Valóság, 1970 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1970-03-01 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - A felszabadulás dialektikája (Kelemen János) - A diákmozgalmak anatómiája (Hernádi Miklós)
108 nekünk a pénzedet!” — hangzik a lap egyik hirdetése. „Ne is törődj a részvényekkel, hamarosan értéküket vesztik. Mi vagyunk Anglia jövőjének legjobb beruházása. Harcolj a kapitalizmus ellen, küldd el még ma hozzánk a pénzedet, az utolsó fillérig !” Ekkor kaptam kézhez kettőt a nyugati diákmozgalmakról szóló pamflet-tanulmányantológiákból. Mindkettőt 1969-ben adták ki. Az egyik a rangos Penguinkiadó köntösében jelent meg, hozzám már a harmadik kiadás jutott el 1969 novemberében. (Jó példája ez annak, hogyan csinálnak bevételi bejegyzéseket [marks] a kapitalista kiadók Marxból. A fogyasztói társadalmat bíráló baloldali kiadványok maguk is kívánatos, messzemenően jövedelmező fogyasztói árucikkek lehetnek.) Ezt az antológiát akár a baloldali angol politikai folyóirat, a New Left Review tízéves működésének megkoronázásaként is értékelhetjük. Mindkét szerkesztője (Alexander Cockburn és Robin Blackburn), de a szerzők többsége is a lap „stábjához” tartozik. A diáklázadások tartalmát elemezve Gareth Stedman Jones leszámol két téveszmével: A. Tourraine francia szociológus szerint a tudományos-technikai forradalom kapitalizmusában a szocialista mozgalom porondja az egyetemekre tevődött át, hiszen az egyetem lényegében az új típusú termelőerők, az irányító értelmiségiek gyára, a termelés valódi mozgatóereje. Ez a nézet a kelleténél kisebb szerepet engedélyez a gyári munkások forradalmiságának, míg a másik nézet szerint a hagyományos munkásosztály ma is a szocialista változtatás egyetlen letéteményese. Stedman Jones — Marcuse nyomdokain — rámutat, hogy a kapitalista struktúra három új síkon szívja magába az értelmiséget: a fogyasztás ösztönzése (piackutatás, reklám stb), a propaganda (tömegtájékoztatás, személyzeti ügyvitel stb.) és Kennedy elnök óta a politikai döntések síkján (tanácsadók). A cikk támadja a passzív diákszervezeteket: „Az MS (Országos Diákunió) nem szenvedélyesebb egy hamutartónál.” (Külön cikk foglalkozik a CIA-tól származó rejtett anyagi juttatásokkal és ezek politikai következményeivel.) Leírja a diák-életkörülmények rosszabbodását, sok diák intelligenciabeli fölényét tanárjaival szemben (a vizsgarendszer kontraszelekció), majd definiálja a Student Powert (diákhatalom, a diákmozgalmak végcélja). „Annyit jelent, hogy a diákok tömbje, ha szükséges, elégséges horderejű gazdasági, társadalmi vagy politikai szankciókat vihessen keresztül abban az esetben, ha nem veszik figyelembe véleményét.” Egy másik cikk érdekes gondolata, hogy a diákok többségének apatikus viselkedése tulajdonképpen biztató jelenség. Ez az apátia a „hatalomtól való megfosztottság öntudatlan felismeréséből” ered, s így szövetséges érzületekre váltható át. Az antológia legkiválóbb tanulmánya, A burzsoá ideológia kistükre, Blackburn írása. Blackburn kérlelhetetlen logikával szánt végig választott területén. „Az ember jeles közgazdasági diplomát szerezhet Angliában anélkül, hogy valaha is tanulmányozta volna az egyenlőtlenség s a szegénység okait.” „A hivatalos közgazdaságtan újra és újra kitér ama bizonyosság elől, hogy a tőkések kártalanítása nélkül végrehajtott államosítás azonnali, tömeges és eltagadhatatlan hatással lehetne az elosztás viszonyaira.” Az apologetikus burzsoá ideológia — írja — „még abból az időszakból mentődött át, amikor a burzsoá rend egy elavult társadalom ellenében igazolta önmagát.” Az apologetikus burzsoá ideológia kirekeszti vagy félremagyarázza a kritikai fogalmakat (kizsákmányolás, osztályantagonizmus, elidegenedés, ideológia stb.). Új, hangzatos fogalmakat vet be: „jóléti állam”, „pluralista demokrácia”, „ipari társadalom” stb. A fennálló helyzet megváltoztatására irányuló kísérleteket úgy tekinti, mintha azok irracionális jellegűek lennének. Jó példa az úgynevezett „charisma” (természetfeletti adottság) fogalma: „Castro charismája nem osztályhoz kötődik, tömegbázisát nem eszméivel, hanem egyéniségével szerezte.” A nanterre-i diákoknak, köztük Cohn-Bendit-nak a kötethez csatolt nyilatkozata a szociológia apologetikus funkcióját tárja fel. „Mikor 1930-ban Mayo az első szociológiai felmérést végezte egy amerikai üzemben, szolgálatait egy kapitalista vállalkozás főnöksége honorálta. Vele kezdődött el a szociológusok kiterjedt kollaborációja a burzsoá világ valamennyi hatalmi