Valóság, 1946 (2. évfolyam, 1-11. szám)
1946-01-01 / 1-2. szám
2 KÁROLYI MIHÁLY 1946 Emlékszem milyen megrendíthetetlen biztonsággal és felsőbbrendűséggel uralkodtak a nép felett. Emlékszem milyen szigorral büntettek bennünket gyerekeket, ha engedély nélkül mentünk a faluba. Óva intettek bennünket attól, hogy a nép közé keveredjünk és meghalljuk „trágár beszédét''. Feleségemnek nem volt szabad szlovákul tanulnia, mert féltek, hogy megérti a szlovák paraszt bárdolatlan szavait. Féltékenyen őrködtek, hogy nem három, de háromszázhárom lépés távolság állandóan megmaradjon köztünk és a többi emberi lény között. Téves volna azt hinni, hogy az arisztokrata gyerek élete kényelmes volt. Igaz ugyan, hogy mindent megkapott, amit a szeme szája megkívánt és így kényelmetlenségei inkább csak viszonylagosak voltak, de ugyanakkor a formák világa vasgyűrűként szorította körül. Hamar meg kellett tanulnunk, hogy mit jelent a kiváltságosság, az etikett és minden, ami a hatalom érdekében van. Kora gyermekkoromtól kezdve körülrajzottak a különböző rendű és rangú tanítómesterek, élükön a legfőbb papnevelővel, aki minden egyes csínytevésért, bűnért misékkel büntetett. Ez annyit jelentett, hogy a rendszeresen meghallgatandó misén kívül pótmisén kellett résztvennem. Ezeken a büntetőmiséken ismerkedtem meg az eltiltott irodalommal, mert módját ejtettem annak, hogy a könyvtárból elcsenjek egy-egy Zolát és az imakönyv mögé rejtve olvassam, így bosszulván meg a papnevelőt. Pedig nagyon szigorúan vették az ilyesmit és a grófkisaszonyok például felserdült korukban is csak úgy olvashatták a különböző regényeket, ha az anyjuk vagy a nevelőnő a szerelmi részeket előzőleg gondosan leragasztotta. Egyébként a nevelés elég felületes volt. Inkább a külsőségekre, nyelvtanulásra helyezték a hangsúlyt, mint a komoly elmélyedést kívánó tanulmányokra. A reprezentatív tudás és viselkedés volt a fontos. Ebből a célból francia abbé, német nevelő, lovagló és vívómester, rajztanár, szavalómester, zongoratanár, tennisztréner stb. állott a rendelkezésünkre. Mindezek mindent elkövettek, hogy a grófi ivadék méltó legyen a nevére és majdan megfelelő módon viselkedjék az arisztokrácia nemzetközi világában. Korán kezdtünk vadászni, lovagolni, reprezentálni, parancsolni. A fiúkat az érettségiig gondos őrizet alatt tartották, de azután egyik napról a másikra rászabadították őket a kártyára, az italra, a lovakra és az asszonyokra, a lányokat viszont férjhezmenetelükig nem engedték őrizet nélkül az utcára menni. Hogy éreztessük megjelenésünk ünnepélyességét, csak kivételes alkalmakkor jelentünk meg a faluban. Csak soha, soha nem mindennaposnak lenni — ez volt a jelszó. Ha az úr megjelenik valahol, annak legyen jelentősége, mint ahogy a király csak a koronázás alkalmával eszik nyilvánosan a nép előtt, szinte megnyugtatva alattvalóit, hogy bár isteni lény, mégiscsak halandó. Például Úrnapján a körmenetben és karácsonykor az éjféli misén külön látványosságot jelentettünk a bámészkodó parasztok számára, akik suttogva mutogattak erre vagy arra a grófi csemetére. A nimbuszt mesterségesen kellett életben tartani, újra meg újra a nép tudomására kellett hozni, hogy vannak urak és vannak szolgák és ez így van rendjén. A magyar arisztokrácia minden raffinált módszert felhasznált arra, hogy gazdasági hatalmát minél misztikusabbá tegye, mert ezzel az egész feudális rendszert természeti tüneménnyé, isteni rendelkezéssé varázsolta át. Ennek elültetésében nagy segítségünkre volt a katolikus egyház, mely szintén jó nagy darab földet mondhatott a magáénak és így a latifundiumok misztifikálása erősen érdekében állt. Ettől eltekintve az egyház az oligarchia kezében volt, mert