Válasz, 1948 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1948 / 1. szám - Illyés Gyula: Egy falu Franciaországban
2 ILLYÉS GYULA ,a paradicsom ehetetlenre savanyodik, a szöllő elbukik a filoxérával való harcában, a rózsa legenda lesz, a banánt az Isten sem teremti újra. Az életnek azt a bizonyos szintjét, amelyről annyit hallunk, tulajdonképpen mi tartjuk a villáinkon és nem is valami könnyedén. Azért nem érezzük mégsem nehéznek, mert milliók és milliók vállán oszlik meg a teher és úgy nevelődünk a hordozásához, hogy észre sem vesszük. Akkor érezzük csak, mi volt ez a közös munka, amikor ez az életszint hirtelen lezuhan. A maga egyéni erejéből senki sem emelheti fel. Azért kell még nagyobb hálával nérnünk azt a sok erőfeszítést, amely az ősöktől átvett szintet mind feljebb és feljebb nyomta. Mi tartja Európát? Az emberiség életszintje Európában emelkedett leghamarosabbat. A találmányok, ráeszmélések, tapasztalatok itt vezettek legtöbb eredményre, itt volt szinte a gyülekező helyük, itt tökéletesedtek. Ez azért csodálatos, mert a termesztett növények, a megszelídített állatok közül aligha egynek-egynek hazája Európa. Európát éghajlata tette naggyá: itt termett meg egy helyen aránylag a legtöbb dolog. Itt kötődött aránylag legszerencsésebben a földhöz a különféle nép. Ha valaki azt kérdené tőlem, mi az európai műveltség, azt felelném, csere. A megtelepült népek itt cseréltek legtöbb holmit és gondolatot előbb egymás közt, aztán a többi földrész népeivel. Amit ma Nyugat- és Közép-Európa parasztsága termel és tenyészt, az — kisebb-nagyobb időközben — jóformán mind máshonnan került ■ ide. A háziállatok őseit az első vándornépek terelték; vándornépek hozhatták a gabonát is. A rómaiak alatt vert gyökeret itt a cseresznye, a körte, a szilva, a dió, a szöllő. Az őszibarackot és a fügét a főniciaiak közvetítették. Olaszországon át terjedt el a legtöbb főzelék is: a káposzta, a bab, a borsó, a fehérrépa, paszternák, a retek. Onnan jönnek az első házinyulak. A rómaiak égetnek itt először házhoz való téglát és zsindelyt, ők terjesztik el az ekét. A germánok hozzák a sört és a meleg levest. A hunok vagy a magyarok a kengyelt. Az arabok a kajszibarackot és narancsot. A turkesztánok elküldik a dinnyét, a perzsák az orgonabokrot, a kínaiak az eperfát, Amerika őslakói a kukoricát, a krumplit, a dohányt. Közben az itteniek is talpra állnak s adják vissza a kölcsönt. A népvándorlás elültével megjelenik az első szélmalom, nemsokára utána a lábbal hajtható rokka, a kerekes kút, a cséphadaró, a pálinkafőző üst, a szöllőprés. Amikor a szekér elakad Európa, az érintkezés. Igazi határai addig nyúlnak, ameddig ennek a bámulatos eszmecserének egysége terjed. De ebben a bámulatos és reménygerjesztő alakulásban van valami épp oly bámulatosan meghökkentő is. Az, ahogy az értékeknek ebben a gazdagító cseréjében egy-két szellemi vagy tárgyi érték vándorlása meglassul, sőt teljesen elakad. Századok kellettek, hogy például az a szokás, hogy a gabonát ne maroknyira a kalász alatt, hanem tőből vágják le, teljesen azonos feltételű területeken néhány mérföldre előrejusson, vagy hogy az arató sarlót a kasza kiszorítsa. Kitűnő találmányok bizonyos körön belül villámgyorsan elterjedtek, de ott aztán örökre megrekedtek. Minden nyugatot járt magyar szeme