Váczi Közlöny, 1891 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1891-11-08 / 45. szám

Városunk a legutóbbi időben nagy haladást tett, s ipara, s kereskedelme óriási léptekkel halad előre. Alig néhány éve már több gyár választotta váro­sunk földjét telepévé, mely által a kéményseprő ipar jelentékeny lendületet vett. A lakosság is az utóbb időben tetemesen felszaporodott, úgy hogy a 15 ezret csak­nem meghaladja, s ezen népesedés által az építkezések folyton nagyobb mérvet öltenek, úgy hogy már-már e két kéményseprő alig képes a lakosság igényeit teljesen kielégíteni. Ezen viszás állapotok megváltoztatása végett a vá­rosban mozgalmat is indítottak, s számos polgár s városi képviselő által aláírt nyilatkozattal mellékelve egy-két ambic­iózus kezdő kérvényt is nyújtott be az illetékes hatósághoz az állások megszaporítása tárgyá­ban, s his­szük, hogy a városi hatóság nem fogja ezt a város lakosságának érdekét előmozdító tárgyat papír­kosárba dobni, s reméljük, hogy a kellő intézkedéseket rövid idő alatt meg fogja tenni ezen kedvezőtlen álla­potok megszüntetése végett. A közönségnek ezen kérelme jogos, mert minden 7000 lakos után egy kéményseprői állás szervezése van megengedve, de figyelembe véve, hogy a város csak maga 14 ezer lakosnál többet számlál, s hozzá véve még az ide tartozó­­ 20 szomszédos községet, ez már maga körülbelül ki­tesz 25 — 30 ezer lakost; to­vábbá ha nézzük az itteni intézeteket, mint pl. a fegyházat, honnét az illetőnek 800 frt, a siketnémák intézetétől pedig 300 frt évi fizetése van, a gyárak is mind jelentékeny összeget fizetnek, ennél fogva ezekből kimutatható, hogy e két kéményseprőnek dac­ára, hogy a követel­ményeknek teljesen megfelelni nem képes, busás jöve­delme van. Jogtalan tehát, hogy e két kéményseprő uralja a várost és vidékét, s méltányos, hogy a fiatalabb nemze­dék is jusson valami önállósághoz, s ne legyen kény­telen örökké a legény­kenyeret fogyasztani. Ismét­ virágzás. A „Váczi Hírlap“ szerkesztősége elénekelheti, hogy kétszer nyílik a niphetos virága, s midőn ezen kedvelt magyar nótát ek­ép módosítja, beigazolást nyer ama állításunk, hogy Niphetos úrnak ős­szel virágzó szel­lemi terméke a köd által nagyon be van burkolva, úgy hogy rajta a t. olvasóközönség azonnal észreve­heti az ismét virágzás gyenge oldalait. Niphetos úr lapunkban két hét előtt megjelent köz­gyűlési tudósításunk íróját Peregrinusnak nevezi, bi­zonyára ezen elnevezésre az által szolgáltatott okot, mert nem sejtette, hogy a „Váczi Hírlap“ üvegházá­ból egy őszi Niphetos fog kikerülni — s Vácz város jegyzőinek védőjeként a nagy­közönség elé szellemi sziporkáival lépni. A tisztelt válasz iró mindenekelőtt amaz állítá­sunkat igyekszik megczáfolni, hogy Regele Károly nyug. jegyző személyében 1884. évig a jegyzői, az al­jegyzői és Raab Lajos elhalálozása után nem külön­ben a számvevő jegyzői állás összpontosult; azt his­szük, hogy a nagyérdemű olvasóközönség azt sok­kal jobban tudja, hogy mennyivel több teendője volt az akkori jegyzőnek, mint a múlt héten kivirágzott Niphetos úr, — s ennek bizonyítgatásába felesleges bocsátkoznunk. Egy másik bekezdésében vessző­paripán azon nyargalódzik, hogy a tudósítást író Raáb Lajos helyett Prády nevet használt, amely figyelmeztetésért ezennel köszönetünket fejezzük ki. Tovább olvasva a