Magyar Vadászujság - Vadászujság, 1941 (41. évfolyam, 1-36. szám)
1941-01-05 / 1. szám
MAGYAR VADÁSZÚJSÁG Még ennél is sokkal érthetetlenebb az egy-egy erdei területen elejthető és elejtendő vad mennyiségét ősszel, „minden év második felében“ (40. §.) megállapítani, holott a vad megmaradására és szaporodására a tél és a tavasz vannak döntő fontossággal. Ha már lelövési terv felállítására gondolunk, úgy ezt a kritikus évszakok után, de a vadászati évad megkezdése előtt pl. júniusban kellene arra az idényre felállítani. Azt, hogy egyelőre megállapított lelövési terv végrehajtását ma az országban ellenőrizni lehetne, csak kötve hiszem. Enélkül pedig ilyet fölállítani, szerintem helytelen és számos visszaélésre nyújt lehetőséget. Épp ily veszedelmes a 41. és méginkább a 42. §. Nem gyanúsítok senkit, de ismerem az életet és így élénken el tudok képzelni egy olyan vadászatot, ahová a puskásokat és a hajtókat hivatalból a hatóság rendeli ki! Ami a vadászati tilalmi időket illeti — nem akarván részletekbe bocsátkozni —, csupán megjegyzem, hogy különösnek tartom pl. a szarvasborjú lelövésének általános tilalmát akkor, amidőn augusztus 15-én bármely borjúnak ellőhetjük az anyját és megpecsételhetjük ezzel további fejlődését.1) Nem csak vadfajokról, de azokon belül nemekről, korosztályokról és más körülményekről (pl. meddőség) külön lehetne intézkedni. Különben a vadászati tilalmakat a mindenkori szükség szerint a földmívelésügyi miniszter akár országrészenként eltérően, úgyis módosítani szokta. Kérdem, nem lenne-e helyes ezt a kérdést rendeleti szabályozásra bízni? A vadászati igazgatásról szóló IX. fejezet papiroson nagyon szépen fest. Gyakorlatban, azt hiszem, hogy az ország járásainak legnagyobb többségében nemcsak ma, de belátható időn belül nem fogunk járásonként 9 9 olyan egyént találni, aki jellemben, szorgalomban és szaktudásban azoknak a követelményeknek megfelel, amelyeket a vadászat felelőségteljes irányítása megkíván. Hatósági jogkört pedig olyanoknak adni, akik arra nem száz százalékig alkalmasak, szerintem helytelen és veszélyes. Teljesen érthetetlennek tartom, hogy a fölállítandó országos vadászati tanács tervezetéből kihagyták a magyar föld két legfelső érdekképviseleti szervét az Országos Mezőgazdasági Kamarát és az Országos Magyar Gazdasági Egyesületet. A büntetendő rendelkezéseknél csak azt szeretném megjegyezni, hogy a jogsértés minősítésénél fontos értékmeghatározás ne csak a tilosban elejtett vad húsértéke szerint legyen kiszámítandó, de tekintetbe kellene venni a vad elejtésének élvezeti értékét is. Így pl. egy orvvadász által elejtett vad húsértékéhez hozzá kell adni azt az összeget, melyet ugyanilyen vadért a lelövés kiadása esetén a terület tulajdonosa kapna! Jelen vázlatos kritika semmiképen sem tart teljességre igényt. A sok általános és részletkérdés közül csupán néhány kirívó példát ragadtam ki azzal a célzattal, hogy rámutassak arra a sokféle szempontra, amely egy ilyen nagy horderejű törvénytervezet megalkotásánál óvatosságra int. Végzetes hiba lenne, ha egy olyan tetszetős elméleti elgondolásból lenne törvény, melyet aztán gyakorlatilag nem lehetne minden vonatkozásban keresztül vinni, amelynek végrehajtását nem lehetne kellőleg ellenőrizni. Az emberi társadalom leghatalmasabb jogforrása, a jogszokás. Az a törvény jó, melyet a jogszokás megerősít. Ha a vadászati jogot kodifikálni akarjuk, ilyen törvény megalkotására kell törekednünk. *) *) A humanizmus és vadtenyésztési érdekek követelik, hogy borjas tehénre ne lőjünk, csak meddőn maradiakra és elsősorban az ünőkre teszik. Puskádat csak akkor töltsd meg, amikor a vadászatot tényleg megkezded, mihelyst befejezted és mielőtt társaidhoz érsz, szedd ki a töltényeket. A töltetlen puskával is úgy bánj, mintha töltve volna; soha ember felé