Vadász- és Versenylap 18. évfolyam, 1874

1874-01-07 / 01. szám

4 tisztelgett nálunk, kijelentvén, hogy a víziló voltaképen a feketék tulajdona, következéskép fizetnünk kell, amiért azokra vadásztunk. Megígértük nekik, hogy ha kocsinkhoz visszatérünk, kellő jutalomban részesülnek. Ez őket megörvendeztette, de soha sem jöttek el a végett hozzánk. Egy csapat leány is jött a deputáczióval, kik még addig nem láttak fehér embereket, s mi szokott nyájasságunkkal megölelgettük őket, sőt C. barátom sorra is csókolgatta e barna szépeket, kik ugy hasonlítottak egymáshoz, mint a tojás a tojáshoz. E nyájaskodásnak bezzeg volt is láttatja. Egyre hordták hozzánk a sok gyümölcsöt, édes- és aludtejet, melyért mi annyi hust adtunk nekik, amennyit csak elbírhattak. Estebédünk tökpépből, kétféle halból (Siluris glaris és pontyfajból) és két nap alatt elásva tartott viziló-combból állott; azonkívül volt még egy fiatal hippopotamusnak oldalából pecsenye, mely meglehetős kövér és ízletes falatokat nyújtott, s czombjából olyan felséges szeletek kerültek, akár az ürüczombból. Továbbá ettünk még gyöngytyúk-pörköltet, édes burgonyát, sült tököt, gyümölcsöt, diót. Volt kávénk, tejünk és rumunk is bőven. Mi kell több arra, hogy a vadász meg legyen elégedve, mikor ily lucullusi lakomát csaphat ? Estebéd után leheveredtünk a folyam mellé a partra, s a hold teljes világánál élveztük pipáink füstjét, közbenközben egy - egy korty groggal nedvesítve torkunkat, ama tökéletes meggyőződésben, hogy a vadászélet az emberi boldogság netovábbjának tekinthető. Volt kaffereink között egy, ki nagyon ismerte a környéket, s ez mondá, hogy mintegy negyven mértföldnyire észak, felé, a folyam mentében, oda közel eső Ingveni folyóban krokodilt bőven találhatni, sőt elefántra, szarvorrara és giraffera bukkanhatunk azon tájon. Mielőtt útra keltünk volna, én egy rakás hust , strychninnel mérgeztem meg s oly helyre raktam azt, ahol az oroszlánok rendszerint inni szoktak. Mintegy 50 yardnyira esett e hely éji szállásunktól, s midőn kora reggel odamentem, a hust nem láttam sehol, se döglött oroszlán nem volt azon a helyen, de néhány lépéssel odább amint a sátorhoz visszatérek, egy hatalmas oroszlán, hátsó lábain ülve mereszté rám szemeit. A sátor csak vagy tiz yardnyi távolra volt, s én benhagyott fegyveremért siettem. Midőn C. társammal visszatértem, az oroszlán nagyon nyomorúságos állapotban volt; végerejét igyekezett összeszedni, mígnem C. egy golyót bocsátott szemébe. Lejöttek a kafferek is, vígan ujjongva s tánczolva a kiszenvedett fenevad körül. Lerántván a négerek az oroszlán bőrét, visszatértünk a sátorba s hevenyében megreggelizvén, a krokodilok keresésére vállalkoztunk. A tájék, melyen áthaladtunk, ugyanoly jellegű volt, mint a többi, hanem egész déltájig nem találkoztunk vaddal. Ekkor azonban egy mocsáros helyen tömérdek fehér szarvorrat láttunk heverészni. Szél ellenében menvén, sikerült is egy szép példányt közülök könnyű szerrel lelőni. Aztán pár gyöngytyúkot sütvén, délebédet csaptunk belőle, s még jó magasan állt a nap, mikor az Ingyeni folyamhoz értünk. Kis folyam ez, de mégis nagyobb mint az Umlomatie, ahonnan nem ebbe, hanem az Umlomatie-ba foly. Következő reggel giraffe-nyomra bukkantunk. Három giraffe-nak kelle lenni, amint hozzá vezettünk, melyek éjjel inni voltak a víznél. Hosszas keresgélés után dél felé rájuk akadtunk, amint egész nyugodtan legelésztek egy cserjés ligetben. Szél ellenében kerülve hozzájok, szétszéledtünk s mintegy 40 yardnyira közelitek meg a sugár állatokat. C. barátom szélbe vett egyet s a lövés után csakhamar észrevettem, hogy kettő közülök egyenesen felém nyargal, hosszú nyakát előre nyújtva. Én is irányba vettem hamarjában az egyiket s a kétlatos golyót váll-lapoczkájába bocsátani, melylyel azonban, daczár megsérültségének, tova