választ, látjuk, hogy a főjegy­zőt veszi védszárnya alá, minthogy azonban tudjuk, hogy dr. Zechmeister sokkal magasabban áll, mintsem Niphetos úrnak ezen úton tanúsított jóakaratát igénybe venné, — ezen pas­szusára nem reflektálunk. Most jön kifakadásának utolsó része, úgy látszik, hogy ez képezi gyenge leveleinek legremekebb pél­dányát. Mindenki előtt ismeretes azon körülmény, hogy midőn az aljegyzői állásra pályázatot hirdettek, meg­említették, hogy a szabályrendelet értelmében az iktatói kiadói és irattárnoki teendőket 500 frt évi fizetésért köteles végezni. Ezt tudva dr. Falcsik Dezső államtudományi tudor pályázatát be is adta s meg is választották, s mond­hatjuk, hogy ezen előbb említett, iktatói, expeditori­ és irattárnoki teendőket oly szakértelemmel teljesítette, hogy általános volt az öröm, hogy a város ilyen derék kezelő hivatalnokot nyert, s többen (hogy kik, nem emlékezünk) kijelentették, hogy hét vármegyében ilyen derék iktató stb. . . . nem akad, azonban alig rövid pár hónap múlva elégületlenségét kifejezve a közgyűlés elé kérvényt nyújtott más munkakör és személyi pótlék megszavazás végett. Ezen kérvény előzetesen a pénz­ügyi bizottság elé került, s így a polgármester és dr. Freysinger nemesszivüsége­­ folytán indítványozhatott, miszerint 1890. évi január hó 1-től számítva fizetésén felül 100 frt személyi pótlékban részesüljön, teendőit a fizetési meghagyások, valamint más végzések kézbesí­tése s tanácsülések, valamint a szakbizottsági ülések jegyzőkönyveinek szerkesztése képezzék. Ez volt munkaköre I. évi október hó végéig, a­midőn is az ügybeosztás változtatása folytán a tanács­­ülési jegyzőkönyvek szerkesztésétől felmentetett, s­­ e helyett a katona ügyeket kapta, hogy ezekből hány darabot fog elintézni, arról későb referálunk. Nagy hangon beszélnek egyesek az aljegyző munka­köréről , mi pedig csak annyit mondunk, hogy szük­ség esetén a darabok elintézési idejét másodperczekben kifejezett időben fogjuk statisztikailag kimutatni. Most még arra reflektálunk, hogy Niphetos úr helyteleníti, hogy az aljegyző állását a járásbírósági al­jegyzőjével hozzuk összhangzásba. Igaza van e tekintetben Niphetos úrnak és elfo­gadjuk a „Peregrinus“ elnevezést, mert míg a járásbíró­­sági aljegyzői állás betöltésénél jogtudományi állam­vizsgát vagy jogtudorságot és kellő joggyakorlatot kö­vetelnek, addig dr. Falcsák Dezső állásánál a község nótáriusi képesítés is elegendő, továbbá amennyiben az előbbeni fogalmazói állás Vácz városában az al­jegyzői állás a szabályrendelet értelmében csak kezelői, így ezen megczáfolhatlan állítások mellett nem tehe­tünk egyebet, mint új hasonlatot megkoczkáztatni, s tekintettel pedig arra, hogy az aljegyző a tanácsnak nem tagja, állása azonos a községeknél szervezett má­sodjegyzői, vagy képesítéshez kötött segédjegyzői állással. Ezek után beláthatja Niphetos úr, hogy daczára annak, hogy olyan nagy kardot kötött fel az aljegyzői állás megvédésénél, mégis csak „Peregrinusi in Israel“ marad, s mivel kitűnik, hogy ezen nevet csak rövid használatra kölcsönözte, ezennel tisztelettel vissza­szár­maztatjuk, s ajánljuk, hogy Niphetos helyett inkább ezt használja, mert erre már rászolgált múlt vasárnapi babiloni toronyszerű czikkével. Most pedig a nagy közönséghez fordulunk, s fel­hívjuk, hogy mondjon bírálatot, ki