Vadász- és Versenylap 22. évfolyam, 1878
1878-08-28 / 35. szám
Vidéki versenyeink, Kincsem diadalaink hírét röpítette a sodrony Goodwood classicus gyepéről a szélrózsa minden irányába. Anglia teljes elismeréssel szól a magyar telivértenyésztésről ; német szomszédjaink égig magasztalják azt ; szaklapjaik minket állítanak fel példányképül az ottani tenyésztőknek. Mikép lehető hát az, hogy ez irigyelt mintaországba, melynek telivértenyészete oly messze túlszárnyalta Németországét, sőt már Angliával is dicsőségesen kiállja a versenyt, a vidéki versenyek évről évre sülyednek ? Vagy talán, míg Kisbér és Kincsem a magyar névre dicsőséget szereznek, elég , ha tartatnak komoly versenyek Pest, Pozsony és Sopronban, és a vidék kongó páholyai, üres padjai és féltucat részvényese előtt, egy két hatalmas istálló, németországi hadjáratáról diadalkoszorúzattan hazatért bajnokjait, a soha el nem maradható compromise után, szépen körüljáratja ! Talán már egyátalában nincsen is semmi szükség a vidéki versenyekre és el lehetünk azok nélkül is , hisz Kisbér nem is futott Magyarhonban , Kincsem se Debreczenben vagy Kassán tette le a vizsgát. Lehet, hogy külföldi diadalmak fénysugarai homályosították meg szemeimet, hogy sötét színekbe látom a jövőt, ha a vidéknek segítségére nem jövünk és bajait nem orvosoljuk. Mélhatlanul ki fognak azok hatni telivértenyészetünkre, és ezáltal, nemzetgazdászatilag, oly fontos félvértenyészetére az országnak. Nem tudok képzelni erős fát, ép gyökér, szilárd épületet, biztos alap- és országos telivértenyésztést, vidéki versenyek nélkül. Az a vidéki verseny a pestinek, ami a gyökér a fának, alapkő az épületnek ; ha az pusztul, el kell esnie ennek is. Kincsem nem Debreczen, vagy Kassán lett nagygyá, az" igaz , de tulajdonosa, népszerű és rokonszenves alakját a Sz. . . ". . . oldalán elébb látta Debreczen mint Goodwood. Az is minden kétség kivüli, hogy a magyar sportsmenek e szemefénye, az ujabb kor e csodatüneménye, soha se látott volna napvilágot, és annál kevésbé látta volna Goodwood Kincsemet, ha Blaskovich Ernő nem volna minden izében ily igaz sportsman, és hogy azzá lett, köszönhetjük S.A.-Ujhely, Arad, Debreczen és Kassának. A két előbbi hely, fájdalom, már sport tekintetében nem létezik és utóbbiaknak is félő, hogy meg vannak számlálva évei, egyetemben a kolozsvárival, mely az elszigetelt speciális viszonyú országban még egyedül fennálló támasza a lótenyésztésnek. A vidéki versenyek eleste csak momentán emelné a központit. Bekövetkezend az, hogy maradni fog a versenyügy egy néhány szerencsésebb nagy erők fölött rendelkező versenyző kezében, kik lassan kint, mind inkább a külföld felé fognak veagálni. Eltekintve azon kérdéstől, hogy nyerne-e ezáltal országos lótenyésztésünk, nézzük kissé az érem másik oldalát. Múlt évben volt kisbérünk, és van Kincsemünk , német szomszédjainknak volt Turnus-suk, Adonis-suk és Hochstapler-ek ! És ma, megtörve állanak előttünk, végső reménycsillaguk, Vitus is elhomályosítva Prince Giles által ! Minket talán nem érhet el ez a sors ? Kaphatunk még rut vereséget Albion földjén. De még azelőtt igen könnyen bekövetkezhet az, mit máris kezdenek pengetni, hogy szomszédjaink, végül is, megsokalván a hadisarcot, lassan kint kizárnak és kipoenalizálnak a németországi díjakból. Hol fogjuk majd akkor lovainkat értékesíteni, ha nem lesz többé Kassa és Debreczen ? Külföldi dicsőségünk ne feledtesse velünk itthoni nyomorainkat, ne hagyjuk esni a vidéket! Miután lehetne a vidéki versenyeket emelni, azt avatottabbakra bízom. Annyi bizonyos, hogy a rendelkezés alatti vagyonnal ez nehezen érhető el. Az államdíjakon kívül, alig