Vadászlap 20. évfolyam, 1899

1899-11-05 / 31. szám

1899. október 15. VADÁSZ-LAP: 100 töt elzártak, 100-at pedig szabadon hagytak. A dongó méhek (Bombus), melyek e növény megtermékenyítésében legnagyobb szerepet játszanak, csak az utóbbiakhoz férhet­tek, minek következtében ezek 2700 magot termeltek, ama­zok pedig egyet sem. Viszont a rovarok közt találjuk azo­kat az állatokat, melyek bizonyos növényfajok felszaporo­dásával párvonalosan túlszaporodva, azokat teljesen tönkre tehetik, felfalhatják. A cserebogarak egész erdőket kopárrá változtatnak, elpusztítva a lombozatot; az apáczapille her­nyója vagy a betűző szó nagy területeken megsemmisítheti a fenyveseket. A madarak hiába sereglenek oda, csak úgy, mint egérjáráskor is hiába időznek a ragadozók — több faj is — huzamosan, nagy számban a sújtott vidéken, együtt­működésük, kitartásuk eredménye a korlátozáson, hathatós fogyasztáson tul nem terjed s a bajt meg nem szünteti. De a rovarcsapásnak magában a rovarokban támad­hat olyan kiadó pusztítója, mely azt elöli. Igy pl. 1844. és 1845-ben Németalföldön Gelderland és Utrecht tartományok­ban a Trachea piniperda nevü bagoly-pille hernyói való­ságos csapásként szaporodtak el és 2270 hektár szurkos­fenyő-erdőt leptek el, melyből 985 hektárt teljesen tönkre­tettek. 1846-ban azonban már alig mutatkoztak e hernyók, mert a Tachina glabrata bábelöl egy oly mértékben felsza­porodott, hogy azokat végleg megsemmisítette. Minden her­nyóban e légynek lárvái voltak találhatók.*) Ilyen elhatározó rovar tevékenységgel szemben a mada­raké mindig csak megelőző ; csak az egyetlen kakuk az, mely­ — mint látni fogjuk — egyes esetekben, bizonyos erdőpusztító hernyók kártevését akkor is legyőzheti, mikor a baj már elharapódzott. Kisebb rendetlenségeket, zavaro­kat igenis megakadályozhatnak a madarak, de nem a nagyobbakat. Ezek leküzdése a rovarok és még inkább a legparányibb szervezetek dolga. Erejük elképzelhetetlen temérdekségükben, hihetetlen nagy szaporodási képességükben rejlik s igy hatalmuk való­sággal katonai, ellenben a madaraké csak rendőri. A madarak csak rendet tartanak, a természet egyen­súlyát rendes körülmények közt biztosítják, azt a feladatot végzik, mint az órán az inga. Hogy azonban a szabályozás hivatását, különösen a *) Ritzema Bos dr. Tierische Schädlinge und Nützlinge 16. I. rovarokkal szemben, hiven és teljes odaadással teljesitik s egyéb tényezők mellett nekik jut az oroszlánrész, hogy rovarcsapások annyiszor ne ismétlődjenek, az kétségtelenül bizonyos. Ebben fekszik egész szerepeknek súlypontja. Vessünk egy pillantást a rovarevő madarak életére s azonnal látni fogjuk, hogy ők másként nem is munkálkod­hatnak, a mint a­hogyan tényleg munkálkodnak. Szaporo­dásképességök — pedig a rovarevő madárfajoké a leg­nagyobb­­— sehogy sem állitható párvonalba a rovaroké­val. Fészkeiket inkább bizonyos területrészeken elszórtan, egymástól távol rakják ritkán telepesen s akkor is a telep lakossága és fogyasztási képessége nem bir túlsulyival a rovarokkal szemben. Még a telepesen költő vizi és mocsári madarak száma is aránytalanul csekély ahhoz a táplálék­mennyiséghez, mely rendszerint ott kínálkozik, a­hol azok fészkelnek. De a rovarevők e szakadozott, a területet mint­egy egyformán behálózó költési módja szorosan az ő ren­dőri szerepük kifolyása. Nincsen köztük, mely csakis egyféle rovart ennék, noha bizonyos rovarfajok e kilsokasodásakor több faj összetársulva, legalább egy ideig ezekből él. Így 1897 májusában Vas­megyében rengeteg volt a cserebogár és az e hónapban bonczolt gébicsek, szarkák, varjak, szalakóták, aranymátin­kák, szajkók, vércsék gyomrában legtöbbnyire e kártékony rovar maradványait találtam. Szó nem fér ahhoz, mennyire tizedelték hát a madarak a cserebogarat, noha kiirtani nem bírták , de hogy lényegesen akasztották számukat, job­ban mint emberi beavatkozás képes lett volna, az nem szo­rul érvekre. Ugyancsak igy működnek szöcske- és sáska­járáskor. 