iramlott. A vérnyomok egyébiránt útba vezettek, azonban csak 200 yardnyiról lőhettem rá újra. Háromszor lőttem igy rá egymás után, mig ötmértföldnyi kergetés után 150 yardnyiról az ötödik lövésre elejthettem giraffeomat. Bőrét lerántván s nyelvét, velőscsontjait levágván, visszatértem a folyamhoz. C. barátom szintén elejté második lövésre giraffeját. Másnap krokodil-keresésre indultunk. C. barátom egész sereg alligátorra bukkant, amint azok a fövényben a verőfényen sütkéreztek, de ugyanekkor a folyam túlsó felén vizi lovat pillantott meg s rá se hederített többé a krokodil-csapatra. Azonban a hippopotamus ezúttal megmenté bőrét. Az alligátoroknak szemébe lövöldöztünk, s noha nem egyet pompásan találtunk, a vízben lemerültek. Miután több napot kellett volna várnunk, míg élettelenül felszínre kerülnek, nem tarták érdemesnek, hogy miattuk ott oly soká időzzünk. Míg C. a folyam mentén káborgott, én letelepedtem a parton egy szikladarabra, halászat czéljából, miközben egy vízilovat pillantok meg. Fölkaptam fegyveremet s rálőve, orrán találtam. Mig ekkor nagy erőlködéssel kapaszkodott kifelé a vizből, újra rálőttem s váll-lapocskáján találtam, midőn a túlpartra kikapaszkodott, ismét egy golyó érte fejét s ekkor a zuhatag felé kezde úszva menekülni, magasra tartva összezúzott orrát; a kafferek eközben szintén két lövést tettek rá, de mint látszott, eredménytelenül. A zuhataghoz érve vízilovunk, egy szirt tömbre törekedett fölkapaszkodni, de visszahanyatlott s alámerült a vizbe, honnan csak másnap, élettelenül került a viz felszinére. Itt véget érte vadászkalandunk s mi visszatértünk kiindulási pontunkhoz, s szekérre ülve, tiztizenkét napig utazván Usutun keresztül, végre nagy és fáradságos utunk után hazai földre érkezünk. (A »Field«-beli) I. Idegen országbeli állatok honosítása s a búbos-fürj.*) Átalánosságban sokkal kevesebb méltánylattal találkozik ama törekvés : hazánkban idegen országbeli állatokat és növényeket honositani meg, mintsem azt megérdemelné, s csak egyes hasonló gondolkozók által támogattatik. Példa erre a pesti állatkert. Berlinben évek óta fenáll egy »honosító társulat«, mely gonddal és értelemmel kezeltetve, levelezésben s kölcsönös cserében áll több ország szakembereivel, s mely — jóllehet már eddig elé is nevezetes érdemeket szerze a gazdászat, erdőcultúra, selyemtenyésztés és több más, hatásköréhez tartozók terén — mindeddig négyszáznál többre nem bírta felvinni tagjainak számát. Az évenkint befizetendő néhány tallér oly előnyöket *) Igen tisztelt szerkesztő úr! Brehm Alfred »Einbürgerung fremdländischer Thiere und die Schopf-Wachtel« czimű czikkében a világhírű ornytholog oly előnyösen nyilatkozik ez új vadnem felől, s annak honosításánál kimerítő remek utasításai folytán oly biztos sikert helyez kilátásba, hogy önkénytelenül ama gondolat támadt bennem : vajha sikerülne nálunk is e szép szárnyas honosítása, s hazai vadász-sportunk egy uj vad nem általi gazdagítása! Eltökéltem a czikket lefordítani s becses lapja számára — az esetre, ha azt használhatónak találandja — megküldeni. Ama esetre, ha a »Vadász- és Versenylap«-ban időnkint illustrátiók is szoknának megjelenni, az új szárnyas rajzát is ide mellékelem. (Oly remek rajz, mely ugyan képbe foglalva ékesíti szerkesztőségi irodánkat, de metszéséről le kell mondani. Szerk.) Ha a czikk közlése nem eredményezne mást, mint hogy egyeseket (s ha még oly gyér lenne is azok száma) tettleges kísérletekre buzdít, s egy uj háladatos, szapora vadnem honosítása által épen nem nagy prosperatióval dicsekedhető vadászatunknak uj lendületet adna — máris tökéletesen megfelelne feladatának, s mint ilyen nem lenne »ezért tévesztett«-nek nevezhető. Fogadja igen tisztelt szerkesztő ur, stb. Zsember, (Hontm.) Förster Frigyes, biztosit a tagoknak, melyek a