Vadászlap 23. évfolyam, 1902

1902-05-25 / 15. szám

196 VADÁSZ-LA­P. azonos a turul szóval, kitűnik Kézaiból, ki Attila madarát ugy emliti, hogy «avis, quae hungarice turul dicitur.» A turul, curul, astur név alatt — mely hol sólyo­mul, hol karvalyul lett lefordítva — mi karvalyt­ sejtünk. Azonban a tograul szónak Vámbéry szerint értelme az, hogy «szétvagdaló,» tehát minden pedzésre alkalmas ma­dárra érthető. Tényleg azt látjuk, hogy a vogul nyelvben tur­ul vagy «turul» annyit tesz, hogy keselyű, a török-ta­tár nyelveken pedig turgul, turgaul és turaul néven fekete sólyomfajt értenek. Az ozmán-törököket nyugatra vitt Ertogrul (fő­hős Turul) fia Ozmán volt. Abdal Kumral dervis azt álmodta róla, hogy fejére egy sólyom szállt s ez szárnyait kiter­jesztő föléje . . . E látományt az ozmánok hóditó hatal­mának előjeléül magyarázta, nem helytelenül, mert Ozmán a nyugati törökök Árpádja jön és mint Er­togrul fia ép úgy «de genere» Turul vala, mint Kozaink szerint Árpád. Pedzésre, vagyis az u. n. sólyommal való vadászatra számos nappali ragadozó madarat használhatunk ; tehát nemcsak szorosabb értelemben vett sólymokat, hanem a héját (Astur palumbarius, Redist), a karvalyt (Accipiter nisus L.), az ölyvet (Buteo vulgaris, Bechst), kányát (Milvus regan­s, Briss) stb. in Bethlen Miklós életiratában (I. 243.) olvassuk, hogy gyermekkorábban ölyve volt, mely házi ludat, ruczát, pulykát, sőt apró malaczot is fogott, de vadmadarakat, fügyöt,, foglyot még­ csak fizni sem akart, miért is nagyon éheztette. Midőn egy izben nyúlra akarta irányozni, az ölyv egyenesen képébe röpült s ugy beléje ragadt, hogy ha Bethlen az ölyvnek a szájába hatolt kezét (már ugy mint karmait) meg nem harapja, talán el sem szabadul tőle . . . Timor kánról meg azt irták, hogy idomított sasokkal vadá­szott ,volna. Maguknak a sólymoknak pedzésre való értéke is felette különböző. Minden korok legértékesebb vadász­sólyma az izlandi vagy grönlandi (Falco candicans) sólyom. Ez a madár a francziák faucon blanc-ja, a németek Edelfalke-ja, mely fejedelmi ajándékok legbecsesebb tárgya volt évszázadokon át. Becses továbbá a­ norvég sólyom (Falco gryfalco) is, mely­nek­­Ingeborg keservét panaszolta Frithjortól való elsza­kadása fájdalmában. A kerecsen sólyom (Falco lanarius), mely hozzánk márcziusban érkezik és az Ural-hegységben is előfordul. Ázsiában kedvelt vadász­madár, míg az arabok Afrikában a Feldegg-féle sólyommal (Falco barbatus, L.) me­lyet már Frigyes császár ismert és Falco lagneri-nak neve­zett, pedzik a pusztai nyulat, túzokot és foglyot. Ázsiában azonba­t főleg a vándor- és a Merlin-sólyom (F. peregrinus és F. aesalon) szolgálnak pedzésre, a kerecsen­sólyommal, mely északról szakad oda, a vadludakat és kacsákat követve vándorujjakban. Azok busán hizik, mig valamely tatár körmei közé jut, aki aztán éhség által idomítja. A mingreliaknál s egyáltalában a Kaukázus népeinél is még nagy becsben áll a sólymászat. Azonban valódi, vagy nemes sólyom náluk ritkán található, hanem ők is, mint azt dr. Radde írja nekem Tiflisből, főleg a héját és a karvalyt használják pedzésre. A karvalyt foglyokra, az előbbit fáczánra, törpe túzokra és kőszáli tyúkra. Ha történetünk régibb irataiban böngészünk, azt olvashatjuk, hogy nálunk a sólymászok különféle ragadozó madarakat használtak pedzésre és pedig az accipitert, nisust és harviehot, mely nevek alatt sólymot, karvalyt és héját kell érteni, bizonyára indokoltabban, mintha a nisust fiatal sólyomnak fordítják. A királyi sólymászok, kik külön ispánok (comites falco­narium) alatt állottak, rendesen nagy kísérettel vonultak ki vadászatra, néha látogatásukkal megtisztelve akaratuk ellenére a nemeseket, kik ezért szükségesnek látták II. Endre királytól azon ígéretet kierőszakolni, hogy a királyi lovászok, eb falkárok és solymászoknak tiltva legyen a nemesek falvaiban megszállani. Az «arany bulla» kiadása után 9 évre a király­nak újból meg kellett ígérnie, hogy sem ő, sem sólymárai meg nem szállanak a nemesek falvaiban meghívás nélkül. (1231: VII. t.