Valóság, 1946 (2. évfolyam, 1-11. szám)
1946-01-01 / 1-2. szám
4 KÁROLYI MIHÁLY 1946 Ugyancsak megvetette az aulikus osztály az erdélyi protestáns arisztokráciát is. A Bourbon és Habsburg uralkodók által kivételes kegyként adományozott gyapjas rendet csak katolikus főúr kaphatta meg. (Horthy is hiába kérte IV. Károlytól, mikor az a háború után először érkezett Magyarországra, hogy Horthytól átvegye a hatalmat. Horthy néhány birtokért, a hercegi rangért és a gyapjas rendért már-már hajlandónak mutatkozott elfogadni Károly királyságát, de egyrészt Károly nem mehetett bele az alkuba, másrészt a körülmények is ellene döntöttek.) Számos ilyen megkülönböztetés volt a kétféle nemesség között. Az aulikusok ennek minden lehető alkalommal kifejezést is adtak. Tisza István, az ország miniszterelnöke, a protestáns nemes, számukra a modortalan, pórias világnézet megtestesítője volt. Zártkörű társaságukba sohasem hívták meg. Ha csárdást táncolt, keményen összeverte a bokáját és a zsebkendőjével cifrázott. A kényes arisztokraták fagyosan nézték a „szörnyű“ táncot, jelezve egymásnak, hogy kínos dolog megy végbe, olyasvalami, ami megbontja a rendet, az úriságot. Minden tekintetben igyekeztek határt vonni az első és másodrendű arisztokraták között. Ha díszmagyart öltöttek magukra, kínosan ügyeltek arra, hogy az a Mária Terézia-korabeli, testhezálló kamarás öltözék legyen. A világért sem vették volna fel a kuruc mentét. El kell ismerni, hogy a nemzetiségekkel szemben türelmesebbek voltak, mint az erdélyi grófok vagy a dzsentrik. Az arisztokráciának ez a része mindig az összmonarchia érdekében cselekedett és soha nem magyarosított, hiszen a magyart is a nemzetiségek egyikének tekintette. Vigyáztak ugyan arra, hogy a nemzetiségek ne kapjanak több jogot, de mindenesetre felhasználták őket a magyarok ellen. A feudális uralom fenntartása érdekében természetesen együttműködtek az erdélyi arisztokráciával és ezért igyekeztek az ellentéteket elsimítani, de a magyar szupremáciára irányuló törekvéseket lehetőleg elgáncsolták. Ferenc Józsefet császárnak és nem királynak nevezték. Nem is igen beszéltek magyarul. A diplomáciában a francia, az udvarnál pedig a német nyelvet használták és a nemzetiségek kedvéért olykor megtanulták azok nyelvét is. A feltörő lipótvárosi zsidóság, amely sokat adott magyarságára, sokkal jobban beszélt magyarul, mint ők. Az arisztokraták otthon valami internacionális, — franciából, németből, angolból összekevert — slangét, tolvajnyelvet beszéltek, mely hozzátartozott az egymásközti érintkezés szertartásához, ezzel is jelezve különállásukat. Im’y a que nous — csak mi létezünk — mondotta volt a nővérem — csak mi arisztokraták értünk bizonyos dolgokat a földön. E nemzetközileg kiépített világ valamennyi tagja felismerte egymást, ha másról nem, hát arról, ahogy a kanalat a kezünkbe vettük, vagy ki tudja milyen reflexről, melyet kora gyermekkorunk óta ösztönösen kifejezésre juttatunk és halálunkig kisugárzunk magunkból. Jómagam, aki már régen elszakadtam osztályomtól és tudatosan szembehelyezkedtem hatalmi érdekeivel, sokszor rajtakapom magam azon, hogy valami régen elfelejtett modorosság jut felszínre bennem. Kétségtelenül, az arisztokráciának nagy értékei is voltak és kifinomodott ízlésével, formaérzékével, raffinériájával nagyban hozzájárult a művészetek fejlesztéséhez. Csak Proustot kell olvasni ahhoz, hogy ezt megállapítsuk. Persze más kérdés, hogy milyen szerepe van ebben a dolce far niente-nek. Voltak azonban arisztokraták, akik lelkes meggyőződéssel vállaltak mindent, amit osztályuk jelentett. Fanatikus konoksággal vállalták a parazitaságot, a parazitasággal járó különc finomságokat, az úri becsületet