Valóság, 1970 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1970-03-01 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Új zenei hullám - hullámverés nélkül (Balassa Péter)
KÖNYVEKBŐL közönségnek tudomásul kell vennie, hogy a művészet nem közölhet mást, mint ami a világban történik. Mert ha ezt nem teszi, akkor hazudik. És az a művészet mindig, elveszett, amelyik hazudni próbált.” A feladat ugyanakkor nem lehet egyszerűen az, hogy tegyük természetessé, magától értetődővé művészet és közönség kapcsolatát (ahogyan ilyen lehetett Beethovenig), hanem éppen a konfliktusos kapcsolat, a polémia teremtése és fenntartása, az új zene beépítése a köztudatba, amelyben, hasonlóan pl. filmművészetünk eredményeihez, egy meghatározott közép-európai atmoszféra, önismeret, emberi bensőség kifejezőjeként lehet jelen. A Harmincasokban nyilatkozó szerzők közvetlenül a közönségről keveset szólnak, mégis, azok a pedagógiai és művelődéspolitikai hibák, amelyeket ismételten felsorolnak, két, ezzel összefüggő tényezőre utalnak. Az egyik azzal a kultúrpolitikával kapcsolatos, amely a folklorizmust egyedül üdvözítő stílusként deklarálta. Az a tény, hogy az interjúk többnyire egy heurisztikus élmény elbeszélésével kezdődnek, jelzi, hogy magát az alkotói fejlődést is mennyire befolyásolta az említett periódus. Petrovics Emil: „1965 körül az én korosztályom megpróbált kiutat keresni” stb. Világos, hogy ilyen helyzetben nem volt és nem is lehetett a magyar zenének tábora. Talán ez is megmagyarázza, miért vagyunk távol attól az ideális állapottól, amelyet Földes így jellemez: „A jó mű olyan zárt rendszer, amelyben nincs hamis hang. Lehet, hogy a mai hallgató még nem, de a jövő zenehallgatója elkülöníti majd a jó művet a rossztól. Anton Webernnél éppúgy összerezzen, mint ahogy Mozartnál összerezzen, ha melléüt valaki a zongorán.” Amikor a nyilatkozatokban a szellemialkotói helyzetről olvasunk, mindenekelőtt meglepő, mennyire nem kerítenek „zeneideológiát” gondolataik közé. A napi gondokon keresztül természetesen körvonalazódnak a különféle alkotói programok. Ez a beszédstílus arra utal, hogy a harmincasok túljutottak a szakmán belüli fordulat nehéz szakaszán. Mit jelentett ez? A Bartók utáni nemzedéknek amúgy is meg kellett küzdenie az ő példaadó, ám valóban nyomasztó alakjával, ráadásul először „problematikusnak” minősült, majd sokszor vulgarizálták (Kodályt még inkább) egy kiüresedett kollektivitás nevében. A hagyomány vulgarizálása és valódi súlyából, a lezártságból adódó probléma egy társadalmi-kulturális konfliktus következtében sajnos összefonódva, művészi válságként jelentkezett. Az elszakadás ezen felül roppant nehéz feladat lehetett azért is, mert Bartók és Kodály emberi alakja páratlanul összefonódott művészetükkel, a magatartás és az életmű egysége világossá tette, hogy az elszakadás nem lehet megtagadás, inkább megszüntetve megőrzés. Az hogy a folyamat, egész jelentőségében csak utólag érezhető, arra figyelmeztet (s ez a közönségproblémára való közvetett utalás másik oldala), hogy a mostani, felfutó tendencia nem utána találja meg közönségét, hanem közben. Lehet, hogy itt is szerepe van külső szempontoknak, amenynyiben inkább tudunk olyan fellendülésről (pl. a fiatal irodalomban), amelyek tartalmukban nem hoztak valódi frontáttörést, viszont megfelelnek a konszolidált rossz közérzet konjunkturális követelményeinek. Úgy tűnik, az új magyar zene valóban nem felel meg ezeknek az elvárásoknak. Földes idézett gondolatához kapcsolódva: egy zeneműben a hamis hangot meghallani nem pusztán szakmai tudás kérdése (mert nem feltétlenül melléütésből következik), hanem az önismereté, attól függően, van-e az igaz és a hamis művészet megkülönböztetésének értékválasztó közvéleménye? A harmincas nemzedék autonóm fejlődését jelzik azok az ismételten visszatérő bírálatok, amelyekkel a zsákutcába futó darmstadti avantgarde-ot illetik. Nem konzervativizmusról van szó, hiszen ezek a megjegyzések nem vonatkoznak pl. a lengyel vagy az olasz—-francia avantgardera, csupán utalnak arra a modern művészeti problémára, hogy a technika néha ellenőrizhetetlen. Talán Szokolay Sándor egyik megjegyzése világítja meg azt, amit alkotói egészségnek nevezhetnénk: „A Hamlet énekszólamai lényegesen nehezebbek a Fémászénál. Ez a szabadon értelmezett, de következetesen keresztülvitt tizenkétfokúságból is adódik. De a szigorú konstrukció ellenére a dallamok természetes szépségéről eszem ágában sincs lemondani.” A „matematizált” és a kifejezést szétdaraboló avantgarde-dal szemben inkább a Duna menti érzelmi világhoz kötődő program jellemzi a magyar avantgarde-ot. Durkó: „Olyan zenét akartunk írni, amely mentes provincializmustól, ismét bekapcsolódik az európai zene vérkeringésébe, de amely csak itt, a Duna partján születhet, a mi vérmérsékletünknek, idegrendszerünknek, prozódiánknak felel meg.” Úgy tűnik, hamisak azok a konstrukciók, amelyek fellendülő művészeti irányokhoz az alkati és alkotói egység ideológiáját próbálják mindenáron hozzákovácsolni. A nyomasztó és egyben példaadó hagyománnyal való küzdelem valóban homogenizálta az új magyar zene műhelyeit, de csak a tagadásban, és nem a teremtésben. Felelőtlenség lenne most bármilyen tipp