-cz. 12. §.) Régibb okiratainkban a terra villae Petum falconarium vagy terram Falconarium nostrorumról nem egyszer történik megemlékezés. Az Árpád-házbeli királyok idejében a királyi solymárok (falconarii) Drátích, Dravecz szepességi községben tanyáz­tak, sólymok idomitásával foglalkoztak, mihez igen nagy ügyesség és kitartás kell, mert az engedetlen vagy daczoló madarat napokig éheztetve, egész éjjeleken hordozva, vagy hintázva kell szófogadásra oktatni, arra szoktatva, hogy az öklön ülve fogadja tápját s ha elbocsátják is valamely hajtott tolvajlás, — szól a második, — sőt azt is konczedálom, hogy" koppdl gyors gondolkozású, magát hamar elhatározó . ji". izé, hogy is mondjam . . . karakter volt. Ez azonban semmi az apám agarához képest, a mely a következmé­nyeket is fontolóra tudta venni s azok elhárításában emberi okosságot, tanusitott. . ., Apápi egyszer bekocsizott a városba. Ilyenkor nem létezett emberi hatalom, mely a Szellőt, ez volt az agár neve, visszatartotta volna a lovak előtt való futkosástól A városban azután az apám körül szökdécselt, a vendéglőben pedig, már mint agarat, megillette a bejárás az ebédlőbe. Ha csak az ebédlőben maradt volna ! Fölkutatta az egész házat, s ha valamely ajtót nyitva talált, azon neki be kellett menni­. Pedig nyitva hagyták a kamaráét s ő beméne. Egy tál sódaron akad meg a szeme, vagy vitte rá az orra. Mit tudom én. Az orra lehetett, mert az ebet az orra vezeti. Egy pillanat alatt ki volt ürítve a tál és a Szellő benn volt az ebédlőben, s ott feküdt kinyújtózkodva a sarokban, mint aki fárasztó útután pihen. Nemsokára azonban fölfedezték a kamrában a bajt. A sudortalanná lett tál fölött erős debatt támadott, melynek konklúziója a Szellő gyanúba fogása jön. Igaz, okot csak az adott rá, mert közhit szerint az agár pákosztos szokott lenni. A gyanú alapján a korcsmáros panaszt tett apám­nál s a sódar megfizetését követelte. Apám ismerve a Szellő szellemi képességeit, tagadta, hogy az ő agara sódart ennék. Ha nem hiszi, hozzon egy porcziót — mondja a korcsmáros­nak — s ha az agár megeszi, fizeti a kárt, ha nem eszi, fizeti a porcziót. A korcsmáros rá állt a próbára s pár pillanat múlva hozta a tányért szépen kiteregetett sódar-szeletekkel. Csak úgy mosolygott. Szinte látta lelki szemeivel, miképen tűnik el a csábító eledel egy pillanat alatt. Apám átvette a tányért, hízelgő szóval hivta a Szellőt s letette a földre s biztatta, hogy egyék. A Szellő pedig elszagolt az ingerlő étel fölött, megvetőn végig nézett apámon s a korcsmároson, mintha mondani akarná: hát olyan tökfilkónak tartotok ti engem! Azzal megfordult, otthagyta őket a sódarral megrakott tányérral egyetemben s szépen visszafeküdt a helyére. — Szép! szép! — mondja a harmadik. A Szellő jól meggondolta a dolgot, s előre látván a következményeket, elmésen kivágta magát. Azért mégis csak komisz egy pákosztos tolvaj volt és sunyi egy gazember, csak ugy mint a lázon. Halljátok azonban az én Hektorom esetét s megtudjátok, milyen a finom nevelésű eb. Kopó, agár mindig durva marad, a minthogy durva a vadászási módja is. Mindkettő hajtja, üldözi a vadat s ilyenkor még az embert sem ismeri. Hisz voltak esetek, mikor rátámadtak még saját gazdájukra is, mikor az elfo­gott és kikezdett vadat el akarta tőlük venni. A vér s a falás utáni vágy viszi őket előre s tolvaj, rabló valamennyie. 1902 május 25.

Next