akarja rosszhisze­műen a nagy közönséget falhoz állítani. Arczkép-csarnok. — A szabadságharcz­ emlékeinek kiállításából — Ragyogó idők, fényes történetünk legdicsőbb napjai hova tűntek el? A múltak emlékezetéből mit őriz a kegyelet? Nagyon jól van az, hogy e kérdésekre nem hiányzik a kielégítő felelet. Hiszen szomorú jelenség volna, ha panaszolnunk kellene, hogy nem kelt már érdeket az, mi összefügg nagy férfiaink cselekedeteivel, nagy idők eseményeivel. Nem érdemel tiszteletet, ki háládatlan tud lenni. A szabadságharc­, emlékeiből a fővárosban rende­zett nagyérdekű kiállítás sűrü látogatottsága is igazolja, hogy a szívekben él a kegyeletteljes megemlékezés, a korszakalkotó nagy napokra, melyek eseményei lelkünk­höz vannak nőve. Igen, egyetlen hazafinak sem szabad elmaradni e páratlanul gazdag kiállítás megtekintéséből, mely képzeletünkbe visszavarázsolja történelmünk fényes korszakát. Dicső események, nagy és hős alakok elevenednek meg szemeink előtt. Drága emlékek csoportosított soro­zatát szemlélhetjük, melyek kegyeletre intenek. A ki­állításnak minden részlete, minden tárgya méltán veszik igénybe a figyelmet. A sok részlet közül méltán emelkedik ki a szabad­­ságharcz szereplőinek arczkép-sorozata. E nemben a kiállítás páratlanul gazdag. A szerepet játszott férfiak közül alig van, kinek arczvonása hiányoznék. A szó szoros értelmében párja nélkül való az erké­­lyes Kossuth-teremben látható gyűjtemény, mely a lángoló honszerelem nagy alakját, a szabadságharcz dicső vezérét, Kossuth Lajost ábrázoló képekből áll kizárólag. Több mint 250 különféle képben van itt megörökítve nagy hazánkfia. Olajfestmények, színes nyomatok, réz- és fametszetek, fotográfiák számos vál­tozatban, hímzett és faragott művek ábrázolják törté­nelmi alakját. Látjuk őt mint szónokot a képviselő­házban, ki a szó varázsával lebilincseli s azután ellen­­állhatlanul magával ragadja hallgatóit s feltűnik előt­tünk magasztos alakja a mint buzdítja, lelkesíti a népet igazsága védelmére. Kossuth amerikai diadal­útjának részleteit is több kép örökíti meg, majd otthonában, családja körében, minisztertársai közt szemlélhetjük őt. És azután látjuk megszemélyesítve az aggastyánt, ki száműzetésben, távol nemzetétől bár, de lelkének min­den szálával azért hozzánk van fűzve, s szivének min­den dobbanása nemzetéé, melynek parlamenti többsége hálátlanul megtagadta őt. Örök büszkeségünk pedig nekünk, hogy Kossuth Lajos a mienk. Egykorú olajfestmények ábrázolják az első magyar felelős minisztérium tagjait. Batthyányi Lajos gróf mi­niszterelnök férfias alakját, Eszterházy Pál herczeg kül­ügyminiszter szellemes arczát, Eötvös József báró, Szé­chenyi István gróf, Deák, Szemere, Mészáros, Klauzál minisztereket olajfestmények tükrözik vissza. Szerfelett érdekes gyűjtemény az 1848—9-iki képviselőház tagjai­nak arczkép-csarnoka. Mindannyi egykorú rajz Kerntől. A hősök közül, kik karddal kezükben vívták a harczot a szabadságért s kik közül annyi sokan szen­vedtek vértanúi halált, számosan vannak festmények­ben és rajzokban megörökítve. Görgey, Bem, Damja­nich, Guyon, Klapka, Perczel Mór, Leitingen, Dessewffy stb. arczképei sokféle változatban láthatók. Nem hiányoznak az ellenfél vezérembereit feltün­tető arczképek sem. Windischgrätz herczeg, Jellasisch bán, Weiden báró, Haynau és