Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863
1863-07-10 / 19. szám
A Himalayák alatt rendesen elefánt hátán lévő hordákból ejtik e vadat, melly a magas fűben, vagy az erdőszéli cserjében mozdulatlan fekszik s egészen közelre várja be az elefántot, aztán felugrik s nyílsebesen iramlik tova, a hány van, annyi felé. Ez könnyű sport, de kegyetlensége miatt soha sem kedveltem, mert bizonyos az, hogy egy elejtett példány mellett legalább tizenkettő viszi el a lövést és gonoszul vesz el. Itt azonban a vadászat e módja nem gyakorolható s az ember egész áldott nap bolyonghatna elefánt hátán, anélkül, hogy bár egyet is lövésre kaphatna. Hajtás vagy lesjárat: e két mód valamelyikét alkalmazzák s az utóbbi jobb sportot nyújt, csakhogy szörnyű fáradságos a szaggatott talajon, mellyen e vadak járnak. A „teknöböl vadászás" eszméje egészen új s az enyém volt, mellyre úgy jöttem, hogy kora hajnalokon gyakran láttam partszélen illy foltos gímeket, mellyeket száraz oldalról megközelíteni a haraszt recsegése miatt nem lehetett, de a mellyeket csolnakon leúszva lövésre kaphatni reméltem. A foltos gím az európai rendes szarvastól mind agancsára, mind szőrszinére nézve különbözik. Agancsairól csak egyes ágak nyúlnak szét és soha sem koronásak vagy markolatosak. A főt kecsesen díszítik s a vadhoz aránylag igen nagyok. Bizonyos korban (vagy inkább bizonytalanban, mert azt tartom, nincs még meghatározva) évenkint elvetik agancsaikat és újakat tesznek fel. Az öreg himek (vagy mint a benszülöttek nevezik :tankok) csuhája rendkívül szép; a hátgerincz csaknem fekete, melly alább fakósárgába megy át s hófehér pettyekkel van tarkázva. A szőrszín azonban az állat korához, az idényhez s azt hiszem a vidékhez képest különböző. Lehet hogy csak képzelem, de nekem úgy tetszik, hogy azok a mellyeket a Nerbuddapartok sötét erdeiben lőttem, sokkal barnábbak voltak, mint a Rolil-Cund és Oudh Terai sárgazöld fülepte térségein ejtett példányok. Nagy falkákba csoportosulnak s még a vén hímek is ritkán láthatók magányosan. Felriasztva, többé nehezen közelíthetők meg. A folyamon leúszó teknőből minduntalan hallottuk a „tank"-ok rigyelését, melly többnyire a folyóba szakadó s bambusz-náddal benőtt árkokból hangzott. Sajátságos e rigyelés s bár százszor és százszor hallottam, alig tudnám ezt máskép jelezni mint „v-rah" hanggal, melly összeszorított fogak közül jő. Egészen más ez, mint a him Sambur bőgése vagy a him antilope röfögése, sőt különbözik ez saját azon hangjától is, mellybe ijedtében s a sűrűben lappangó fenevadtól menekülve tör ki. Néha egyszerre mindnyáját meglepi a rigyelési ösztön s ekkor aztán fogalom szerezhető e vad roppant számáról; mert a meddig csak terjed a hallérzék, a folyam mindkét partját illy rigyelés töltötte be, s megjegyzendő, hogy a vén himek a sutákhoz és borjakhoz aránylag úgy állnak, mint egy húszhoz. Már több izben szálltam ki a teknőböl s mentem cserkészve a parton, de lehetlen volt lövéshez jutnom, olly zajt okozott a száraz haraszt csörgése s már már azt hittem, hogy teknőtervemmel megbuktam, midőn — egy sötét szakadék torkolatánál, mellyből vékonyka csermely ömlött a folyóba, szokottnál erősebb rigyelés ütté meg füleimet. Társam a csáklyát leszúrva megállítá a csolnakot s e pillanatban egy szép gim agancsos feje és lapoczkája lön látható egy bokor mögül, mellyet a fo-