Valóság, 1961 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1961-11-01 / 6. szám - FÓRUM - SÍK CSABA: Fiatal költőkről - három tételben

Fiatal költőkről — három tételben A nyáron IBUSZ-prospektusok helyett Justh Zsigmond párizsi naplóját olvasgat­tam. Szegényebb lettem egy illúzióval, a Justh-legendából kiábrándított a szalon iránti csodálata, ahol Moreau-képek között Sully Prudhomme recitálta verseit. Arról a Gustave Moreau-ról van szó, aki Degas gúnyos jellemzése szerint „oroszlánokat fest, de óraláncra köti őket”, és a Törött váza költőjéről, aki a tudományos világképet úgy akarta költőivé tenni, hogy a haldokló verbéna szépségéről elmélkedett diszkrét sorokban, és mérnök létére tiltakozott az Eiffel-torony felépítése ellen, mert a vas rideg és költőietlen. Justh nem vette észre az óraláncokat, nem értette Degas-t, Manet-t, Cezanne-t, honnan tudta volna, hogy Moreau bárányszelíd oroszlánjai nem nemesebbek a csörgedező patak mellett gügyén ácsorgó őzikéknél, mert sejtette volna, hogy Comtesse Diane-nak, a szalon úrnőjének ízlése nem különbözik a szoba­lányáétól, s élményeik között legfeljebb a kép ára tesz különbséget? Prudhomme-ot senki sem olvassa, Moreau-ra legfeljebb mint pedagógusra emlé­keznek tanítványai miatt, de az igénytelen igényesség túlélte a rombadőlt régi vilá­got. Ma, a meggyorsult idő jóvoltából sebesebben születik körülöttünk s bennünk az új világ, mint ahogy a történelemkönyvben a Merovingokról a francia forra­dalomra lapozunk, de az óralánc még mindig kezünk ügyébe esik. Legalábbis azt hihetjük, ha Komlós Aladár cikkét (Új Írás, 1961. május) olvassuk: „Minden feltételezett változás csak bizonyos változatlan keretek között lehetséges, az emberi szervezet és lélek ismert keretei között. Míg szemünk szerkezete meg nem változik, míg a dolgok tér és idő formáiban jelennek meg képzeletünkben s a négydimenziós világkép nem lesz az emberiség túlnyomó részének megszokott, természetes szemléletmódja, addig a művészet magva a régimódi látomás marad.” Szemünk megszokta Picassót, fülünk Bartókot, ízlésünk, értelmünk József Attilát. A túlnyomó szó abban az értelemben, melyben Komlós Aladár használja, nekik nem volt útmutató — az ő tanúságuk szerint a túlnyomó szónak az az értelme, hogy az emberiség nagyobb részének ma már megvan a lehetősége, hogy holmi régi­módi látomásoktól ne essen révületbe és kövesse a költőt, aki előtte jár, s elfordul­jon tőle, ha mögötte kullog. „A képzeletnek — idézem Bóka Lászlónak Az irodalom­­tudomány XX. századi feladatai c. tanulmányát — más a feladata világunkban. A költői képzeletnek egyre kevesebb keresnivalója van a világ látható átalakulásának vizionárius ábrázolásában, s egyre súlyosabb feladatok hárulnak rá, annak ábrázo­lása során, hogyan formálja át a fejlődés a társadalom és egyén viszonyát, hogyan alakul a mechanisztikus világkép szülötte az új fizikai világkép kialakulása közben. Thomas Mann Zauberbergjének vagy Doctor Faustusának hőse epikusan, a magyar József Attila lírája lírikusan éppen azt ábrázolja, hogyan formálja át az embert az, hogy magasabbrendű tudatossággal él, mint az előző kor embere. (Nem véletlen, hogy Thomas Mannt is, József Attilát is olyan intenzíven foglalkoztatja az új fizika, a megújhodó biológia!) A képzelet intenzívebbé válik, a merészsége egzaktságában rejlik.” Hogy a költészetnek „nem minden tudományos megismerés válik egészségére”, aligha bizonyítható, különösen József Attila óta, aki 21 éves korában, ismerkedve a modern fizika eredményeivel, pozitív és negatív elektronok rendszerének nevezte

Next