legkedvezőbb arányban állanak ama csekély kötelezettséghez, s azok az előbbiek inkább mintegy kicseréléséül tekinthetők, s mégis hiányzik a közhasznú vállalat iránti részvét és senki sem törődik az általa tett hasznot igérő előterjesztésekkel. Belátja mindenki, hogy épen nem mindegy : miféle fanemeket ültetünk erdőinkben, szántóföldeinken miféle gabonát vagy haszonnövényt vetünk, mily körtefajokat termelünk, mily fajselyemhernyót tenyésztünk, mily vadnemeket és miféle házi állatokat tenyésztünk. Az ember azt hinné, hogy minden gondolkozni szerető gazdának és erdőtulajdonosnak érdekében állana az ily társulatok törekvéseiről legalább tudomást szerezni magának s gyámolítani oly vállalatokat, melyek módot és alkalmat nyújtanak szakába vágókísérletek tételére — korántsem jobban érzi magát a régi »Schlendrian« mellett, mástól várva mindent, önmaga mit sem tesz a kor követelmeiért : erőnk és vagyonunk lehető legelőnyösebb értékesítéseiért. E tekintetben az angolok messze túlszárnyaltak minket, és pedig azért, mert nálunk még mindig hiányzik ama tetterő, mely önmagunkból kezdeményeztetne valamit. A jelen század kezdete óta folyton ama panaszt halljuk, mint szegényednek erdeink és mezeink vadászható vad tekintetében — de a baj mikinti elhárításáról nem gondoskodunk. Igaz, hogy" eme panasz, bármennyire indokolt is, nem tökéletesen helyes; egy értelmes gazdász vagy erdész sem fogja ugyanis — ha mindjárt a legszenvedélyesebb vadász is — a mult századok rőt- és sertevadait visszaohajtani, mert a »fejedelmi« szarvas , a »vitéz« agyaras által erdőben-mezőben okozott károk, aránytalanul tulsulyozzák a legszebb vadászhevélyeket is ; ellenben egy gazdász sem fog az oly vadnemektől idegenkedni, melyek tetemes károkat nem képesek tenni, sőt szívesen fogja azokat tenyészteni s velők határát ékesíteni s egyátalán — a férfiszivet hevitő — vadászat érdekében cselekedni. Meg kell jegyezni — nehogy ellentétbe látszassam keveredni — hogy gazdai szempontból tulajdonképen vadaink egyike sem mondható nem kártékonynak, s hogy minden elejtett nyúl vagy fogoly sokkal többe kerül ama tér tulajdonosának, melyen növekedett, mint a mennyiért értékesíthető, s hogy voltaképen csakis a »Baubritter«-eknek kikiáltott s annyira üldözött : róka, görény, nyest, kánya, ölyv és bagoly tekinthető a gazdák valódi szövetségesének. Legyen szabad azonban ez egyszer a kis vad, sőt mint közvetve nem kártékony állatok, a »fajdok« nemének, javára beszélnem, reménylve, hogy ezáltal legalább részben enyhíthetem a »vadászpajtások« keserveit, s a fajdok nemét egy uj fajal gazdagíthatom. Emez — Európában eddigelé még igen gyéren előforduló állatról nevezett társulat már néhány év előtt tett említést, a nélkül, hogy az figyelembe vétetett volna. — A kiknek alkalmuk volt ezen állatot megismerni, egyhangúan előnyösen nyilatkoznak róla s telve vannak dicsérettel; megérdemli tehát, hogy tágasabb körökben is ismertessék, s hogy életmódjának, szokásainak tüzetes leírása által ama haszon, melyet reánk nézve hozhat — és idővel bizonyára hozni is fog — kiemeltessék; részemről még tovább megyek, midőn kísérletek tevésére buzdítok, melyeknek — ha csak némi ügyességgel s a kellő kitartással eszközöltetnek — feltétlen sikert merek biztosítani. Számos példa által igazolt tapasztalás , hogy idegen országbeli állatok — különösen madarak — könnyebben szaporodnak hazánkban a fogságban, mint saját belföldi madaraink. Sikerült ugyan újabb időben foglyokat, sőt nyír- és siketfajdokat is fogságban költésre bírni*), ez azonban csak kivételes esetnek tekinthető, míg az Indiából vagy Amerikából behozott tyúkfajokról már előre feltehető, hogy szaporulattal fognak megörvendeztetni. *) Sterg J. ur Karantánországban, Krainburg mellett. A »V. és V.-lap« szerk. VADÁSZ- ÉS VERSEKY-LAP. JANIJÁK 7. 1873.