Vadászat és Állatvilág, 1909 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1909-04-15 / 8. szám
92 De hát hogyan is van az, hogy eme hallatlan előnyökben gazdag vidék már más képet mutat rövid 20 év alatt. Hja, a kultúra . . . ! Tessék csak az Észak-amerikai Egyesült Államok bölényeire gondolni, vagy az afrikai nemzetközileg elfogadott, túl szigorú vadászati törvényben foglalt tilalmakra, s akkor nem fog csodálkozni senki azon, hogy az említett helyről már majdnem kipusztult a nem tenyésztett és nem óvott vad. Sohasem jártam azóta oly vadbő vidéken, csupán a mi Duna-Temes szögletében elterülő Budzsákunkon. Mégis azt mondhatom, hogy szebb mulatságot s kellemesebb szórakozást nyújtott az, mint ez. Mert az nem volt olyan lehangolóan elhagyatott vadon s mégis majdnem több vadat nyújtott. De reátérek a részletekre. Elsőnek kezdem a vízi dolgokat. Újszásztól fel Tápió-Bicskéig, majd másfelől Tó-Almásig, ismét Túráig és végül Tarna-Orsig húzódott egy mocsarakban gazdag vízvonal, melynek úgyszólván a központján Jászberény, Egreskáta, Jászfelsőszentgyörgy, Szent-Lőrincz- Káta, Jászfényszaru és Monostor határai állottak. Ettől körben helyezkedve terült még el egy pár tóság, de mégis a már említett vidék volt az igazi vízimadár-eldorádó. A legkülönb hely a jászberényi „Hajta“ és a jászfényszarui „Bugyogó“ volt. Említésre méltótóság volt még a Jásztelek határában lévő Irgócs és Larmos, a jászapáti-i Nagyfertő, a tápiószelei Nagytó, a farmosi Fehértó, a felsőszentgyörgyi Patkóstó, a tóalmási Széktó, a jákóhalmai és dósai Vaklászló tava, a jászberényi Necső, Horgasér, Nyávojkaér, Külsőmalom nádasa, a kerekudvari Zagyva-nádas, a jászberényi Zsombikos, Nagyfehértó, a Borsóhalma, Négyszállás, a felsőszentgyörgyi Mézes András tava, Pap tava, a szentlőrinczkátai és fényszarui Gyilkos, Békavár, Nagysemlyék, Nádaska, Gyékényes, Kuczorgó, a kíséri Millér stb., végül a boldogházai Tápió-lapos. Ezer és ezer holdakra rúgott ezen náddal, csuhival, sással, gyékénynyel, harmatkásával, páfránynyal, bojtorjánnal, vízitökkel, torongygyal, békalencsével, sólyommal, liliommal, nympheával, bürökkel, csomorikával s más ilyen hasznos és haszontalan tavi növényekkel belepett terület. Helylyel-közzel a szép szikes alapú tavak is előkerültek, ahol azután gyönyörű őszi-tavaszi lesek estek. Bezzeg volt akkor válogatni való területe a vadásznak. Hiszen az egész vidéken bármely község határa nyitva volt az úri vadásznak, csak időre és patronra volt szükség. Nem tréfa, sem nagy mondás nem akar lenni, midőn állítom, hogy egy-egy vadászati kirándulás után a vadat külön kocsin kellett beszállítani a községbe vagy tanyára. De volt is azután válogatás a feltűnő és különös példányokban. Akkor még nem volt valami nagy eset, ha kócsag, daru, kanalasgém, kárókatona, batla, gulipán, sőt emlékezetem szerint még hattyú, gödény és fekete gólya is esett. Igaz, hogy télen át teljesen megszűnt a vízi vadászat s ez a különbség az ottani és az itteni (Budzsák) vízivadászat között, hiszen a tavak és mocsarak mind befagytak. Alig kezdett azonban a jég olvadni, már „Jégtörő Mátyás“ meghozta a jeges kacsák, bukók, búvárok, vöcskök, hattyúk, gödények, ludak, darvak stb. seregeit. Nosza meg is indult a vadászat, pedig még magasszárú csizma meg bekecs kellett hozzá, hiszen a rendes vadász a „láp“-on vágott neki a rajta zajló jegének. (Megjegyzem, hogy a láp egy pár szál gerendából összeütött jó hosszú rúddal telt tutajt jelent, nem pedig egy nagy tóságot.) A lábalás meg a pákászcsalnak még nem volt ilyenkor alkalmatosnak látszó. Ügyeskedett is ezzel a láppal azután a „Lisa Bangyi“, meg a „Nedve Laczi“, kik a Hajta vidék utolsó pákászai valának. Szegények! De hamar elmúlt előlük ez a gyöngy élet. Megszűnt a pákász. Odalett a „csikászat“, meg a „tollyazás“! Jóízű czompót, fúróhalat, meg kárászt nem süt már a Sisa és a Nedve. Se nem kínálgatják már szerelmes bojtároknak és kiczos gazdalegényeknek a „tollyat“, reásózván méregdrágán némely tudatlanra a gém-tollat daru helyett. Tudták ők, hogy a „kuty“-ban kell keresni a vadmadarat. Az pedig a „tavalyi“ nád szélein gyülemlik meg. Nehéz küzdelem árán tologatták hát a nád közé a lápot s előkerült a „kaczor“, a nádvágó görbe kés. Egy-kettőre ki volt vágva a láp elől a nád, s biztos kézzel, de meg művészi ügyességgel tüzködte tele a láp széleit a náddal. Nekimehetett már a vadász a „kutának“ ! Ilyeténképpen azután, a mit sem sejtő vad hamarosan aggatékra is jutott. • Más volt megint a kora nyári vadászat. Szénakaszálás idején már mindig lehetett cserkészni a tavak széleiben. Különösen ekkor volt alkalma a professzionátus vadásznak az itt nagyszámban keltő „lotyó“ snepteket lőni. Mert már ezek ilyenkor repülősek lettek. No meg a fohos kacsák és a kajtárok után is eredményes volt a fáradságos víztaposással vegyes csolnakázás. A legszebb azonban e téren az augusztusi „busirozás“ volt, amely összeköttetésben állott a foglyászással, meg egy-egy elé kerülő márcziusi süldő lepuffantásával is. Este sohasem maradt el a les. Ilyenkor kellett azután külön kocsi a vadnak. A jászfelsőszentgyörgyi, meg a fényszarusi határ tavai csak úgy ontották a vízi vadat. A délután foglyászással kezdődött s hovatovább közeledett a vadász rajvonal a mocsárhoz, annál inkább dobogott a szív. Végre a tónál