Vadászat és Állatvilág, 1917 (17. évfolyam, 1-25. szám)
1917-01-01 / 1. szám
A feleség: Én?! A" nagynéném grófnő volt és én szoptassak ... A férj: Talán Graf Johanna! A feleség (sírva): Csak ferdíteni tudsz... (Ajtónyitás, bejön Zsuzsi cseléd.) A Zsuzsi: Kezeit csókolom, hozom már a kutyát, annyit kellett várnom, hogy az ég szakadjon a vasutasokra ... A feleség: (mérgesen feláll, kiabálva): Hogy a mennykő ne sajnálja magát is Hát ezért fizetek harminc koronát, hogy elkódorogja az időt, én meg magam csináljak mindent ? A Zsuzsi: De kérem szépen én nem tehetek róla. A nagyságos úr küldött... A férj (harsányan közbeszól): Hagyjuk ezt! Gyerünk, nézzük meg a Nellit. (Kimennek, az udvaron.) A taligás (megemeli kalapját): Szerencsés jó napot kívánok! Hát elhoztuk a kutyát, bár az egész úton vonyított. Úgy nézem ki, hogy finom, úri kutya. A férj: Jó napot. Na eresszék ki a Nellit. Zsuzsi hozzon fejszét. A taligás: Hova tegyük a ládát ? A férj: Legjobb lesz a mosókonyhába! A feleség: Oda bizony nem ! Még az kellene, holmi kutyát a mosókonyhába! Marad ott kint a fa alatt! A taligás: Igenis. • A férj (szigorúan): Márpedig a kutya a mosókonyhában fog lakni. Nem fázhat, ázhat a fa alatt, ez drága kutya, háromszáz korona. A taligás (tiszteletteljesen): Háromszáz korona. A feleség: Süsd meg a kutyádat. De ha bejön a szobába, úgy kilököm, úgy rásujtok, hogy összetörnek a bordái. (Dühösen él, becsapja az ajtót, hogy reng a ház.) A férj: Zsuzsi hozza ki az überciheremet és a pálcámat. Engedjék ki a kutyát és adjanak enni neki.* A feleség (éjfélkor): Te vagy az Szvetozár? A férj (mogorván): Igen. A feleség: A kaszinóban voltál ? A férj: Igen. A feleség: Nahát nagyszerű. Kérlek itt volt a Göndöriné, elmondtam, hogy a méltóságos megszólított, hogy feltétlenül lépj be a vadásztársaságba. Megmutattam a Nellyt és elmondtam, mily drága vadászfelszerelést veszel és kennelünk is lesz. Képzelheted hogy pukkadozott, kivált a Nelly miatt! Oly kedves állat, már meg is szokta új helyét. A férj: Megszokta új helyét? A feleség: Na igen, itt fekszik a pamlagon. Remélem megnyerted a felszerelésre a pénzt. A férj (mogorván): Meg ám. Elvesztettem 500 koronát Göndöri nyerte. Most mi a mennykőből fizessem ki a kutyát, szabót, cipészt, a megrendelt fegyvereket, a házbért (a kutya vakaródzni kezd), — [dühösen] a kutyapénzt — és ez a dög még itt vakaródzik. A rézangyalát... (megfogja és kidobja a szűkölő ebet.) A feleség: Jaj de szívtelen vagy. Szegény Nelly... Levél a szerkesztőhöz. Igen tisztelt Főszerkesztő úr! Köszönettel megkaptam az utánam küldött f. évi szept. 15. és november 15-iki lappéldányokat. Nem kis csodálkozással látom ezekből, hogy mily erőteljes vita indult meg az „Eperjesi Vadásztársaság“ aug. 15-én tartott kopóvadászata miatt. Most már értem i.t. volt elnökünknek legutóbb nekem írt titokzatos tartalmú sorait is ... Személyem mindkét részről be lett vonva a vitába és így hozzászólásom nem tekinthető hívatlan prókátorságnak. Kirchmayer elnök úrnak azon kijelentése, hogy az aug. 15-iki folvvadászat rendezése hozzájárulásommal rendeztetett volna, nyilván tévedésen alapszik. Csekélységem még július 21-én hagyta el Eperjest és addig — tudtommal legalább — vadászat rendezéséről szó nem esett. Ha abban a kellemes helyzetben lettem volna, hogy én is részt vehettem volna e vadászat rendezését elhatározó választmányi ülésen, a magam részéről a legnagyobb készséggel támogattam volna ezen megnyitó-vadászatnak rendezését, de semmi esetre sem kopóknak közreműködésével. Ezt nem is kell bővebben bizonyítanom. Csekélységemnek azon törekvése, hogy a kopót legalább szűkebb határok közé szorítsa, közismert. A kopónak pedig, pláne aug. 15-én — midőn még sok a fejletlen, fiatal vad —, hajtóebként való felhasználása ellen a magam részéről feltétlenül tiltakoztam volna. Nem tagadom, vadászéletem kezdetén magam is esküdt híve voltam a kopászatnak. Csak vessünk egy pillantást vadászlapunk pár év előtti évfolyamaiba, midőn abban a „kopóviták“ folytak, mily elszántsággal és elvakultsággal keltem pártjára a kopónak. Lapunk jelenlegi i. t. főszerkesztőjével is összemértem fegyveremet emiatt, e lapok hasábjain. Nem szégyelem bevallani : én maradtam a vesztes fél; szavainak meggyőző ereje és igazsága engemet is, mint sok más kopópártit, az ő táborába vitt és hívévé tett. Én is éreztem kíméletlen vágásait, melyek kezdetben égetően fájtak, de aztán hamarosan „meggyógyultam“. Lehetséges — sőt valószínű —, hogy magam is, saját tapasztalataim alapján, megtaláltam volna a gyógyulás útját, de bizonyára csak idő, évek múltán, miért is csak hálás lehetek és vagyok is a kapott vágásokért, melyek gyógyulásomat határozottan siettették. De minden alkalommal, midőn az nem feltétlenül szükséges, az operatív beavatkozástól