Vadászlap 16. évfolyam, 1895
1895-11-15 / 32. szám
m VADÁSZ-LAP. Négy óra előtt előállottak a kocsik s a vadásztársaság azokra ülve, áthajtatott Gömörbe, az innen két órányi távolságra fekvő betléri kastélyba. Elöl ment a kir. berezeg a vadászurral s a megye területén útba eső községek népe kisereglett az útra s lelkes éljenzésekkel üdvözölte — Rozsnyó városa pedig zászlódiszszel, kivilágítással, mozsárlövésekkel tisztelte meg a falai közt átvonuló magas vendéget. Betlérben, ahol az alkony már teljesen beállott, még nagyszerűbb volt a fogadtatás: kivilágított diszes diadalkapu, a gyönyörű parknak fáklyákkal kivilágítása, görögtűz, a tűzoltó zenekar játéka mellett, bányászok, gyári munkások és tűzoltók sorfala közt, haladt át a kir. herczeg kocsija a pompás kastélyig, a mely előtt az uradalmi és szolga-személyzet várt a vendégekre. Benne a kastélyban pedig Gömör vármegye fő- és alispánja, főjegyzője és a rozsnyói járás főszolgabirája várta és üdvözölte a királyi fenséget — a törvényhatóság nevében. Esti 8 órakor fényes ebédhez ültek a vendégek, amelyen a kir. herczeg huszárezredesi — hadsegéde huszárfőhadnagyi egyenruhában, a többi vendégek frakkban jelentek meg. Estebéd után a társalgó terembe mentek át s felhangzott az előcsarnokban a rozsnyói czigányzenekar játéka. Mig a többi urak vadászatról , a napi kérdésekről stb. beszélgettek, ez alatt a kir. herczeg a vadászurnak amerikai vadászélményeit sajátkezűleg rajzolt színes képekben megörökítő, terjedelmes albumát, nagy érdeklődéssel nézte át, a vadászútnak személyes kommentálása mellett. Majd azután éjfélig ő is részt vett az általános társalgásban. Másnap reggel 8 órakor, ismét biztató időben, vonult ki kocsikon a vadásztársaság, a szulovai völgybe, az ottani erdővéd-lakáshoz, innen pedig a vadásztársasághoz csatlakozó: Hámos László főispán, Bornemisza László alispán, Lukács Géza főjegyző, Máriássy Barna főszolgabíró és Tornyos György pénzügyi igazgató urakkal — lóháton az u. n. Krátki völgybe, ahol valamint a többi kijelölt hajtásokban, több medvét nyomoztak ki az előtte való napon. Itt is ÚgY jártak a vadászok, mint Körtvélyesen. Alig foglalták el állásaikat, esni kezdett a hó, majd valóságos hózivatar támadt, amely tönkre tette a vadászatot, daczára annak, hogy itt is voltak a hajtásokban medvék és vaddisznók, amelyek közül egy hatalmas kan, már a hajtók elvonulása után, vágott el, a már vad jövetelét nem remélő és leszerelt fegyverrel álló főispán mellett. Be is fejezték mihamar a vadászatot, mert e rendkívüli rész időben eredményt várni többé nem lehetett. A betléri kastélyba visszatérve sürgöny várt a kir. herczegre, mely kis gyermekének megbetegedését tudatta vele. Annak átolvasása után kijelentette, hogy bármily szivesen időzött volna még tovább is e helyen, el kell utaznia s még az aznap esti 9 órakor induló vonattal elhagyta Betlért. Estebéd után szívélyes bucsut vévén a főuri vendégektől és a vadászattól, megköszönte annak fényes vendéglátását s megigérvén, hogy a jövő őszi vadászatokon újra részt fog venni, — lehajtatott a vasúti állomásra s az ott reá várakozó szalonkocsiba ülve eltávozott vidékünkről. A távozását követő reggelre egészen megváltozott az idő. Kiderült az égboltozat s a régóta nélkülözött napfény világította be a látóhatárt. A vadászutat és vendégeit lehangolta ez az időváltozás, a mely ha a kir. herczeg itt időzése alatt áll be, bizonyára máskép végződtek volna a tiszteletére rendezett vadászatok. A főúri társaság, a királyi herczeg elutazását követő napon, 31-én hagyta el a betléri kastélyt. Ismnt a nagy búvár, ahol a hallgató víz fehér tósággá terpeszkedik a cseretek s a