Magyar Vadászujság - Vadászujság, 1941 (41. évfolyam, 1-36. szám)

1941-01-05 / 1. szám

MAGYAR VADÁSZÚJSÁG Még ennél is sokkal érthetetlenebb az egy-egy erdei területen elejthető és elejtendő vad mennyiségét ősszel, „minden év második felében“ (40. §.) megállapítani, holott a vad megmaradására és szaporodására a tél és a tavasz vannak döntő fontossággal. Ha már lelövési terv felállítá­sára gondolunk, úgy ezt a kritikus évszakok után, de a vadászati évad megkezdése előtt pl. júniusban kellene arra az idényre felállítani. Azt, hogy egyelőre megállapított le­lövési terv végrehajtását ma az országban ellenőrizni lehetne, csak kötve hiszem. Enélkü­l pedig ilyet fölállítani, szerintem helytelen és számos visszaélésre nyújt lehetőséget. Épp ily veszedelmes a 41. és méginkább a 42. §. Nem gyanúsítok senkit, de ismerem az életet és így élénken el tudok képzelni egy olyan vadászatot, ahová a puskásokat és a hajtókat hivatalból a hatóság rendeli ki! Ami a vadászati tilalmi időket illeti — nem akarván részletekbe bocsátkozni —, csupán megjegyzem, hogy külö­nösnek tartom pl. a szarvasborjú lelövésének általános tilalmát akkor, amidőn augusztus 15-én bármely borjúnak ellőhetjük az anyját és megpecsételhetjük ezzel további fej­lődését.1) Nem csak vadfajokról, de azokon belül nemek­ről, korosztályokról és más körülményekről (pl. meddőség) külön lehetne intézkedni. Különben a vadászati tilalmakat a mindenkori szükség szerint a földmívelésügyi miniszter akár országrészenként eltérően, úgyis módosítani szokta. Kérdem, nem lenne-e helyes ezt a kérdést rendeleti szabá­lyozásra bízni? A vadászati igazgatásról szóló IX. fejezet papiroson nagyon szépen fest. Gyakorlatban, azt hiszem, hogy az ország járásainak legnagyobb többségében nemcsak ma, de belátható időn belül nem fogunk járásonként 9­ 9 olyan egyént találni, aki jellemben, szorgalomban és szaktudás­ban azoknak a követelményeknek megfelel, amelyeket a vadászat felelőségteljes irányítása megkíván. Hatósági jog­kört pedig olyanoknak adni, akik arra nem száz százalékig alkalmasak, szerintem helytelen és veszélyes. Teljesen érthetetlennek tartom, hogy a fölállítandó országos vadászati tanács tervezetéből kihagyták a magyar föld két legfelső érdekképviseleti szervét az Országos Mező­­gazdasági Kamarát és az Országos Magyar Gazdasági Egye­sületet. A büntetendő rendelkezéseknél csak azt szeretném meg­jegyezni, hogy a jogsértés minősítésénél fontos értékmeg­határozás ne csak a tilosban elejtett vad húsértéke szerint legyen kiszámítandó, de tekintetbe kellene venni a vad el­ejtésének élvezeti értékét is. Így pl. egy orvvadász által el­ejtett vad húsértékéhez hozzá kell adni azt az összeget, melyet ugyanilyen vadért a lelövés kiadása esetén a terület tulajdonosa kapna! Jelen vázlatos kritika semmiképen sem tart teljességre igényt. A sok általános és részletkérdés közül csupán néhány kirívó példát ragadtam ki azzal a célzattal, hogy rámutas­sak arra a sokféle szempontra, amely egy ilyen nagy hord­erejű törvénytervezet megalkotásánál óvatosságra int. Vég­zetes hiba lenne, ha egy olyan tetszetős elméleti elgondo­lásból lenne törvény, melyet aztán gyakorlatilag nem lehetne minden vonatkozásban keresztül vinni, amelynek végrehaj­tását nem lehetne kellőleg ellenőrizni. Az emberi társadalom leghatalmasabb jogforrása, a jogszokás. Az a törvény jó, melyet a jogszokás megerősít. Ha a vadászati jogot kodifikálni akarjuk, ilyen törvény megalkotására kell törekednünk. *) *) A humanizmus és vadtenyésztési érdekek követelik, hogy borjas tehénre ne lőjünk, csak meddőn maradiakra és elsősorban az ünőkre t­eszik. Puskádat csak akkor töltsd meg, amikor a vadászatot tényleg megkezded, mihelyst befejezted és mielőtt társaid­hoz érsz, szedd ki a töltényeket. A töltetlen puskával is úgy bánj, mintha töltve volna; soha ember felé ne