Vadászlap 2. évfolyam, 1881
1881-01-08 / 1. szám
t már 3 izben láttam, s mondhatom,óriási állat, kétlem is hogy sikerüljön elejtése. Kutyáink a disznót, minthogy erdeinkben sok szelid disznót makkoltatnak, nem hajtják, a hajtóvadászaton pedig aligha kapjuk hajtásba, mert helyét e nagy területen folyton változtatja s rendesen ott bukkanunk rá, hol legkevésbé gondoljuk, s így rendesen nyúlsöréttel töltött fegyvereinkkel üthetjük a nyomát. Mint örvendetes újdonságot írhatom, hogy Sz állományunk a Nagygáton igen szépen szaporodik, mi nemcsak a társulat által kiadott teljes tilalmi rendeletnek, hanem sokkal inkább Reszler erdész úr buzgalmának köszönhető. Debreczen, 1880. decz. 31-én. B. A „Vadászlap" 44-ik számában foglaltamaz ajánlatra, hogy vadászati kihágások felett a bíráskodás a kir. járásbíróságokra visszaruháztassék, válaszul kinyilatkoztathatjuk, miszerint a vadászati törvények revíziójára összehívott „Enquête" az 1872 évi vadászati törvény 42 §-ét, mely szerint a vadászati kihágások elítélése a kir. járásbíróságok hatásköréhez tartozik — fentartotta, de nem amaz indokokból, melyek a „beküldetett" sorokban folhozattak, hanem ama mindenesetre nyomatékosabb okból, mivel ha már a törvénykezés a közigazgatástól — és pedig igen helyesen — elválasztatott, csupán azért mert valaki vadászati kihágást követett el, mely ugyan egyéb ,kir. járásbíróságokhoz utalt kihágásokkal minősítési tekintülem a legtöbb esetben azonos, — egyáltalán a törvénylezési eljárás alól ki ne vonattassék, s igy az 1810 ívi XXXVII t. sz. 3-ik pontja, ha majd a vadászati törvények az országgyűlésen tárgyaltatni fognak, bizonyára változtat.ist szenvedend. TARCZ A. Egy nyúl emlékirata. Sem éjjelem, sem nappalom, Agártól, puskától nem nyugia (Folytatás.) Testvérem szerencsétlen esete, mint a gyakorló mezején észlelt első tapasztalat, különben nem igen benyomást tett reám, valamint anyámnak a szüleimek és az illem körül tanúsított könnyelmű magam sem igen búsított, miután nemzetségünknél a conveniczia élet agy meldete — mint ezt később nagy gyönyörrel saját tapasztataim után észleltem — a két nem közti legbensőbb vissigok élvezetét csak igen rövid időre korlátozza. Egyébkén edig a fentebbbi eset határozott fordulat volt életemben. Uldő koromat érvén, vándorlásra, világlátásra kellett gondom, — annál inkább, mert a Duna Tiszaközön már jusban beadó aratás és aszályosság miatt úgy sem volt m rágicsálnunk; — igaz hogy oly fiatal, tapasztalatlan ftam még, hogy alig tudtam különbséget tenni a szin eprő vagy rozsszalma ize közt, s semminemű reál-aktában nem részesülvén, nem is tudtam mint tartsam mastat a létért való küzdelem nehéz harczában, hol a minden fajról fenyegető veszély ellen sem fegyverem, sem elég bátorságom. Miért gondoskodott a természet jobban a táyobb állatokról, melyek már testi nagyságukkal is elijehetik a zsivány dúvadakat. Ott van például az őz-teki mely hónapokig őrzi gidáit a legéberebb anyai figyelőim ; ha azok csak pár lépésnyire távoznak köréből, már ott sipitást kezd, mintha az egész erdő lángban állna; hátha veszély közeledik, mennyiféle cselt tud kigondolni. Ilyen iskolában lehet aztán valamit tanulni. Mi azonban egyebet sem tanultunk, mint csülkeinket használni. És mégis irigylik sorsunkat. „Szerencsés bestiák!" — hallom a múlt január egyik szép napján egy büszke szarvastól, amint az erdő szélén cziczézésünket nézte: „ágaskodnak és bagzanak majd az egész éven át, s alig fiadzott meg a mama, már ismét nagy a hasa." — Nagyurak nem igen szoktak válogatósak lenni kifejezéseikben. Szerencsés? — Mintha bizony valami nagy szerencse lenne e szaporaság nemes fajunknál — (mert van egy más proletár oldalág is, mely nem