Valóság, 1947 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1947-01-01 / 1. szám
an. Parasztság és politika — kérdezhetné valaki —, hiszen a módos gazda, is paraszt? Valóban az. De olyan tagja a parasztságnak, akit létviszonyai — földjének nagysága, munkaerőszükséglete, a paraszti társadalmon belül elfoglalt kiváltságos helyzete, ebből fakadó osztálygőgje, stb.— rendesen szembeállítanak a munkássággal és azzal az újgazda-réteggel is, amelyben elvesztett olcsó munkásait, megtollasodott voltt cselédjeit, aratóit, harmados kapásait siratja. A nagygazda — sajnos —, a magyar parasztság legkevésbé fejlődésképes típusa, legalább is ami a nagy többségét illeti (mert kivételek persze vannak), polgárosodása gyakran inkább „urasodás“, mint a szó tulajdonképeni értelmében vett polgárosodás, ha pedig életformájában paraszt marad, a mindenfelé való elzárkózás, a közöny és a gazdagág a jellemző vonásai. Ahol ez a réteg erősen kialakult — legnagyobbmértékben a mezővárosokban és a nagyobb falvakban, de sok kis faluban is —, valóságos kaszttá vált, lefelé elzárkózó, a szegényt emberszámba alig vevő, magatartásában tehát antidemokratikus réteggé. A kisebb földű parasztot persze igen gyakran vonzza ez az életforma, mert az övénél kényelmesebb, s a falu hierarchiájában rangosabb: a 10-12 holdas dolgozó paraszt is fölfelé törekszik, s ez a „fölfelé“ legtöbbször anynyit jelent, hogy a nagygazdák felé. Ebbőlfolyik, hogy gyakran hajlandó alávetni magát a nagygazdák politikai és társadalmi vezetésének, különösen ha úgy látja, hogy a nagygazdák politikája az ő érdekeit is képviseli. Ez a társadalmi viszonylat talált magának formát a kisgazdapárt igen sok vidéki szervezetében. Ebből azután három baj következik. Az egyik az, hogy a kisebb földű parasztok, a tulajdonképpeni „kisgazdák“ átveszik a nagygazdák szemléletét, lefelé elzárkózó, munkás- és új gazda-ellenes magatartását és azt az általános, merev, országos viszonylatban is munkásellenes politikát, amelyet a nagygazdák a dolog természetéből folyóan képviselnek. A másik az, hogy beleszövődnek azokba a politikai és társadalmi kapcsolatokba, amelyeket a nagygazdák urakkal, helyi vagy megyei polgárokkal, s az egyházi politika hordozóival kötnek a közös konzervativizmus jegyében. A harmadik baj pedig az, hogy ebben a szövetség-szövevényben, amely ilyenformán a volt földesúrtól és valóban reakciós jegyzőtől az 5—6 holdas parasztig kapcsol össze különböző rétegeket, a dolgozó parasztság éppen annak a társadalmi hierarchiának helyileg megmaradt formáiba illeszkedik bele, amelyet országos viszonylatban valahogy széttört a nagy változás. Ha barátságosabbak is hozzá a nagygazdák és urak, mint azelőtt voltak, ha szerepet is adnak neki, végül mégis egy darabka „régi Magyarország“ az ilyen szervezetek legtöbbje, vagyon és rang szerinti belső tagozódással. (Persze nem minden kisgazdapárti szervezet ilyen; van, ahol a kisparasztság vezető, vagy legalább is egyenrangú, önálló szerepet játszik; a legtöbb azonban minden kétséget kizáróan erre a fent jellemzett mintára alakult.) A kérdés már most az: vájjon a kisgazdapárt felső „megtisztulása“, tudatosan végrehajtott „balratolódása“ megszünteti-e ezt a mélyrenyúló hierarchikus és konzervatív jelleget? S ez az, amiben erősen kételkednünk kell. Mert itt éppen arról van szó, hogy a paraszti társadalom olyan vonásainak és törekvéseinek ad formát a kisgazdapárt, amelyek eléggé mélyen gyökereznek még ma a parasztságban; nyíre ilyen hierarchia-darabokra támaszkodik ,amelyekben nagybomlanak szét. S éppen azért, mert a kisgazdapárt országosan többnyire ilyen hierarchia-darabokra támaszkodik (amelyekben nagygazdáké, de gyakran uraiké és egyházi embereké a vezető szerep).