tartsd. Sok „töltetlen“ puska sült már el és okozott halált. Kígyókalana Putumayóban. Irta : Péchy-Horváth Rezső. Alig szunnyadtam el a nehéz nap után, vad dörömbölés riasztott fel és rántott vissza a való világba. A zsalu résein át tisztán láttam, hogy valaki fekete kezeivel görcsös szorítással kapaszkodik a rozoga ablak­jába. — Jönni, azonnal jönni, szenyor! — suttogott egy gyenge, ijedt hang. —­ Kígyó lenni ólban és lakmározni csirkéket... Ez a szörnyű rémhír egyszeriben felébresztett. Nagy gonddal nevelt, hőtől, nedvességtől óvott csirkéink vesze­delmének híre végleg visszarázott az álomból az érzékel­hető valóságra. Künn termettem az ajtó előtt. A sötétben álló, remegő valaki. Benito volt, a szolgám. Reszketett, mint az a bizonyos agyonemlegetett nyárfalevél. Pedig amúgy nem volt gyáva legény. Hidegvérrel tudot­t lopni és még nagyobb hidegvérrel hazudni... és nálánál kisebb társait is gyors kézzel verte végig, ha okot adtak a megfenyítésre. De a sötét éjszakától, mint minden benn­szülött, ösztönösen félt, mert kezdetleges képzeletük bené­pesíti az éjszakát mindenféle titokzatossággal, rémséggel, szörnyűséggel és rejtelemmel... — Gyertyát, gyorsan! — mordultam a remegő indiánra. Benito kihozott egy arasznyi gyertyacsonkot, de meg­gyújtani már nem bírta. Reszkető kezében nem akart meg­gyulladni a gyufa, amikor pedig én lobbantottam lángra a tűzszerzsámot, nem tudta a lánghoz tartani a kanócot. El­kaptam hát tőle a gyertyát és pillanat múlva aranysárga lángnyelv láncolt a szürke gyertyadarab tetején. — Fogd! Ide a botomat! Az indián kezembe nyomta óriási fütykösömet. Felnyi­tottam a csirkeól ajtaját. — Világíts be! Bénító reszkető kezekkel tartotta az ajtó mögé a gyer­tyát, minél messzebbre a saját testétől. Az ólban gyyenge világosság ömlött el. Ennek fényénél megláttam az éjszakai csendháborítót. Hatalmas kígyó volt... Az undok bestia telezabált hassal kéjesen szundí­tott az ól egyik sarkában. Barnászöld, fénylő testén — ame­lyet citromsárga foltok és feketésbarna cirádák tarkítot­tak — undorító nyálka csillogott. A kígyó felől nehéz bűz áradt. A világosságra a kígyó hirtelen felébredt. Kinyitotta lapátszínű merev szemeit, felkapta a fejét és süvítő szisze­­gést hallatott. Az indián ijedten ugrott vissza. Közben elej­tette a gyertyát. Egyszerre vastag sötétség támadt. Már benn voltam az ólban. Kezemben a kilónyi gör­csös fütykös, amellyel ki akartam végezni a csirketolvaj óriáskígyót. Benito menekülésében nem felejtette el rá­csapni és bekattantani az ólajtót, így most fogoly voltam magam is, egy erősen elzárt ólban, amely alig volt nagyobb egy közepes ketrecnél. Az első pillanatban fel sem értem ésszel a szörnyűséges helyzetet. Azután pedig, hogy ráeszméltem a több mint ké­nyelmetlen állapotra, ijedelem fogott el. Ököllel, bottal estem neki az ólajtónak, feszegetni, zörgetni kezdtem, dö­römböltem az ajtódeszkákon, de aztán rádöbbentem, hogy a fenekedett lármával csak felingerlem a kígyót s dühében egyszer majd nekem fog támadni. Abbahagytam tehát az értelmetlen lármát és igyekez­tem minél távolabbra kerülni a veszedelmes lakótárstól. Persze, foglalmam sem volt arról, hol lehet a csúnya féreg. Ezért inkább meg sem mozdultam és lélekzetvisszafojtottan figyeltem minden neszre. Kimeredt szemekkel, idegesen kalapáló szívvel lestem az él fenekét. A képzeletem lázasan működött. Időnként suhanást, puha test óvatos csúszásának halk neszét véltem hallani, visszafojtott állati lélekzést és ilyenkor hideg izzadt­­ságcseppek­ ültek ki a homlokomra. A szívem riadót tom­­bolt, a szemeim előtt tüzes karikák szeszélyes ugrálását lát­tam s szinte megdermedtem arra a gondolatra, hogy a ha­­ o 1941 január 5. LŐTTVADAT legmagasabb naptáron átveszek. Cím: VARJÚ GYULA, Budapest, IX., Ráday­ utca 4. Tel.: 188-798. (fo—12) Vasúton: Ferencvárosi p. u.

Next