Válasz, 1947 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1947/11. szám - Dokumentum - Kozocsa Sándor: Justh Zsigmond parasztszínháza
DOKUMENTUM 429 megkárosítani tudta őket. A sok évi tökéletes szabadság bölccsé, megelégedetté tette e földművelőket, ezer mérföldnyire van az én népem, a szomszédos orosházi paraszttól. E gőgös nép szomszédságában megmaradt olyannak, amilyennek az úr Isten megteremtette: jónak, egyszerűnek, igaznak. Friss forrás ez, amelyből mindig és minden körülmények között életerőt merítek. . . Hatvanhét családdal van dolgom, mind bérlőink, de nemcsak azok, barátaim, testvéreim nékem. Jóban, rosszban hozzám fordulnak. Gyermekeik keresztszülője vagyok, násznagya a leányaiknak, elsíratom velök az elköltözötteiket. . . Egymásra támaszkodunk, ők és én, s úgy érezzük az élet kíméletesebben iramlik így el fejeink fölött. Majd mind nazarénus vallású tiszta lelkek, kik elvetve minden külső formát és,segélyt, saját magukra támaszkodva közlekednek a jó Istennel és egymással. Szeretnek és én is szeretem őket. . . Távol egy pásztor fuvoláz, egy másik meg énekel hozzá, majd ez is elhangzik.„ Fenséges csend, amelyben csak a szívünk dobogását hallani.” Justh Zsigmond levelezésének legértékesebb anyaga az egész világirodalomban páratlan jelentőségű parasztszínházára vonatkozó dokumentációban található, levelekben és képekben. Ő tanította be a színészeket, együtt építették a színpadot, készítették a díszleteket és a kosztümöket. Levelezés-gyűjteményében parasztszínészeinek levelei is megtalálhatók, amelyekben a szenttornyai legények és leányok „szakszerűen” leírják, miképpen készültek a darabok előadására, majd rávilágítanak színházuk rendezésének problémáira. Justh leveleit a világ négyén tájáról írta, többek között Pestről, Szenttornyáról, Párisból, Madridból, Cannesből, a Nílus mentéről, Kairóból, nem egyet a tengerről. Sivatagi leveleinek forró, trópusi levegője, izgalmas éjszakai leírásai a hiányzó magyar keleti regényt pótolják. Érdekességben nemcsak vetekszik az író néhány éve megjelent Naplójával, de azt az élmény közvetlenségével túl is szárnyalja: egyrészt azért, mert közel tíz évet (1885—1894), míg a Napló csak két esztendőt (1888—89) ölel fel, másrészt azért, mert ezekben a levelekben, mint önvallomásokban, sokkal közvetlenebbül (a Naplóban már bizonyos retussal az utókorra is gondol az író!) tárja fel lelki életét, irodalmi hitvallását, társadalmi és politikai felfogását. Leveleiben foglalkozik a magyar nép kulturális helyzetével, író- és művészbarátaival, akik a nép barátai is, leírja élményeit is, bírálja a társasági élet jelenségeit, félszeg kinövéseit, beszámol változatos utazásairól, külföldi benyomásairól és nagyon érdekesen foglalkozik az akkori irodalmi szalonokkal. Leveleinek címzettjei az akkori szellemi élet vezetői: Grünwald Béla, a nagy történetíró, Apáthy István biológus, Gyulai Pál, Aggházy Károly, az alig méltatott magyar zeneszerző, Feszty Árpád, Reviczky Gyula, Ambrus Zoltán, Kiss József, Hubay Jenő, stb. Jusztf Zsigmond volt az utolsó magyar író, aki Kazinczy példájára, leveleiben igyekezett kapcsolatot tartani írótársaival. Széleskörű, mindenre kiterjedő (irodalom, tudomány, politika, világszemlélet, a parasztság élete és szokásai) érdeklődés jellemzi levelezését, mely mint egy eleven irodalmi újság ma is a legnagyobb frisseséggel hat. A Körszínházban, ahogy Justh a parasztszínházat nevezte, este fél 9-től éjfélig tartottak az előadások, melynek közönsége a környék népe, Orosházától Bánfalváig. Ott voltak felváltva még: Czóbel Minka és István, Feszty Árpádék, Silberstein Adolf, Rozsnyay Kálmán, Polignac, Justh francia íróbarátja és Groszman Benő osztrák újságíró. A Pesti Hírlap így emlékezett meg később erről: Rusth „utolsó alkotása a szenttornyai színház építése volt. Egy kis, római stílusban épült színpad, amelyet az ő utasításai nyomán építettek, s amelyen paraszt emberek az ő rendezése miett adtak elő klasszikus darabokat.” Jellemzők Justhnak kedvenc parasztszínészeiről készült portréi, mégpedig a következők: „A naivám, kiről Silberstein Adolf a Szenttornyáról írt gyönyörű cikkben oly nagy elismeréssel emlékezett meg, olyan nagy talentum, amilyen a maga nemében ki merem mondani, tán még Pesten is kevés van. Engem egy magyar színésznőre sem emlékeztet, legjobban tán a párisiak elkényeztetett Milly Meyer-jére húz. Csinos, finom arcélű kis menyecske, kinek egyéniségéből ellenállhatatlan meleg humor sugárzik ki. Amellett