Válasz, 1947 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1947/1. szám - Illyés Gyula: Újévre
ÚJÉVRE A községházáról, a parasztok közül átmentünk az iskolába, az „értelmiségiek" közé. A macskai köröm azt jelenti, hogy az értelmiségieket nem diplomájukkal mértük, hanem a puszta értelmükkel. Ide kérettük a malomgépészt is, a Délamerikát járt borbélyt, a fiatal bábát, a volt uradalmi borászt, aki most tojást szed. Mindazokat, akik egy ugyancsak idekért földmívesfiú szerint, a falu egyetlen népfőiskolása szerint valamiképp szintén „belekapcsolódhatnának" a tervezett tanfolyamba, a dolgozók iskolájának itteni megszervezésébe. Külön csoportba húzódtak. Vagy meglehet, a hivatásos értelmiségiek csoportosultak rögtön egymás mellé, zsebbe mélyesztett kézzel, gallérjukat fázósan feltűrve ültek. Nemcsak kabátjukba voltak beburkolózva. Némelyikük ott volt a parasztoknak rendezett gyűlésen is s ezek már szétvihették a hírt: megint valami demokratikus puskaporpufogtatás készül. Fölléptünk a cukrosládákból összetákolt kis katedrához. Hát itt a középosztály hagyományos szapulásának kevés foganatja lesz. A két vénkisasszony tanítónő már rojttalan berlinerben didergett, olyan soványan, mint a kemencepiszkáfa, mert a soványságba ráadásul még bele is feketedtek. Mellettük, télen is keménykalapban, de már zöldbejátszóban, ki az a keserű cigányprímás? Bizony a kántor. Az ódivatú kalap alatt a borostás arc előrenyújtottan figyel, de az embernek az az érzése, hogy azt a sóvár szemet igazán egy doboz cigaretta, vagy egy pár bakancs felmutatásával tudná csillogóra gyújtani. Megállt nyelvemen a szokásos bevezető a „szellemiekben és anyagiakban" a nép fölé emelkedő, de a népet eláruló értelmiségiek bűneiről. A kántor (s egyben iskolaigazgató) mellett a fiatal református pap ült, a hajdani mozgalom, a falukutatás neveltje, akinek levele révén idekerültünk. Magasra feszített nyaka nem téveszt meg. Abban a nyakban az a négynapos kihallgatás merevül, amelyhez (amint ő mondja). Szabó Dezső „fasiszta” füzeteinek „rejtegetése” miatt jutott. Az intelligencia hajdani helyzetét csak az állatorvos közelítgeti prémes bekecsével, kerekülő képével és várakozó — enyhén gúnyoros — mosolyával. Öt búzával és borral, sőt libával és törköllyel már fönntartja a falu, alakját mintegy példaképpen is föltartva: akire szükség van, az rögtön megkapja a helyét. De a vak is láthatja, hogy soványan, vagy kulákká testesedőn, rongyosan vagy jólöltözötten mindnyájan a falun belül is a számkivetettség valami szigetén érzik magukat, nem véve ki az egykori uradalmi prakszit sem, aki most lelkes párttitkár s tán a segédjegyzőt sem, aki a szegénysoriak szerint annak idején „megmentette a falut" (ide mentve az uradalom java földjét) s akit most a szegénysoriak mentenek újra meg újra bélistától.