táborkara, a Budavárát védő Hentzi, Götz, Radetzky, Berger stb. osztrák tábor­nokok mellett Paskievitsch orosz fővezér, Grabe orosz tábornok, Knicanin szerb és Hurbán tót felkelő-vezérek arczképei is láthatók. Érdekes kép az, mely az elesett osztrák tábornokokat tüntetvén fel, köztük Zichy Ödön gróf alakja is szerepel, kit Görgey végeztetett ki. A szabadság lánglelkű dalnokát Petőfi Sándort is számos festmény és rajz ábrázolja. Van a kiállításban egy fiatalkori arczkép, mely Jókai, a költő kortársá­­nak s benső barátjának állítása szerint a leghűbb rajz, s melyet Petőfiről eddig látott. Igen szép festmény ábrázolja a gr. Károlyi huszár­ezred tisztikarát, melyen az egyes alakok jól vannak A múlt heti referens. Mig igy feleseltek, Julcsa föl sem emelte szemét, csak pörgette, pörgette orsóját s azon vette magát észre, hogy meg is ürült a kosár len, a mi mellette volt: haj, de annál jobban megtellett a szive, valami úgy kezdte nyomni, maga se tudta, hogy mi ? Közbe-közbe újra megszólal a nóta, majd pedig járja a dévajkodás s tréfa. Már Lucza meséjét is el­mondták az öregek: „Lucza napja babonás nap . . . ilyenkor megnyílnak a sírok, s a ki ezt meglátja ha­lál fia, sohse jő az vissza: ott fogja egyik vagy má­sik lélek“ . . . „Már pedig akárki mit mondjon is — vágja oda a szót Fekete Peti — azt csak nem hiszem el, hogy én ne fordulnék meg élve abból a temetőből. Bejár­tam én Tallián országot, meg az Óperencziás ten­geren is mentem én már, mikor az egeket nyalták a veszett hullámok, mégis itt vagyok.“ Bogár Ferkó is kap az alkalmon, no meg a lá­nyok . Ha akkora a kend vitézsége, menjen el éjfélkor, meglátjuk nem száll-e inába a bátorsága ? De Peti csak erősködik, hogy bizony ő nem egy­hamar ijed meg az árnyékától, se Lucza éjfélétől, majd meglátják, pont 12 órakor egyedül elmegy a temetőbe. A lányok csak nevettek, a legények csak mondták: „Mégysz ám te a kertek aljáig s majd ha megke­rülted a falu végét, vissza­jössz nagy garral, hogy láttad a kántort, kit a múlt évben temettünk el, meg Margit nénit, ki a templomban előénekes, volt m­íg a másvilágra nem búcsúzott! . . . „Tudjátok mit? Mondja vigyorogva Bogár Ferkó. „Ha elhozta Kelemen Mari keresztjét — úgyis puha még a földje, se cső se hó meg nem járta — akkor elhiszem, hogy legény a talpán Fekete Peti“ ! „No legények, az ilyen tréfát már nem szeretem;­­ közbeszól az öreg biró — régi példabeszéd, hogy nem jó az ördögöt falra festeni; de meg: minek is a holtakat háborgatni „élőnek élő, holtnak holt a barátja.“ „Ej, kedves kérészi apám, nem mind nagy dolog ám az, mit az öregek nagynak látnak ! De isten, tu­dom, mikor kend legény ember volt, maga sem gon­dolta ám úgy meg a dolog elejét-végét. Mondták volna kendnek, mikor megjött a nagy franczia­ futás­­ból, meg Tallián országból, hogy nem meri ezt vagy azt megtenni: tudom Istenem leszedte volna róla még a kereszt­ vizet is! Már pedig én velem még ilyen sohse esett meg, hogy valaki azt modta volna rólam : nem mered ezt vagy azt­­ megtenni; mert mikor a bur­­kusok vezére azt mondta a magyar királynak, hogy ő bárkivel kiáll kardra s a ki a másikat leveri, azé legyen az ország, már akkor az én ékesterem csak azt mondta: „Itt van az én Peti fiam, levágja az még a tüzes isten­nyilát is!