van egy két csekély dij, melyből az útiköltség is szűken jön ki. Nem csoda, ha csak az küldi oda lovát, ki előre biztos a győzelemről ; a másodikság, mely mindenütt az úti költségeket szokta fedezni, itt számításba se jöhet, rendesen 4—5 ló lévén nevezve. Új diíjakat teremteni vagy a meglevőket emelni, aláírás útján, már ma aligha lehet. A pesti Lovaregylet, e közös gyám, mely rendelkezik a vidéki versenyek államdíjai és versenyprogrammja fölött, nem gyakorolhatná e ez atyáskodást oly alakban is, hogy minden tutorsága alatt álló meetingre egy-egy díjat tűzne ki ! Az államdíjak föltételei is hagynak kivánni valót ; a poenalitások például, a dijak nagyságához aránytalanul magas nyereménynél kezdődnek. Így lehetséges az csak, hogy Sabinus, Wild Rover és Altona a dijakon szépen megosztozván, körül fognak sétálni ; már neveknek puszta hallása elég lévén azon keveseket , kiknek bátorságok volt ezeknél kevésbbé jó lovakat nevezni, visszariasztani. Erre természetesen ez a felelet: tartson és nevezzen mindenki olyanokat mint ezek ! — Mi fog történni akkor a másod, vagy épen harmad rangú lovakkal ; hol fog lehetni ezeket értékesíteni ? Úgy hiszem, azt senki sem tagadhatja, hogy épen a 2-ed és 3-ad rangú versenyzők képezik egy állam lótenyésztése egyik főtámaszát. De van még alantibb osztálya a versenylónak, mely még mindig kitűnő szolgálatot tehet, befutott versenypályája után, a félvértenyészet terén. Épen ezek volnának hivatva e vidéki pályázók zömét képezni, ha lennének nálunk is, mint Németországban, űrlovar-, sík- és akadályversenyek, nagyobb számmal és jobb diíjakkal ; ezekre kellene fektetni egyik fősúlyt a provincziális meetingeknél. Ha befolyásos körökben e sorokat figyelemre és pártfogásra méltatnák, talán szavaim nem hangzanának el a pusztában. Nemo. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. Birtokváltozások : Gróf Forgách István eladta b. Majthényi Izidornak : Aunt Judyné. р. в., a. Kettledrum ť. Aunt Sally ; kötelezettségeivel. Kiss Miklós ur megvette b. Majthényi Izidortól : Tingadee-1, 24. p. k. a. Kettledrum a. Andromaque ; kötelezettségeivel. Magyarország lótenyésztése az 1878. évi párisi nemzetközi lókiállitáson. *) Az országos lótenyésztésre vonatkozó adatok. Magyarország történetében a lovasság jelentékeny, döntő szerepet játszott. Magát a honfoglalást is tulajdonképen kitűnő és rettegett lovasságának köszönheti a nemzet. Lóháton vonultak ki e nemzet ősei a népvándorlás közben Ázsiából, s ellenállhatlan rohammal tiporták le a lovas csapatok ezrei Pannónia őslakóit, s alapítottak maguknak a fegyver hatalmával elfoglalt területen új hazát, melynek ezredéves fennállását már egy évtized múlva üli meg a nemzet. Már a pogány ősök vallásában szerepelt a ló. Az istenségnek bemutatott legnagyobb áldozatot a legszebb fehér ló képezte. Ezzel már akkor kifejezést adott a magyar annak, hogy legdrágább kincse a ló. Ha későbbi időkben is a legnagyobb megtiszteltetésben akart valakit részesíteni , lóval és nem aranynyal vagy drága kövekkel ajándékozta meg azt. — A középkorban is, midőn *) A párisi lókiállitás alkalmával a földművelési minisztérium lótenyésztési osztálya által szerkesztett s franczia nyelven 3000 példányban Párisba küldött röpirat I. részét 33. számunk külön mellékletében közöltük olvasóinkkal s most folytatjuk a közérdekű müvecske közlését, a II. részhez magyarázóul szolgáló térképet is csatolva jelen lapunkhoz. Byzanez kapuitól a német városok küszöbéig éreztették fegyverük túlsúlyát a magyarok, főleg annak köszönhették e sikereket, hogy páratlan gyorsaságú és kitartású lovak hátáról törtek meg minden ellenállást. A magyar lovas