1889-ben a Fertőmentén a rengeteg szöcskék a sirályok, szerbek roppant csapatai dézsmáltak, másutt ugyan­ilyen veszély nyomán megjelent a pásztormadár és a sere­gélyekkel vegyes csapatokban vetette magát a hívatlan ven­dégekre­— de nem birt velők. Valamivel többet tesz a kakuk. Ő kiváll azokat a hernyókat (gyapjas hernyókat — Bombycidák) pusztítja, melyeket - mivel szőrös külsejök visszariasztó — kivüle más madár meg nem eszik. Ezek­nek általában állati ellenségük kevés van ; rut, bundás tes­tükben birván védelmüket. Mindezek (Caelhocampa proces­sionea Gastropacha pini, Liparis monacha, Gastropacha neustria stb.) kiváló erdőrontók s bizonyos pontokról ter­jednek szét, olyan formán, mint a vizbe dobott kő körbül­megy; sőt a leggyávább emberek is tudnak hajmeresztő kalandokat mesélni önmagukról. Nincs könnyebb, mint hazudni, de nagyot hazudni úgy, hogy valóságnak lássék, az már nehezebb. Legmulatságosabb és legártatlanabb hazugság az úgyne­vezett : «Jägerlatein». Bocsánat a német kifejezésért, de nincs rá elfogadott magyar szavunk. Leghelyesebben adhatnék visz­sza talán a fogalmat e szóval: «vadásznyelv», mert ezt a nyelvet csak vadászok beszélik és a zamatját csak vadászok érzik. A német sógor nagyra van vele, hogy ő találta ki e nyelvet. Nos hát legyen. Nem irigyeljük e dicsőséget tőle. De már azt az állítását, hogy olyan furfanggal és kedélye­sen senki sem tud e nyelven beszélni, mint ő. — kétségbe vonom. Nincs ugyan mit dicsekedni vele s elismerjük, hogy a­hol hazudni kell, ott a magyar nem áll első helyen, de azért egy kis jóizű ötletért­, egy vadászmeséért, még nem megyünk a szomszédba. Az én kedves Pista bátyámnál vadászgattunk tavaly. Nagy társaság volt együtt s mint ilyenkor az már szokás, megindult vacsora alatt az adomázás, később pedig, midőn az üres üvegek felszaporodtak, szaporább lett a beszéd is. Elmondta ki-ki vadászkaladjait és kitűnt, hogy valamennyien, akik ott voltunk, egyenkint és összesen a legrettenthetle­nebb és legjobban lövő vadászai vagyunk Európának. Köztünk volt Árky Ferkó, a vidék elismert legjobb vadásza is. Nagy kujon az a Ferkó! Áhitattal szokta hallgatni a kalandokat s olyan jámbor képet vág hozzá, mintha ő azt mind elhinné. Hanem aztán, ha valamelyikünk a sulykot kissé messzebbre hajítja el, kacsint egyet és olyan kereszt­kérdésekbe sodor, hogy azt is elfelejtjük hamarjában váj­jon disznóról, vagy medvéről beszéltünk-e. De ha ilyen­kor az illető ügyesen kivágja magát, «éljent» kiált s ez nála a legnagyobb elismerés kifejezése. Ő tromfolta le egyszer a szenvedélyesen hazudó Halasyt, ki nem átallott egy lövésre kilenc k­ezet leteríteni. — Barátom, az semmi! Én tavaly elmentem egyszer kacsázni az «Egres»-be jó sz­impla puskámmal. Egyszer csak fölrepül egy . . . nyul. Alig tértem magamhoz, az őzek már lőtávolon kivül voltak. Utánuk dupláztam s csakhamar 28 darab vaddisznó került agyatékra. Halasy ezután jobban mérsékelte magát s egy lövésre sohasem merészelt három őznél többet lőni. De most hallgassuk meg Szalóky földbirtokost, ki éppen egy hihetetlen kalandját beszéli. — Három vagy négy évvel ezelőtt K . . . fürdőben lévén, megismerkedtem Cs . . . gróffal. Igen derék fiatal ember. Mint afféle valódi vadászemberek, csakhamar annyira összebarátkoztunk, hogy elválásunkkor szívélyesen meghívott 409

Next