tudva becsülni a szabad életet — „házi" állattá szelídült, de azért szereti magát családunkhoz tartozónak vallani) — mi valóságban szelfi egyéb, mint tiszta speculatió a természet háztartásában, melynek chemiai rotortái vagyunk, melyen át a növényzet szénsavrésze hússá változtatik — a nagyvárosi lakosok és a gányademocratia számára, mely bennünket puskával, hurokkal üldöz. Rég kiveszett volna nemes családunk, ha a természet ritka termelőképessége egész teljében nem léteznék még köztünk. Különben az a régi közmondás, „hogy a nyúl magára baktat a vetésbe, de 16-od magával vált az erdőbe" — kissé túlzott ám, melyet csak olyan laikus emberek hisznek el, kiknek maguknak soha sem volt vadászterük. E kis kerület megtevén, áttérek most életelbeszélésemre, csak annyit jegyezvén meg, hogy első tapasztalatom óta a most elbeszélendőig több hét folyt le csendes nyugalomban. — Egy este, midőn a távol nyugati szálas erdőn alig szállt le a nap, vaczkomból kikelve és egy fiatal kerekrépával beültetett dűlőn végig bukdácsolva, egy leherésbe jutottam. Csillagvizsgálót állva, ürömmel pillantottam meg itt ott egy társamat,akiknek kétségkivül szin- Igen tisztelt Szerkesztő Úr! A „Vadászlap" múlt évi deczember 30-ik számában „Beküldetett" rovat alatt egy figyelmeztetés közöltetett, melyben a névtelen közlő szó szerint ad íz óhajtását fejezi ki, hogy ha a vadász és fegyvertörvény revíziója ujabban szóba kerül, iparkodjanak odahatni, hogy a biráskodás a kir. járásbíróságokra visszaruháztassék, mert a birák inkább függetlenek s több erélyt fejthetnek ki, mint s választástól függő és sok esetben a publikum kegyét kereső szolgabirák. Sok más feltevésben e czikk írója magát főkép akként mutatta be mint ki a megyei autonomia s az ebből kifolyó tisztviselő-választásról valóban primitiv fogalommal bír; mert ha elgondolja, hogy azt a szolgabírót a törvény szerint fele részben a megyei nagyobb birtokos osztályból — fele részben pedig választott — de mindenesetre az értelmiségből alkotott megyebizottmány választja, s igy a szolgabírónak a publikum amaz elmeitől, a melyek közt a vadászati és fegyverkihágást elkövetők találhatók fel, állását existentiáját félteni igen kevés oka lehet, ezek kegyét hajhászni épen nem szükséges, mert "azt hiszem, kétségtelen, hogy az orvvadász majdnem kizárólag elcsapott urasági vadász és erdővédők — községi határ és szőllőpásztorok s jó részben teljesen vagyontalan vagy tönkre ment oly községi lakókból kerül ki, kik dolog kerülés vagy megélhetés szempontjából űzik a tilos vadászatot; már csak mégis megengedi czikkező úr, hogy a felsorolt individuumok a szolgabíró sorsára befolyással nem lehetnek, függetlenségét tehát azok ellenében bízvást megőrizheti. Én azonban tovább megyek s azt kérdem czikkező úrtól, hogy a vadászati törvény erélyes végrehajtása nem-e remélhető inkább ama szolgabiróktól, kiknek legalább'/része már a megyei földbirtokososztály soraiból kerül ki, s mint ilyenek maguk is legnagyobb részt a sport hivei lévén — a törvény szellemét inkább átérzik, azt inkább applikálhatják, mint a formákhoz mereven ragaszkodni kénytelen járásbirák. (Itt mellesleg megjegyzem, hogy 1880. évi szept. hótól az év végéig a hivatalomnál bejelentett 12 kihágási ügyben megítéltem összesen 385 írt bírságot, illetve nem fizethetés esetén a fogságbüntetés lön alkalmazva. Visszaélést helytelen, felfogást tapasztalhat czikkirá uz ugy a kir birónál mint a nép kegyét hajhászó szolgabírónál is, de tán egyes inkorrekt eljárás miatt oly valótlan vádat vágni egy testület szeme közzé, mint azt a czikkíró tette, -- legalább is honett dolognak nem mondható, s ugy a magam, mint kartársaim nevében is az ép oly JANUÁR 8. 1881