Valóság, 1964 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1964-12-01 / 12. szám - LUKÁCSY SÁNDOR: A márciusi ifjak
LUKÁCSY SÁNDOR: A MÁRCIUSI IFJAK 19 „célszerű törvények” (melyekkel az állam „a munkásosztálynak elnyomatását... lehető legszigorúbban tilalmazza”), „egyesülés”, segíteni „minden embert hivatásához képest célai elérésében”. Birányi a szocializmustól megkülönböztette a kommunizmust, „hol az ország összes vagyona s javai egy közállományi tőkét képeznek, melynek jövedelmeiből ki-ki tehetsége, szolgálatai s érdemeihez szabott részt hoz”; ezt sem tartotta képtelenségnek, de „hogy létesülhessen, az emberi nem lehető legnagyobb műveltsége kívántatik hozzá”. E nézeteivel Birányi Ákos még a márciusi ifjak körében is magára maradt; valamennyi radikális lap és az Egyenlőségi Társulat, különösen a júniusi párizsi munkásfelkelés után, elhatárolta magát a kommunizmustól. 1849-ben a márciusi ifjak már csak mind ritkábban hallatták szavukat. A Marczius Tizenötödike Debrecenben, majd újra Pesten, továbbra is igyekezett „controlleriája” alatt tartani a kormányt, de az egyre kevésbé tűrte, és Pálffynak nemcsak Jókai támadásaival (az Esti Lapokban) kellett szembenéznie, hanem a vésztörvényszék elé idéztetés fenyegetésével is; lapját végül betiltották. A márciusi ifjak többsége szétszóródott a csatatereken. Jókai szavai szerint: „A literatura ment legelöl vérét elpazarolni.” Hősiességük előtt a velük nem rokonszenvező Kemény Zsigmond is meghajolt: „Szuronyszegezve s forradalmi dalt énekelve mentek az ágyúk elébe.. A márciusi ifjak politikai írásművészete A forradalmi sajtó a márciusi ifjúság legsajátabb és — Petőfi versei mellett— legnagyobb szellemi teremtménye. Pálffy, Vasvári, Jókai, Csernátoni, Birányi Ákos, Herczeg Viktor, Nyíri Józsa, Petőfi publicisztikai munkásságát az irodalomtörténet éppúgy köteles tudomásul venni és értékelni, mint Kossuthét vagy Adyét. Annál is inkább, mert irodalmunkat nemcsak eszmékkel, hanem új formai vívmányokkal is gazdagították. Stílus tekintetében éppúgy szakítottak a táblabírói hagyománnyal, mint a politikában. A magyar újságírást és közéleti irodalmat sokáig nehézkes vagy éppen dadogó modor, vagy értekező szárazság és a legjobb esetben (Kölcseynél, Kossuthnál, Eötvösnél) körmondatos ünnepélyesség jellemezte. Először Széchenyi nagy belső feszültségektől hányatott egyéni stílusa tért el, némiképp, ettől; majd az újdonságrovatok csevegő iránya, s ez már nem a márciusi ifjak közreműködése nélkül. Abban a prózában, amelyet az ő sajátos művüknek tekinthetünk (a negyvenes évek közepétől), három stilisztikai irányzat figyelhető meg. Az első az egyszerűségé, mely a beszélt nyelv természetes fordulataival él, s hatni éppen keresetlenségének meglepetésével akar. Heinének, Bennének lehet valami köze e stílus kialakulásához; páratlan remekeit Petőfi Úti leveleiben és politikai cikkeiben csodálhatjuk. Akik finnyáskodtak verseinek „póriasságán”, bizonyára még nagyobb fölháborodással fogadták publicisztikai művei egy-egy nyers szólását. „A légy is akkor csíp legmérgesebben, ha vesztét érzi.” Ez a hasonlat még hagyján, mert az ellenségre vonatkozik, de a következő a magas minisztérium és az elégedetlen költő viszonyára utal: „A kocsis nem azért csattant ostorával, hogy lovai kidőljenek a rúd mellől, hanem hogy sebesebben haladjanak.” „A hasonlítás nemigen költői, de talán nem is igen rossz” — fűzi hozzá szándékosságáról vallva Petőfi. Az ilyen kitételek nála korántsem valamiféle népieskedés jelei, hanem abból az ellenszenvből fakadnak, mely Petőfit a nemesi politikának mind lényegétől, mind illemtanától elválasztotta, s rávilágítanak arra, hogy legfőbb esztétikai elve („Ami igaz, az természetes, ami természetes, az jó és szerintem szép is”) mennyire szorosan öszszefügg politikai meggyőződésével. Francia hatásra keletkezett egy másik stilisztikai újítás, a bibliai hangvételű, képekkel bőven élő, ritmikus költői próza. Kimutatható példája Lamennais, de Michelet is ösztönzőjé volt, főként Vasvárinál, a hazai írók közül pedig Vajda Péter. Vasvárin kívül Bozzai Pál (Kelet gyöngyei), Jókai és mások is kedvelték ezt az