Váczi Közlöny, 1888 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1888-06-03 / 23. szám
X. évfolyam. HELYI ES VID Előfizetési Ára : évnegyedre............................1 házhoz hordás vagy postai szétküldéssel. frt 50 Egyes szám ára : 10 kr. Kapható : DEUTSCH MÓRNÁL (városház épület) Hirdetések: Ny ilt-tér a legolcsóbban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesülnek sora........................... Bélyeg illeték minden beiktatásnál 330 kr. ij >0 kr. A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: hová a lap szellem és anyagi részét illető közlemények küldendők Vácz, Gasparik utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetten leveleket nem fogadunk el. Nagy úr a „muszáj“! Ingens telum necessitas: roppant fegyver a szükség, mondja Livius. Elmondhatjuk ezt ezúttal a dohányról — a kevéssé méltatott — de közegességi szempontból nagyon is figyelemre méltó czikkről. A jobb módú vagyonosabb osztálynak fogalma sincs arról, hogy mit »pipál,« hogy mit sző magába a szegény sorsú ember. Hát még ezután midőn fokozatosan mindig — és mindig — drágábban kell megfizetni, azt a csekély élvezetet, melyet a trafikdohány nyújt. Fölösleges ugyan mondanunk, hogy trafikdohány, mert lehanyatlott már a szűzdohány csillaga ; a dohány — trafikdohány, az már most egyre megy, de nem mindegy az, hogy rossz és drága. Széltében, hosszában hallottuk ezt; a szivaroknak és finomabb dohánynak hiányait gyakran szellőztették a lapok; elítélte a közvélemény, pedig hány ember van, aki a komisz dohányt még nem is ismeri, hány írástudó, aki azt még figyelemre se méltatja. Pedig illik és kell e tárggyal foglalkoznunk. A vagyonosabb osztálynak, különféle minőségű dohány áll rendelkezésére, de a szegény ember oly dohánynak csúfolt valamit kénytelen füstölni, amellyel bízvást rabokat lehetne vallatni, ha a rabok legnagyobb része már előzőleg meg nem szokta volna az önkínzás elemét. A kormány folyton szigorúbb rendszabályokat alkalmaz a dohánycsempészet megakadályozására — és ez a maga rendjén van ; azáltal azonban, hogy közeges, nemcsak kimondhatatlan rossz dohányt árultatnak a tőzsdékben, hanem ráadásul a dohány ára most még magasabbra emeltetett, oda kényszeríti a dohányost, hogy még addig se nyújtózkodjék, ameddig a takarója ér, vagyis, hogy egészen lemondjon róla. Igaz ugyan, hogy a szegény ember, aki 30— 50 kit ad egy kiló éretlen, füstös, csempészett aljdohányért, okosabban tenné, ha egésségére nem annyira ártalmas káposzta-, dió-, vagy tormalevelet pipázna ; — dehogy vegye tőle rossz néven valaki, ha nem a tőzsdéből fedezi szükségletét, midőn ott még drágábban kell megfizetni a rosszabbat. A tőzsdékben ugyanis a 3, 4 kros pakliban, leszámítva az ujjnyi vastagságú kocsányokat — sokszor lehet — port — spárga darabokat, különböző szőröket stb. találni; néha olyan kevés benne a tiszta dohány, hogy erősebb dohányzónak kevés belőle egy napra 9—12 krára, s ez is oly rossz, hogy füstté válva, megromlik a közeli légkör tőle. A három kros csomag tiszta dohánytartalma átlag véve 15—18 gramm, a négy krosé 20—24 grammra tehető. Székig panaszkodunk az uzsorások garázdálkodásáról. És méltán, mert ezeknek is nagy részük van a nép tönkretételének ádáz művében. Ők mesterileg értenek ahhoz, hogy mikép lehet 10 forintból százat csinálni, vagy olcsón paraszt telket vásárolni. Ez az ő mesterségük! Az egyik ügyesebben, a másik kevésbbé ügyesen, de mindegyik csak bizonyos — a csalás