szolgabiró úr!“ „Vagy úgy? mivel szolgálhatok?“

Next