szervével.” „Az amerikai négerek nemrégiben oly riadalmat keltettek, hogy a szociológusok rendkívüli ösztöndíjakat kaptak, hogy tanulmányozhassák a forrongó tömegeket, s így kidolgozhassák az elnyomás időszerű receptjét.” (Így válik érthetővé, hogy a nyugati egyetemeknek miért éppen a társadalomtudományi tanszékei a lázadás melegágyai.) A másik antológiát Birminghambe szakadt hazánkfia, Julian Nagel szerkesztette, s a londoni Merlin Press adta ki. Nagel utószavában főleg a diákok számának növekedésére hívja fel a figyelmet, amely Amerikában a lemorzsolódás (dropping-out), Angliában a már tizenegy éves korban bekövetkező előszelekció ellenére is jelentős. Nagel rámutat, hogy a megnövekedett szabad idő összefügg az oktatás kiterjesztésével, hiszen a rövidebb munkaórák kvalifikáltabb munkát feltételeznek. Stuart Hallnak a hippi-mozgalmat ragyogóan elemző tanulmányára itt csak röviden térhetek ki. A diákmozgalmakra a hippik főként az akciók stílusa terén hatnak. Ez elsősorban a külsőségekre, a jelszavak megfogalmazására, a tüntetések hangvételére stb. érvényes. A hippik tiltakozása azonban döntő tartalmi különbséget mutat : míg az amerikai egyetemek radikális csoportjai a frontális, erőszakos támadás hívei, s a gettólakó négerség fiatal lázadói a gettók felgyújtását és a rendőrök meggyilkolását propagálják , a hippik a társadalmat összetartó tudatszövevényt, erkölcsi normarendszert akarják megsemmisíteni, a maguk felsőbbrendűnek vélt normáival helyettesíteni. Ez a lassú tudatbomlasztás tagadhatatlanul eredményes, új és új híveket szerez. Stuart Hall, a cikk szerzője alighanem végérvényes biztonsággal ítélkezik a hippikről, amikor végigelemzi a mozgalom megkülönböztető jegyeit (önkéntes szegényég, indián hatások, miszticizmus, egyféle pásztori árkádia megvalósítása, törzsi „egyhittség”, szeretet, a férfiasság brutális vonásainak elvetése, szenvedélyes hit a „most”-ban, ami a szórványos hippi-művészet legfőbb jellemzője stb.). Nagel kötetének dísze a neves amerikai ideológus, Norman Birnbaum cikke Amerika „rogyadozó kolosszusáról”. Birnbaum vitatja a munkásosztály harcképtelenségéről szóló marcuse-i tételt. Más ponton viszont éppen Marcuse-hoz kapcsolódik, mikor a kapitalista rend apológiájában kimutatja az úgynevezett „operacionalista” szemléletet: „Jó rendszernek kell lennie, hiszen létezik és működik.” (Az operacionalizmus — a behaviorizmushoz hasonlóan — minden fogalmat működésének kontextusában vizsgál.) „Ha a kommunizmus megvalósítható lenne Amerikában, akkor megvalósult volna” — így folytathatjuk gondolatban az iménti hamis logikát. Birnbaum úgy véli, hogy a modern kapitalizmus eddigi, „totális integrációval” jellemezhető időszakát újabban a „folytonos szakadások folyamata” váltja fel „Emberi potenciáljaink így formálják majd a maguk képére a társadalmi gyakorlatot” — írja. Felhívja a figyelmet a konszolidáló erők ellenakcióira , a gaulleista ellentüntetésekre, a rebuplikánus jobboldal vészes előretörésére Amerikában, a német újfasiszta mozgolódásra és az angliai fajgyűlölet jelentkezésére. Hozzátehetjük: ilyen akció volt az olaszországi bombamerénylet-sorozat 1969 decemberében. A műszaki értelmiség nyugtalansága a tőkés világban onnan ered, hogy a piacigények előbbre valók a technológia racionális fejlesztésének igényeinél. A szocialista országokban ugyanez a nyugtalanság azért létezhet, mert a műszaki szakértelem dogmatikus fékező erőkkel találja magát szemben. (Nehéz emberek.) És itt jutunk el a szerteágazó témának számunkra leglényegesebb kérdéséhez: mi közünk lehet a diákmozgalmakhoz? A Penguin-antológia egyik diákszerzője szerint „el kell kerülnünk mind a CIA, mind pedig a Szovjetunió pártfogolta nemzetközi diákszervezeteket”. A lázadó diákok nagy része a kínai „diákmozgalom”, a „kulturális forradalom” felé tekint. Nem sejtik, hogy a kínai „diákmozgalmakat” a legteljesebb mértékben felülről irányították, mint ahogy felülről állították is le őket. Az antológia függelékében Marcuse így nyilatkozik: „Néhány fejlett technikájú, iparosodott szocialista ország a birtokosi kategória felé halad : a szegények forradalmi kapitalizmusát joggal tarthatják új, alulról jövő, vagyis veszélyes forradalomnak.” Nem titok, hogy Marcuse ugyanúgy ostorozza a modern kapitalizmust, mint a szocializmus szovjet típusú formáját. Mindkét társadalmi formát „konzervatívnak”, forradalomellenesnek bélyegzi. De, mint Birnbaum is fejtegeti, „a berendezkedett forradalomnak nem csupán forradalmi erényeket, hanem KÖNYVEKBŐL