“ Hát amúgy félkézre el is bántam én azzal a burkussal — pedig ha nagyobb nem, kétszer akkora volt, mint az a kályha — mégis úgy vágtam be az koponyájába, hogy meg sem állt a kardom, míg véges­­telen­ végig nem szaladt rajta azután, mikor egyik fele jobbra, a másik balra esett, akkorát dobbant a föld : „azt hitték, hogy Ítélet­ napja lesz!“ Ez nagy dolog volt, nagyot is néztek ám leányok, mire Peti a beszéd végére ért, mindenki kezében el­akadt az orsó , az anyókák suttogtak, mindenki elko­molyodott, csak Bogár Ferkó vigyorgott: „Mind el­hinném ám én ezt Peti, ha a burkus­ vezér feje csak amolyan répából volna, a­mit a teheneknek megapri­­tasz ? Meg aztán, ha igaz lenne, amit te beszéltél, már csak mi is hallottuk volna hírét, ha mástól nem, a tisztelendő úrtól, kinek jár az „Ujság,“ pedig abban írva vagyon minden, mi csak a föld kerekségén megesik. „Tudod is Te, mi az az Újság! Már csak nem tesznek újságba ilyen dolgot, hiszen, ha megtudná a török császár, meg a muszka császár, hogy a magyar király a burkus vezért megölette, Süstön­ tübe legöre­gebb ágyúit hozná Buda vára alá!“ Erre az argumen­tumra aztán meg volt győzve a hallgatóság, hiába, csak Peti maradt az est hőse! A rózsás óra csak ketyegett-ketyegett ott a falon, már XI után VI felé járt a mutatója, a­mi kisillabi­­zálva annyit tesz, hogy féltizenkettő. Bogár Ferkó lesi is az alkalmat: „Hallod-e Peti, közéig ám az idő, nem­sokára éjfél is lesz, mire kiérsz a temetőbe, el is kiáltja a baki őr.“ — „Jól van, az az én gondom, majd kiérek vala­hogy : obsitos huszár létemre nem ijedek meg Lucza éjfélétől, még ha tüzes lidérczek járnak is abban a temetőben !“ „Nem jó volna, ha elkísérnélek Peti — mondja Bogár Ferkó : ha elhagyott a bátorságod, szólj, most még jókor van? — „Maradj te csak a kályha mellett, majd félóra múltán nevess, ha Kelemen Mári kereszt­jével visszajöttem! Isten velük! Aztán megvárjanak ám!“ . . . * * * Ment Peti, elkanyarodott a kapu melleti ösvényen, egyenest a kertek alá. Ment-ment, de csak a lába, mert a fejében mintha megálltak volna a gondolatok, mintha csak azt érezte volna, hogy most az egyszer gonosz tréfára adta fejét. Nem kis dolog is az Lucza éjfélén temetőbe, kísértetek közé menni! Nem is csoda, ha ilyen nagy ut előtt az ember úgy szeret meggyónni egyet-mást, ha papnak nem is, magának. Peti is csak mondogatta magában: „Szegény Ke­lemen Mári szerettelek is én téged, hisz szép két or­­czád, mint a pünkösdi rózsa mindig oly vidáman mo­solygott reám, meg azok a búza virág-szemeid mintha csak elnyeltek volna, mikor rám néztél, mégis csak jó lány voltál te, sokszor danoltad , nincs egyebem, mint a két kezem, dolgozom én érted szívesen. Már isten, ha szegények lettünk volna is, csak megéltünk volna valahogy. Ej! De nem hallgattam a szívemre: az egyre csak azt mondotta, hogy Marit szeretem ; ha nem az eszem, az a világlátott huszár ész mindig csak azt súgta fülembe: hideg tűzhelynél a szerelem is meghűl, Mari szegény lány, zsellérházban laknak özvegy anyjával, magadnak sincs sokad, igy majd sokszor megkérgesül a tenyeretek Peti! Szeresd inkább — mondta — hej, bár ne mondta volna — a bíró lányát: takaros lány, aztán telkes gazda is az apja, már ezzel csak módo­sabban megélhettek. Hej Mári, Kelemen Mári, igy hagy­talak én el téged. Emlékszem ez óta lett halovány or­­czád, két szemed is a sok sírástól, mint Balaton, ha

Next