elpalástolására szolgáló — manőverek segélyével teszi. Kevesen oly ügyetlenek, hogy rajta lehetne őket kapni. Igen sokszor éppen azok, akik a nép javát szívükön hordják és sokat beszélnek róluk. Azt azonban észre sem vesszük, hogy a dohányjövedék mily üzlet, s mily rendkívüli uzsoranyereményen alapszik ! Mint jó hazafiak békével tűrjük, sőt észre sem vesszük, hogy a legrosszabb trafikdohány ára kgramonként 1 frt 60 kr.tól 2 frtig váltakozik, vagyis, hogy 100 kilót 160— 200 fiiért árulnak abból a dohányból, amelyért a kincstár a termelőnek alig fizet többet 8—10 forintnál. Ily körülmények közt elvárhatnék, hogy a kincstár jobb, tisztább és olcsóbb dohányt juttatna a népnek, ha már egyszer az egyiket felemelte, pótolja azt a másikkal s így a legtermészetesebb után elejét lehetne venni annak, hogy a dohányszükséglet jogtalan úton ne szereztessék be. Mert annak az ellenvetésnek, mely a mint a kis lutrira, úgy a dohányzásra is szokott alkalmaztatni : »ne tedd, ha rossz, — senki sem kényszerít reá« nincs értelme ; a tapasztalás bizonyítja, hogy ily káros passziók elhagyásához megkivántató erély szükségeltetik, ez pedig a miveltöbb osztálynál sem gyakori, annál kevésbbé várható tehát a nép emberénél. Volt idő, a midőn a dohányzás fejvesztés terhe alatt tiltva volt s mégis akadtak, akik az élvezetnek hódoltak; nem csoda tehát, ha ma az emberek túlnyomó száma dohányos, hiszen csak az ember feje kábul el a dohánytőzsdékben árult lassú méregtől. Nagyon is el kellene már, hogy ma, midőn a közegészségügyet oly nagy figyelemre méltatják legalább a jó áruval, a jó minőséggel súlyoznák ellen azon különbözetét, amelyet a dohány árának felemelésével okoztak ! Kovách Ö. A JACZI KÖZLÖNY TARCZA-JA. Ur-napján.*) Jézus dicső lakodból földre szállván, Szenvedni kínt oly édes volt Neked, S hogy üdv mosolyogjon a bűnös világra, A gyászkereszten végzéd életed, * S patakban omlott drága véred árja Nekünk az élet ajtaját kitárja. Széttörve már a bűn nehéz bilincse, Mely annyi ezredéven átkarolt; Fölszálltád könyzáporát szemünknek, Mely égő arczainkon egyre folyt: Legyőzted a pokolnak vad hatalmát, Remény — s hitünknek elnyerők jutalmát. Függvén keresztfán Isten Egyszülöttje ! Valál miértünk a véráldozat, Szerelmed itt sem lelvén meg határát, Nekünk Te étkíil nyújtod át magad, És fátyolában a kenyér színének, Mint Istenembert zengve áld az ének És merre nép lakik földünk határain És merre ajk zeng hála éneket, A koldus és király az égi Szentség Magas titkában térdet hajt Neked S könyörög: mit látni nem szabad szemünknek, Pótolja fénye lángoló hitünknek. Az ember itt szokott erőt keresni, Hogy győzni tudjon a hűn ostromán, S kerülvén a gonosznak cselszövényit, Erényfüzér viruljon homlokán ; És véve tested, — ő, ha sírba szállá, Örök dicsőület legyen halála. Sujánszky Antal. Egy hires váczi tenorista. Jeles emberekben Vácz nem valami nagyon bővelkedett; különösen azon a téren, amely széles a magyar hazában évszázadokon parlagon hevert. *) Mutatvány a »Százszorszépek« czimű könyvből. Mikor a század első évnegyedéből a pesti hangász egyesület legelső mozgalmait olvassa az ember, szinte mosolyog azon naivság fölött, mellyel a jó Rothkrepf Gábor a koronként fel merülő eseményekről a közönséget értesiti, s zavarba jön, várjon nem inkább az író sokoldalú képzettségével mentse-e kezdetleges műveltségünket, vagy minden teketória nélkül mondja ki, hogy hát bizony nagyon hátra maradt a magyar?! Bartalusnak Mátrai Gábor felett tartott emlékbeszédéből vettem hírt legelőször Roszner tenorista felül, mint aki Váczon született s életrajzát Mátrai irta meg valahol a „Hasznos Mulatságokban.