Valóság, 1970 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1970-03-01 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Új zenei hullám - hullámverés nélkül (Balassa Péter)

KÖNYVEKBŐL közönségnek tudomásul kell vennie, hogy a művészet nem közölhet mást, mint ami a világban történik. Mert ha ezt nem teszi, akkor hazudik. És az a művészet mindig, elveszett, amelyik hazudni próbált.” A fel­adat ugyanakkor nem lehet egyszerűen az, hogy tegyük természetessé, magától érte­tődővé művészet és közönség kapcsolatát (ahogyan ilyen lehetett Beethovenig), ha­nem éppen a konfliktusos kapcsolat, a po­lémia teremtése és fenntartása, az új zene beépítése a köztudatba, amelyben, hason­lóan pl. filmművészetünk eredményeihez, egy meghatározott közép-európai atmosz­féra, önismeret, emberi bensőség kifejező­jeként lehet jelen. A Harmincasokban nyilatkozó szerzők közvetlenül a közönségről keveset szólnak, mégis, azok a pedagógiai és művelődéspo­litikai hibák, amelyeket ismételten felso­rolnak, két, ezzel összefüggő tényezőre utalnak. Az egyik azzal a kultúrpolitikával kapcsolatos, amely a folklorizmust egye­dül üdvözítő stílusként deklarálta. Az a tény, hogy az interjúk többnyire egy heu­risztikus élmény elbeszélésével kezdődnek, jelzi, hogy magát az alkotói fejlődést is mennyire befolyásolta az említett perió­dus. Petrovics Emil: „1965 körül az én kor­osztályom megpróbált kiutat keresni” stb. Világos, hogy ilyen helyzetben nem volt és nem is lehetett a magyar zenének tá­bora. Talán ez is megmagyarázza, miért vagyunk távol attól az ideális állapottól, amelyet Földes így jellemez: „A jó mű olyan zárt rendszer, amelyben nincs hamis hang. Lehet, hogy a mai hallgató még nem, de a jövő zenehallgatója elkülöníti majd a jó művet a rossztól. Anton Webernnél épp­úgy összerezzen, mint ahogy Mozartnál összerezzen, ha melléüt valaki a zongorán.” Amikor a nyilatkozatokban a szellemi­alkotói helyzetről olvasunk, mindenekelőtt meglepő, mennyire nem kerítenek „zene­ideológiát” gondolataik közé. A napi gon­dokon keresztül természetesen körvona­lazódnak a különféle alkotói programok. Ez a beszédstílus arra utal, hogy a harmin­casok túljutottak a szakmán belüli fordu­lat nehéz szakaszán. Mit jelentett ez? A Bartók utáni nemzedéknek amúgy is meg kellett küzdenie az ő példaadó, ám valóban nyomasztó alakjával, ráadásul először „problematikusnak” minősült, majd sok­szor vulgarizálták (Kodályt még inkább) egy kiüresedett kollektivitás nevében. A hagyomány vulgarizálása és valódi sú­lyából, a lezártságból adódó probléma egy társadalmi-kulturális konfliktus következ­tében sajnos összefonódva, művészi vál­ságként jelentkezett. Az elszakadás ezen felül roppant nehéz feladat lehetett azért is, mert Bartók és Kodály emberi alakja páratlanul összefonódott művészetükkel, a magatartás és az életmű egysége világos­sá tette, hogy az elszakadás nem lehet meg­tagadás, inkább megszüntetve­ megőrzés. Az hogy a folyamat, egész jelentőségében csak utólag érezhető, arra figyelmeztet (s ez a közönségproblémára való közvetett utalás másik oldala), hogy a mostani, fel­futó tendencia nem utána találja meg kö­zönségét, hanem közben. Lehet, hogy itt is szerepe van külső szempontoknak, ameny­­nyiben inkább tudunk olyan fellendülésről (pl. a fiatal irodalomban), amelyek tartal­mukban nem hoztak valódi frontáttörést, viszont megfelelnek a konszolidált rossz közérzet konjunkturális követelményeinek. Úgy tűnik, az új magyar zene valóban nem felel meg ezeknek az elvárásoknak. Földes idézett gondolatához kapcsolódva: egy zeneműben a hamis hangot meghallani nem pusztán szakmai tudás kérdése (mert nem feltétlenül melléütésből következik), ha­nem az önismereté, attól függően, van-e az igaz és a hamis művészet megkülönbözte­tésének értékválasztó közvéleménye? A harmincas nemzedék autonóm fejlődé­sét jelzik azok az ismételten visszatérő bí­rálatok, amelyekkel a zsákutcába futó darmstadti avantgarde-ot illetik. Nem konzervativizmusról van szó, hiszen ezek a megjegyzések nem vonatkoznak pl. a lengyel vagy az olasz—-francia avantgarde­­ra, csupán utalnak arra a modern művésze­ti problémára, hogy a technika néha elle­n­­őrizhetetlen. Talán Szokolay Sándor egyik megjegyzése világítja meg azt, amit alkotói egészségnek nevezhetnénk: „A Hamlet énekszólamai lényegesen nehezebbek a Fémászénál. Ez a szabadon értelmezett, de következetesen keresztülvitt tizenkét­­fokúságból is adódik. De a szigorú konst­rukció ellenére a dallamok természetes szépségéről eszem ágában sincs lemon­dani.” A „matematizált” és a kifejezést szétda­raboló avantgarde-dal szemben inkább a Duna menti érzelmi világhoz kötődő prog­ram jellemzi a magyar avantgarde-ot. Dur­­kó: „Olyan zenét akartunk írni, amely mentes provincializmustól, ismét bekap­csolódik az európai zene vérkeringésébe, de amely csak itt, a Duna partján születhet, a mi vérmérsékletünknek, idegrendszerünk­nek, prozódiánknak felel meg.” Úgy tűnik, hamisak azok a konstrukciók, amelyek fellendülő művészeti irányokhoz az alkati és alkotói egység ideológiáját próbálják mindenáron hozzákovácsolni. A nyomasztó és egyben példaadó hagyo­mánnyal való küzdelem valóban homoge­nizálta az új magyar zene műhelyeit, de csak a tagadásban, és nem a teremtésben. Felelőtlenség lenne most bármilyen tipp­

Next