Valóság, 1967 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1967-02-01 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - A szocializmus perspektívái Olaszországban (Todero Frigyes)

KÖNYVEKRŐL hasonló szélességű és mélységű ismertetés. Az egyes tanulmányok különböző terjedelműek, és a szerzők sajá­tos érdeklődésüknek megfelelően egyik vagy másik rész­kérdést bővebben tárgyalják. A kiadó által javasolt té­mák : az olasz gazdaság jövőjének elemzése az 1960 —1965-ös helyzettel összefüggésben; munkásosztály és dolgozó népesség általános viszonya az automatizálással, a technikusok és tisztviselők szerepével, a munkások számának csökkenésével és gyáron belüli, hatáskörük változásával összefüggésben; a munkásosztályra hivatkozó pártok politikai tevékenységének perspektívái, politikai céljaik rövid és hosszú távon, a „szo­cializmus” célkitűzés tartalma, elérésének útja és eszközei a szerzők szerint. Most megkísérlem, hogy azokat a nézete­ket mutassam be és foglaljam össze, amelyek a szocializ­­mushoz vezető utat, az eszközöket és módszereket bon­colgatják. A tanulmányok szerzői — Giorgio Amendola, Gian Piero Brega, Luciano Casagna, Vittorio Foa, Mario Gio­­vana, Lucio Libertini, Achille Occhetto és Luigi Pagliarani — politikusok, publicisták, közgazdászok, szociológusok, akik valamelyik munkáspárthoz tartoznak, illetve a munkásmozgalom elméleti kérdéseivel foglalkoznak. Az első tanulmány szerzője Giorgio Amendola, az Olasz Kommunista Párt titkárságának tagja. A szocializmus­hoz vezető olasz utat vizsgálva emlékeztet az ezzel kap­csolatos kommunista állásfoglalásokra, amelyek az utolsó tíz évben hangzottak el a párt kongresszusán, majd leszögezi: a szocializmusért folyó harc célja a szo­cialista demokrácia megteremtése, ami véget vet a ki­zsákmányolásnak, garantálja minden állampolgár tény­leges egyenlőségét, mindenkinek biztosítja a demokrati­kus jogok teljességét, megteremti a feltételeket a szemé­lyiség szabad fejlődéséhez. Egy ilyen társadalom beren­dezése a végpontját jelenti a demokrácia folytonos fejlő­déséért vívott harcnak és annak a küzdelemnek, amely a strukturális átalakulásért folyik, hogy pozitívan oldják meg az ország nagy problémáit, és megvalósítsák a mun­kásosztály tényleges és egyre növekvő részvételét a gazdaság irányításában és a közélet fórumán. E folyamat révén alakul ki és szerzi meg a politikai hatalmat a mun­kásosztályból és szövetségeseiből álló új vezető osztály, ami nélkülözhetetlen feltétele a társadalmi átalakulás végigvitelének. Olaszországban megvannak a feltételei annak, hogy az alkotmányban rögzített rendszer kereté­ben, sőt az alkotmány végrehajtásáért vívott harcban a munkásság vezető osztállyá szerveződjék, a szocialista és demokratikus átalakulás programja körül egyesítve a nép túlnyomó többségét. A szocializmushoz vezető olasz út szükségszerűen demokratikus út, amely megkí­vánja a nép többségének mozgósítását. A választási té­nyező a demokratikus küzdelemben lényeges, de nem az egyetlen momentum, mivel a demokrácia fejlesztése a tömegek állandó részvételét kívánja a politikai harcban, és olyan demokratikus szervek megteremtését, amelyek­ben ez lehetővé válik. Az „olasz út” nem szükségszerűen békés, minthogy az erőszakmentesség attól függ, hogy a régi uralkodó és kizsákmányoló osztályok milyen eszkö­zöket alkalmaznak e harccal szemben. A politikailag meg­osztott munkásosztály azonban nem lehet uralkodó, ezért szükség van az egység megteremtésére. Gian Piero Brega elméleti szempontból foglalkozik a szocialista állam kérdéseivel, és ezzel összefüggésben vizsgálja az olasz munkáspártok programját, célkitűzé­seit. Nagyon lényegesnek tartja, hogy a kommunisták mielőbb kidolgozzák elképzeléseiket a munkáshatalom konkrét formáiról, mert a munkásoknak, a parasztoknak, a tisztviselőknek, az értelmiségieknek tudniuk kell, hogy miért harcolnak, minthogy tevékenységük célja nem merül ki a közvetlen vívmányok megszerzésében. Az új államnak demokratikusnak kell lennie abban az értelem­ben, hogy széles körű szabadságot adjon az ú­j uralkodó osztályoknak. Brega szükségesnek tartja, hogy a szocia­lista mozgalom felülvizsgálja a proletariátus és az osz­tálytagozódás koncepcióját. Ezzel kapcsolatban utal az ipari proletariátus megváltozott körülményeire, amelyek következtében ez sokban hasonlít a kistisztviselők és funkcionáriusok középrétegére. Emiatt új módszerekre van szükség a munkásmozgalomban, figyelembe véve, hogy a munkások egy részének nincs olyan világos