seregek ellen gátul és védelmül először kerítették be városaikat falakkal a németek, s így a középkort jellemző várrendszer megalapításának is a magyar lovasság volt oka. Későbbi történetében és törvényhozásában is a nemzetnek jelentékeny szerepet játszott a ló. A lovas hadi szolgálat kitüntetés volt. A foglalás után letelepedett magyar birtokos osztály, a nemesség szolgáltatta a lovasságát, míg a jobbágyok , később a polgári osztály a gyalogságot állította ki. Hogy a magyar nép később, majdnem 3 évszázadon át megvédhette nyugati Európát a törökök hódító támadásai ellen, s hogy ekkér saját létének kockáztatásával az európai czivilisatió védbástyája lehetett , azt is főleg megtörhetlen lovasságának köszönheti, mely egyedül volt képes a törökök lovas támadásaival megmérkőzni. A törvényhozás különös figyelmét a lótenyésztés iránt később egyebek közt azon rendelkezésével is tanúsította a nemzet, mely szerint valamelyiri birtokon levő ménes, ha legalább 50 lóból állt, ingatlannak tekintetvén, az örökösök között osztály tárgyát nem képezhette, hanem nemzedékeken át a fekvő birtokkal együtt az öröklésre jogosult családfőre szállt. A magyar lófajta tehát, melyet a középkor óta »equus velox hungaricus«, név alatt ismert a világ, ázsiai keleti származású. A honfoglalás alkalmával magukkal hozták ugyanis a magyarok a tatár lovat, mely kis termete mellett a keleti ló aczélosságával, gyorsaságával, kitartásával és kevés igényeivel teljes mértékben rendelkezett. Ezen tatár származású lófajta később az évszázadokig tartott török háborúk és foglalások alatt török, arab s egyéb keleti vérrel vegyülve, még a múlt században is tisztán keleti származású fajtát képviselt. E ló többnyire kicsiny volt, a középmagasságot soha túl nem haladta. Magasan tartott feje száraz, széles homlokú, s gyakran kissé hosszú és hajlott arczélű, az állkapcták különösen szélesek , és erősek, a szem nagy, az ornlukok rendesen kicsinyek. A nyak magasan hordja a főt, sörénye finom, nem tömött, de hosszú, a mar éles, a derék kitűnő, egyenes, a far erős, izmos, de gyakran kissé hajlott, a lágyék némelykor nem elég kötött. A váll kitűnő fekvésű, hosszú, száraz és izmos. A mellkas középszerű szügy mellett rendkívül terjedelmes és aránylag igen nagy tüdőt zár magába. Az izmok és inak az egész testen igen erősek, szárazak és kidomborodók. A fark hordása nem épen szép. A lábak, bár kissé finomak, de az ízületek szélesek és erősek s a csont anyagja rendkívül tömött. A hátsó lábak gyakran szétállók, sőt a tehénállásra is hajlammal bírnak. A boka sima és száraz, a paták szabályosak, és igen jó minőségűek. Csontbajokat a magyar ló lábain csak ritka kivételkép találhatni. A leírt minőségű anyag a múlt század elejétől fogva, s e század folyamában részint az állam által, részint pedig magánménesbirtokosok által behozott először spanyol, majd arab, végre angol származású ménekkel párosíttatott ; ez által nagyságban és tömegben egyrészt nyert, de másrészt fajtisztaságban veszített. Egyes vidékeken még szórványosan feltalálható az eredeti magyar ló. Az ország azon vidékein, hol kizárólag, vagy túlnyomóan magyar nemzetiségű a lakosság, jelenleg is a vérkeverés által némileg módosult, a mai kor igényeihez inkább alkalmazott, de azért az ősjelleget túlnyomóan képviselő lófajta képezi a létszám zömét. Ez azon 152 —158 centiméter magasságú keleti jellegű kitűnő nyerges ló, mely különösen katonai szolgálatra páratlan, s melylyel Európa hadseregeit nagy mértékben elláthatjuk. A magyar lakosság birtokában lévő keleti származású anyag egy része arab, s azután angol félvér állami ménekkel párosittatván, különösen a Ba* 259