Magyar Vadászujság, 1928 (28. évfolyam, 1-36. szám)

1928-03-01 / 7. szám

* Avval zárom soraimat, hogy ezek után mutas­suk meg, hogy jó hazafiak vagyunk, nyújtsunk egymásnak békejobbot, s a jövőben gáncsoskodás helyett ismerjük el egymásról, hogy mindketten a magyar hazának akartunk szolgálni cikkeinkkel. (Miután a ,,nemzeti kisebbségek frontján” soha nem mulasztják el az alkalmat, hogy meg­piszkáljanak bennünket; nekünk is van néhány sza­vunk a fenti közleményhez, melynek íróját, gróf Somssich Tihamér urat, nyugateurópai viszonylat­ban is, elsőrangú vadásznak ismerünk és aki a ha­­zafiságot — mely vele született — fegyverrel írta be konduitjába, midőn végigverekedte a világ­háborút. A turáni magyarság nem Afrika steppéiről származott ide s így a strucc­ baromfiudvarában ismeretlen madár. Ebből önként következik, hogy a „struccpolitikát“ sem tudta eltanulni. A magyar­ság nem szokta fejét a homokba dugni, hogy ne lássa meg a valót. A turáni eredetű magyarnak az egyenes nyíltság a jellemvonása, ez különböztette meg min­dig a nemzetiségektől. A magyarnak sem a szíve, sem a nyelve nincs berendezve arra, hogy mást mondjon, mint amit saját két szemével igaznak lát. Soha nem volt kenyere a „Vorspiegelung fal­scher Tatsachen“, amire — mint a jelen eset is bizonyítja — még kifejezése sincs. Azzal, hogy valamit letagadunk, még nem vál­toztatjuk meg magát a tényt is! Hiába szidjuk, becsméreljük mi az erdélyi vadászati viszonyokat, ha ott tényleg példás rend van vadászati vonatko­zásokban — másról nem beszélünk. Azt minden Erdélyben járt vadász jól tudja, hogy a német­­országi vadászkultúra nem tudta áttörni a Király­hágó sziklás falait. A vadász urak vadorzók vezeté­sével jártak vadászni s még a bőgő bikát is kopók előtt lőtték, nem is szólva az őzről, zergéről. Vadá­szatiig — de csakis vadászatiig — balkáni álla­potok voltak Erdélyben (most minden fordítva van, és az általános kopózás miatt csak hírmondó­nak akadt hasznos vad (hiszen mi is állandóan csak ,,sötét földrésznek“ hívtuk Erdélyt). Most mindenütt, soha nem látott számban, el­szaporodott a hasznos vad. Ez is a mi dicsőségünk! A jó törvényt és rendelettervezeteket tőlünk vitték át pakktáskában. Örvendjünk neki, hogy így van, hiszen nekünk védik, nekünk tenyésztik a vadat! Gyr. T. Gy.) Tavasszal, a párzás idején erdei szalonkára hajtatni vagy bokrászni, szívtelenség, mert a tojá­son ülő, vagy tojást érlelő tojók is áldozatul esnek. Gondolkozó és jólelkű ember, tavasszal csak lesen lövi az erdei szalonkát, mert tudja, hogy a kor­ty­ogva húzó mind kakas. TELEFON : Javításokat, barií­ást im bármiféle átalaki-t. 314—32. tást vállalónk a legjutányosabb árban HAMMANG JÓZSEF ÉS FIA puskaművesek, fegyver- és lőszerkereskedők BUDAPEST, IX. KER., FERENC­ KÖRÚT 6. SZÁM. Képes árjegyzéket 21 fillér postabélyeg ellenében küldünk fl telepítő keserű meglepetése. (Mik­kor a vadőrnek a tenyésznyúlra fáj a foga.) Irta : Kecskés János adóügyi jegyző. Vége a vadászatnak, s az ember azt hinné, hogy a szalonkák megérkeztéig minden esemény nélküli, csendes életünk lesz. Az is volna, ha azt meg nem szakítaná egy-egy ázsiai furcsaság. Nem mindennapi esemény játszódott le a na­pokban Rudabányán. A rudabányai vadásztársaság, területei na­gyon rossz vadállományának feljavítására, 5 pár foglyot és 6 pár nyulat hozatott Mayer Ede élő­vadkereskedéséből. A tenyészanyag bizony elég drága (Méregdrága! Szerk.) volt, mert a foglyok pá­ronként 20 P-be, a nyulak pedig 36 P-be kerültek. Ehhez jött még az elég magas és nagyösszegű vas­úti fuvardíj. Bármennyire is sokba került a te­nyészanyag, s a vadásztagok zsebét súlyosan érin­tette, szívesen tettük, mert annak beállításával jobb vadászatot reméltünk. A nagy hidegek miatt eddig nem kerülhetett sor a kieresztésre. Etettük, gondoztuk, szinte, ba­busgattuk a vadat, s a legnagyobb gondviselés mel­lett is az történt, hogy a nyulakból 4 drb. elpusztult. Az idő enyhülése lehetővé tette a kieresztést. Örömmel ment ki a kieresztést végző vadász az előre kijelölt helyre s gyönyörködve nézte a szala­­dás közben meg-megálló, idegenkedő nyulakat, amikor az erdőben hirtelen egy lövés dördült el. Azonnal a lövés irányába ment s legnagyobb meglepetésére a vadőri teendők ellátásával is megbízott úrbérességi erdőőrt látta a meglőtt nyál­lal beosonni a sűrűbe. Megszólította, s a kerülő látván, hogy nincs menekvés, megállt, átadta a lőtt nyalat. Most jött aztán az igazi meglepetés és bosszankodás, mert a lőtt nyúl a kieresztett nősté­nyek egyik legszebb példánya volt. Úgyhogy most már nem maradt a tenyészanyagból csak három nőstény. Erre a felháborító arcátlanságra nem lehetett más válasza, minthogy azonnal a csendőrőr­­sre ment s kérte a kerülő ellen az eljárás megindítását. A kerülő először azzal védekezett, hogy a sű­rűben nem tudta jól kivenni, hogy milyen állat lehet. Azt hitte, hogy macska. Majd később a fő­jegyző úr keresztkérdései annyira megzavarták, hogy beismerte tettét, de azzal védekezett, hogy látta —• 25 lépésről (!) — a nyúl varas hátát s azt hitte, beteg a nyúl azért lőtte meg. Eddig az eset. A vidéki vadásztársaságok egyik legnagyobb problémája a vadőrtartás kérdése. Ebből az eset­ből levonhatjuk tanulságként azt, hogy ha a vadőrtartást, takarékoskodás céljából a községi vagy úrbérességi erdőőrrel gondoljuk elintézettnek, na­gyon rosszul számítunk, mert nem hogy a kérdést így megoldva „anyagi“ hasznunk lenne belőle, ha nem a legnagyobb lelkiismeretlenség — sőt itt erő­sebb kitételt is használhatnék — következtében „anyagi“ kárunk sokszorosan nagyobbra nő annál az összegnél, amit megtakarítani akartunk a „réven“. 89

Next