ne tartsd. Sok „töltetlen“ puska sült már el és okozott halált. Kígyókalana Putumayóban. Irta : Péchy-Horváth Rezső. Alig szunnyadtam el a nehéz nap után, vad dörömbölés riasztott fel és rántott vissza a való világba. A zsalu résein át tisztán láttam, hogy valaki fekete kezeivel görcsös szorítással kapaszkodik a rozoga ablakjába. — Jönni, azonnal jönni, szenyor! — suttogott egy gyenge, ijedt hang. — Kígyó lenni ólban és lakmározni csirkéket... Ez a szörnyű rémhír egyszeriben felébresztett. Nagy gonddal nevelt, hőtől, nedvességtől óvott csirkéink veszedelmének híre végleg visszarázott az álomból az érzékelhető valóságra. Künn termettem az ajtó előtt. A sötétben álló, remegő valaki. Benito volt, a szolgám. Reszketett, mint az a bizonyos agyonemlegetett nyárfalevél. Pedig amúgy nem volt gyáva legény. Hidegvérrel tudott lopni és még nagyobb hidegvérrel hazudni... és nálánál kisebb társait is gyors kézzel verte végig, ha okot adtak a megfenyítésre. De a sötét éjszakától, mint minden bennszülött, ösztönösen félt, mert kezdetleges képzeletük benépesíti az éjszakát mindenféle titokzatossággal, rémséggel, szörnyűséggel és rejtelemmel... — Gyertyát, gyorsan! — mordultam a remegő indiánra. Benito kihozott egy arasznyi gyertyacsonkot, de meggyújtani már nem bírta. Reszkető kezében nem akart meggyulladni a gyufa, amikor pedig én lobbantottam lángra a tűzszerzsámot, nem tudta a lánghoz tartani a kanócot. Elkaptam hát tőle a gyertyát és pillanat múlva aranysárga lángnyelv láncolt a szürke gyertyadarab tetején. — Fogd! Ide a botomat! Az indián kezembe nyomta óriási fütykösömet. Felnyitottam a csirkeól ajtaját. — Világíts be! Bénító reszkető kezekkel tartotta az ajtó mögé a gyertyát, minél messzebbre a saját testétől. Az ólban gyyenge világosság ömlött el. Ennek fényénél megláttam az éjszakai csendháborítót. Hatalmas kígyó volt... Az undok bestia telezabált hassal kéjesen szundított az ól egyik sarkában. Barnászöld, fénylő testén — amelyet citromsárga foltok és feketésbarna cirádák tarkítottak — undorító nyálka csillogott. A kígyó felől nehéz bűz áradt. A világosságra a kígyó hirtelen felébredt. Kinyitotta lapátszínű merev szemeit, felkapta a fejét és süvítő sziszegést hallatott. Az indián ijedten ugrott vissza. Közben elejtette a gyertyát. Egyszerre vastag sötétség támadt. Már benn voltam az ólban. Kezemben a kilónyi görcsös fütykös, amellyel ki akartam végezni a csirketolvaj óriáskígyót. Benito menekülésében nem felejtette el rácsapni és bekattantani az ólajtót, így most fogoly voltam magam is, egy erősen elzárt ólban, amely alig volt nagyobb egy közepes ketrecnél. Az első pillanatban fel sem értem ésszel a szörnyűséges helyzetet. Azután pedig, hogy ráeszméltem a több mint kényelmetlen állapotra, ijedelem fogott el. Ököllel, bottal estem neki az ólajtónak, feszegetni, zörgetni kezdtem, dörömböltem az ajtódeszkákon, de aztán rádöbbentem, hogy a fenekedett lármával csak felingerlem a kígyót s dühében egyszer majd nekem fog támadni. Abbahagytam tehát az értelmetlen lármát és igyekeztem minél távolabbra kerülni a veszedelmes lakótárstól. Persze, foglalmam sem volt arról, hol lehet a csúnya féreg. Ezért inkább meg sem mozdultam és lélekzetvisszafojtottan figyeltem minden neszre. Kimeredt szemekkel, idegesen kalapáló szívvel lestem az él fenekét. A képzeletem lázasan működött. Időnként suhanást, puha test óvatos csúszásának halk neszét véltem hallani, visszafojtott állati lélekzést és ilyenkor hideg izzadtságcseppek ültek ki a homlokomra. A szívem riadót tombolt, a szemeim előtt tüzes karikák szeszélyes ugrálását láttam s szinte megdermedtem arra a gondolatra, hogy a ha o 1941 január 5. LŐTTVADAT legmagasabb naptáron átveszek. Cím: VARJÚ GYULA, Budapest, IX., Ráday utca 4. Tel.: 188-798. (fo—12) Vasúton: Ferencvárosi p. u.