osz­tálytudata, mint korábban. Hasonlóképpen szükséges­nek tartja, hogy új politikát alkalmazzanak a középosz­tály irányában, tekintetbe véve ennek megváltozott rétegződését. Brega végül így foglalja össze az ellenzéki szocialista mozgalom tennivalóit: elérni, hogy az állam egyre erőteljesebben beavatkozzék a gazdasági tevékeny­ségbe mind az állami szektor kiszélesítésével, mind a ter­vezés és ellenőrzés szerveinek létrehozásával; a munka politikai és szakszervezeti erőinek bevonása ezekbe a szervekbe; ily módon készítve elő a termelési eszközök igazgatását. Lucio Libertini, a Proletáregység Olasz Szocialista Pártjának egyik vezetője a munkásmozgalom helyzeté­vel kapcsolatban leszögezi azt a véleményét, hogy az osztályharcos mozgalom Olaszországban komoly vere­séget szenvedett az utóbbi években. Ezzel kapcsolatban hangoztatja: a mozgalomban sokat emlegetik az önkri­tika szükségességét, de tipikus, hogy az önkritika csak a részletekre szorítkozik, és meg sem kíséreli a stratégia érintését. Ezt a gyakorlatot a sztálini dogmatizmustól örökölte a munkásmozgalom. Ami a szocialista viszonyok jövőjét illeti, Libertini abból indul ki, hogy a munkásság harca egy olyan országban folyik, amelyikben az alap­vető tény nem a burzsoázia kudarca, hanem a kapitalista fejlődés. Ez a kapitalista fejlődés olyan szocialista jövőt vet föl, amelyben nemcsak más gazdasági ésszerűség van, hanem fejlettebb és lényegileg különböző demokrácia is , minthogy a szocializmus nem csupán a köztulajdont, és nem is csak a beruházások és a fogyasztás eltérő fokát jelenti. Az új termelési szervezet új politikai-hatalmi szervezetet kíván : az alulról való ellenőrzés és az önkor­mányzat új eszközeit. A képviseleti demokrácia mellett nagy jelentőségre tesz szert a közvetlen demokrácia is. Ugyanakkor tudatában kell lenni annak, hogy vannak olyan szabadságjogok a fejlett kapitalista országokban, amelyeket nem szabad elvetni: a szemben álló nézetek vitája, a kritika szabadsága, a gyülekezési és szervezke­dési szabadság, a sajtó szabadsága és tagoltsága, a kul­túra autonómiája. A munkásmozgalomnak az a feladata, hogy a szabadságjogoknak ezt a rendszerét kiszélesítse, és széttörje a meglevő korlátokat. A szocializmus mindig e szabadságjogok abszolút szélesítése olyan mértékben, amilyenben a dolgozók hatalma ténylegesen nő és kiter­jed. Libertini felhívja a figyelmet arra, hogy egyre erő­sebb a válság, amely a katolikusok politikai egységét töri szét. Ennek egyik oka az osztályharc éleződése, ami a kapitalista fejlődés és az erős munkásmozgalom követ­kezménye, a másik pedig a zsinati szellem, amely az egyház megújulási törekvései keretében bizonyos auto­nómiát ad a katolikusoknak. A baloldal újjászerveződése, a munkásmozgalom korszerű forradalmi irányítása, a szociáldemokrácia reformizmusának túlhaladása és az osztályharcos baloldal szerves egysége mind olyan té­nyező, amely rendkívüli mértékben segíti a világosság­teremtést a katolikusok körében, viszont nehezebbé teheti az osztályköziség feloldódását a baloldal stagná­lása vagy a szociáldemokrata tendenciák felülkerekedése a munkásmozgalomban. Achille Occhetto, az Olasz Kommunista Ifjúsági Szö­vetség titkára elsősorban az egység kérdéseit és a szo­cialista gondolat újjászületését vizsgálja. Megjegyzi, hogy az egyesülési folyamatnál nem lehet figyelmen kívül hagyni a szocialista táborban jelentkező problémá­kat. A szocialista gondolat újjászületésének a proletár­­forradalom komplex világán belül kell végbemennie és nem lehet elkülöníteni a Nyugat forradalmi tapaszt­ala­­tait a szocialista világéitól. Ez utóbbiaknak is benne kell lenniük a megújulási folyamatban, mert a szocialista for­radalom csak így találhatja meg a maga folytonosságát nemzetközi szinten, mert csak így lehet kiteljesíteni az elkerülhetetlenül hiányos nemzeti tapasztalatokat. Azt gondolni, hogy egy szocialista társadalom építése néhány vezető csoport magánügye, annyit jelent, mint érzékelhe­tően eltávolodni az internacionalizmus helyes felfogásától. A kapitalista Nyugat munkásmozgalma jobban fejleszt­heti a maga akcióját, ha a szocialista tábor erősíti eszmei és erkölcsi presztízsét, nemcsak a gazdasági versenyt vállalva, hanem a demokráciát is kiszélesítve az emberek közti kapcsolatok újszerű megszervezése révén. A szo­cialista országok pedig azáltal is szélesíthetik a demokrá­ciát, hogy a nyugati munkásmozgalom eszméi és akciói új értékekkel és a szabadság új tartalmával gazdagítják a forradalmi tapasztalatokat.

Next