rigyások tarkasága közt. Ide már nem jut el a tanyai kutya ugatása, de még a láp szélén legelő gulya kolompjának a szavát is elnyelhesi a nád, mire hozzánk érne. A sárga viz mélyében titkosan siklik el egy-egy kárász, füstös oldalát csak egy villanással mutogatja; a lápi gaz közt élénk mozgás kél, amint lenyúlok: mocsári rovarok hűsöltek ott az imént. A tóság tükrét vízililiom körlevelei borítják helyenkint; sok fehér virág látszik arra, a nagy magány e fedetlen templomában, mintha ott lenne az oltár. Hinnék, hogy itt csak az úszómadár lakik s ime, túl a tavon, a sűrü nád szorongó erdejében apró, szépséges koboldok röppennek elénk. A lombok s a berkek számüzöttei. Valaha tán egy soron voltak a szárazföldi dalos madárral s most a nádasban bujkálva hallgatják a szél zsörtölődését. Itt raknak fészket az ég és a viz között s összebarátkoznak a szárcsával, a vadruczával, a vöcsökkel s a láp többi jött-ment népségével. Isten tudja, hogy kerültek ide. Talán a hol régente laktak, kiszáradt a föld minden forrása s a szomjúság gyötrelme űzte ide őket. Aztán megtetszhetett az uj életmód nekik, gyönyörűségük telt a nádszál hintájában, a szúnyogokra való vadászatban; eltanulták a zizegő hangot, amit az egymáshoz súrlódó káka hallat; szépnek találták ezt az A kir. herczegről — abban a hiszemben — hogy érdekelni fogja e becses lapok olvasóit — elmondom a következőket: 1865 április hó 21-én született, tehát 30 éves, daliás termetű, fekete hajú, rövid bajuszt viselő, megnyerő külsejű, öles-magas, ritka szép ember, komoly, de jóságot tükröző arczcal. Neje: Mária Josefa, György szász herczegnek leánya; két fia van: Károly 8 éves és Miksa néhány hónapos. Sopronban lakik, ahol ezredesi minőségben, az ott fekvő huszárezrednek parancsnoka. A kir. herczeg megnyerő, nyájas, leereszkedő modorával és viselkedésével, ugy Zemplénben, valamint itt nálunk lekötelezett maga iránt mindenkit, a ki a vadászat által neki bemutattatott, mindenkihez volt nyájas szava, mindenkinek tudott valami szépet mondani. Bámulatos volt az a rendkívüli nyugodtság, amelylyel ennek a felettébb rosz időnek a kellemetlenségeit tűrte ; sem a vadászat alatt, sem azután, nyoma sem látszott rajta az elégedetlenségnek; könnyű vadászöltözetében nyugodtan tűrte az időjárás viszontagságait és a vadászat fáradalmait, ingó-lengő, vizben álló erdejét a lápnak, ahova a sólyom csupán véletlenül téved. Vagy tán árviz bomlotta el valaha lombhatájokat s a sok nedvesség kiölte rajt' a szárazföldi növényt?... Vizibetegségbe esett a tölgy, a bükk, leroskadt végre s meghalt. A vízből pedig lassan kint kinőtt a sás, a nád, a káka... A szép kis madarak beleszokhattak ebbe is; lett belőlök az átalakító, uj világokat teremtő idők folyamán nádat bújó, szegény trubadur-nép. Sose látja őket, aki nincs otthon a lápon. Bent laknak az elhagyott náderdő rejtekében, ahonnan csicseregve lendülnek fel a megdézsmálandó szunyograjokhoz. Ez legigazibb mulatságuk. Ha megszólal ismeretlen daluk, csudálkozva halljuk a furcsa hangokat. Mi cserreg úgy?... Mi trilláz olyan halkan, el-elfeledve néha szerepét s éles tilinkófüttyel szakitva meg a méla pianókat?... A lápi czinkék szólanak ilyenkor. Ahol most mi járunk, a rég elszáradt tavalyi nád megsárgult torzsa közt rá is akadunk egynek a fészkére. A zsemlyeszínű barkós-czinke lakott valaha benne. A miniatűr "bambuszerdőben, a kis kósza fajzat " hazájában, most megbúvik az élet, de annál nagyobb lehetett tavaszszal a lárma. A barkószinke száradó nádhoz hasonló toiletteje feltűnhetett itt mindenütt; négy-öt kis kakas berzenkedett akkor a falubeli fehér cseléd körül, képzeletben szinte 1695. november 15.