“ Kerestem azonnal a Szinnyei „Repertóriumában“, hogy hányadik évfolyamából olvashatnám ; azonban sajnálattal láttam, hogy azokat Szinnyei meg nem szerezhette, mert e folyóirat 1825., 1840. és 1841. évi teljes s az 1827. évf. I. fele hiányoztak Budapest nyilvános könyvtáraiból; az „Illustrierte Zeitung“ pedig, miután 1843-ban indult meg, még nem vehetett tudomást Rosznerről, akinek hamvai akkor fájdalom, két év óta pihentek a stuttgarti sirdomb alatt. Roszner Ferencz 1800. szept. 2 án született városunk területén, ahol édes atyja egy itt időző cs. kir. hadseregben szolgált, s családi néven Roszniknak nevezték. Ferenczünk vette fel jobb hangzás kedvéért a Roszner nevet, midőn Bécsben a világot jelentő deszkákon maga iránt általános figyelmet és érdeklődést keltett. Édesatyja névváltozásába beleegyezni semmi szin alatt nem akart; de ellenezte azt is, hogy énekessé legyen, habár a gyermeknek a zenében és énekben való első kiképeztetését ő eszközölte s általában véve nem állt útjában, hogy a fiú, mint iskolás gyermek Pesten a belvárosi plebánia-templom karzatára énekelni járjon. Mint gondos családapa tudniillik olyan pályát szánt Ferencznek, a mely után biztosan élhessen, azért tizenötéves korában Bécsbe adta egy előkelő kereskedőházba s mint kereskedő tanuló éppen e nagy világ városban érezte legelőször az ellenállatlan vágyat a művészet iránt, minek utánna ott a szent Istvántemplomban nehány classicus misét végig hallgatott s az úri társas körök által rendezett nehány pompásan sikerült concerten a közönség közt részt vehetett. Résznerünknek ezek szerint első gondja volt Preindlt, a székesegyház kitűnő karnagyát keresni fel, s engedélyt kérni tőle, miszerint a chorusban énekelhessen, amely kivánságát a mester szives készséggel teljesítette is. Minél nagyobb tökélyre emelkedett az ifjú dalnok hangja, annál jobban égett keblében vágy, hogy egykor méltó lehessen szinpadon tenni a kísérletet, mire többen ösztönözték is; csupán egyetlen lény volt akinek fenyegetései folyvást visszatartották s ez a szigorú édes atyja volt, aki az ő jövőjét bánatosan már-már eljátszottnak tekintette. Mi hatalmasabb azonban, mint az emberi szenvedély, kivált ha az ifjú még hivatott művész és felül rá szerelmes is? 1820. julius havában érkezett el a boldog est,*) a midőn magát Roszner a bécsi lipótvárosi szinházban bemutathatta s oly határozott sikert aratott, hogy Weigl rögtön az udvari operához szerződtette s a sokaktól irigyelt váczi ifjúnak leczkéket adott. 1820—1823. években a Körtnerthor mellett levő szinházban énekelt s azáját Turbani hollandi származású énekesnőt az oltár Flórát, egy elé vezethette s magának boldog családi kört alapított. A színházat időtájban Barbara vette ki haszonbérbe, amely ügy Rosznerre nézve hátrányosnak látszott, minél fogva nejével ennek szülővárosába Amsterdamba költözött, ahol két évig működött, majd visszatért Németországba és Braunschweigban élt rövid ideig művészetének. Rosznert 1829-ben már Angliának fővárosában Londonban tapsolta a hálás közönség: nagy és általános tetszés közt szerepelt annak színpadán ; majd visszatért Amsterdamba s innen Brüsszelbe babérokat aratva mindenütt. Nem a nyugtalan *') Vurzbachnál okvetlenül hibásan áll 1830. Tenoristánk akkor már Londont is megjárta. Findura.