Valóság, 1970 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1970-03-01 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - A felszabadulás dialektikája (Kelemen János) - A diákmozgalmak anatómiája (Hernádi Miklós)

108 nekünk a pénzedet!” — hangzik a lap egyik hirdetése. „Ne is törőd­j a részvényekkel, hamarosan értéküket vesz­tik. Mi vagyunk Anglia jövőjének legjobb beruházása. Harcolj a kapitalizmus ellen, küldd el még ma hozzánk a pénzedet, az utolsó fillérig !” Ekkor kaptam kézhez kettőt a nyugati diákmozgal­makról szóló pamflet-tanulmányantológiákból. Mind­kettőt 1969-ben adták ki. Az egyik a rangos Penguin­­kiadó köntösében jelent meg, hozzám már a harmadik kiadás jutott el 1969 novemberében. (Jó példája ez an­nak, hogyan csinálnak bevételi bejegyzéseket [marks] a kapitalista kiadók Marxból. A fogyasztói társadalmat bíráló baloldali kiadványok maguk is kívánatos, messze­menően jövedelmező fogyasztói árucikkek lehetnek.) Ezt az antológiát akár a baloldali angol politikai folyó­irat, a New Left Review tízéves működésének megkoro­názásaként is értékelhetjük. Mindkét szerkesztője (Ale­xander Cockburn és Robin Blackburn), de a szerzők több­sége is a lap „stábjához” tartozik. A diáklázadások tartalmát elemezve Gareth Stedman Jones leszámol két téveszmével: A. Tourraine francia szociológus szerint a tudományos-technikai forradalom kapitalizmusában a szocialista mozgalom porondja az egyetemekre tevődött át, hiszen az egyetem lényegében az új típusú termelőerők, az irányító értelmiségiek gyára, a termelés valódi mozgatóereje. Ez a nézet a kelleténél kisebb szerepet engedélyez a gyári munkások forradal­­miságának, míg a másik nézet szerint a hagyományos munkásosztály ma is a szocialista változtatás egyetlen le­téteményese. Stedman Jones — Marcuse nyomdokain — rámutat, hogy a kapitalista struktúra három új síkon szívja magába az értelmiséget: a fogyasztás ösztönzése (piackutatás, reklám stb)­, a propaganda (tömegtájékoz­tatás, személyzeti ügyvitel stb.) és Kennedy elnök óta a politikai döntések síkján (tanácsadók). A cikk támadja a passzív diákszervezeteket: „Az M­S (Országos Diák­unió) nem szenvedélyesebb egy hamutartónál.” (Külön cikk foglalkozik a CIA-tól származó rejtett anyagi jutta­tásokkal és ezek politikai következményeivel.) Leírja a diák-életkörülmények rosszabbodását, sok diák intelli­genciabeli fölényét tanárjaival szemben (a vizsgarend­szer­ kontraszelekció), majd definiálja a Student Powert (diákhatalom, a diákmozgalmak végcélja). „Annyit je­lent, hogy a diákok tömbje, ha szükséges, elégséges hord­erejű gazdasági, társadalmi vagy politikai szankciókat vihessen keresztül abban az esetben, ha nem veszik figye­lembe véleményét.” Egy másik cikk érdekes gondolata, hogy a diákok több­ségének apatikus viselkedése tulajdonképpen biztató je­lenség. Ez az apátia a „hatalomtól való megfosztottság öntudatlan felismeréséből” ered, s így szövetséges érzü­letekre váltható át. Az antológia legkiválóbb tanulmánya, A burzsoá ideo­lógia kistükre, Blackburn írása. Blackburn kérlelhetetlen logikával szánt végig választott területén. „Az ember jeles közgazdasági diplomát szerezhet Angliában anél­kül, hogy valaha is tanulmányozta volna az egyenlőt­lenség s a szegénység okait.” „A hivatalos közgazdaság­­tan újra és újra kitér ama bizonyosság elől, hogy a tőkések kártalanítása nélkül végrehajtott államosítás azonnali, tömeges és eltagadhatatlan hatással lehetne az elosztás viszonyaira.” Az apologetikus burzsoá ideológia — írja — „még abból az időszakból mentődött át, amikor a bur­zsoá rend egy elavult társadalom ellenében igazolta ön­magát.” Az apologetikus burzsoá ideológia kirekeszti vagy félre­magyarázza a kritikai fogalmakat (kizsákmányolás, osz­tályan­tagonizmus, elidegenedés, ideológia stb.). Új, hang­zatos fogalmakat vet be: „jóléti állam”, „pluralista de­mokrácia”, „ipari társadalom” stb. A fennálló helyzet megváltoztatására irányuló kísérleteket úgy tekinti, mintha azok irracionális jellegűek lennének. Jó példa az úgynevezett „charisma” (természetfeletti adottság) fo­galma: „Castro charismája nem osztályhoz kötődik, tömegbázisát nem eszméivel, hanem egyéniségével sze­rezte.” A nanterre-i diákoknak, köztük Cohn-Bendit-nak a kö­tethez csatolt nyilatkozata a szociológia apologetikus funkcióját tárja fel. „Mikor 1930-ban Mayo az első szo­ciológiai felmérést végezte egy amerikai üzemben, szol­gálatait egy kapitalista vállalkozás főnöksége honorálta. Vele kezdődött el a szociológusok kiterjedt kollaborációja a burzsoá világ valamennyi hatalmi szervével.” „Az ame­rikai négerek nemrégiben oly riadalmat keltettek, hogy a szociológusok rendkívüli ösztöndíjakat kaptak, hogy tanulmányozhassák a forrongó tömegeket, s így kidolgoz­hassák az elnyomás időszerű receptjét.” (Így válik ért­hetővé, hogy a nyugati egyetemeknek miért éppen a tár­sadalomtudományi tanszékei a lázadás melegágyai.) A másik antológiát Birminghambe szakadt hazánkfia, Julian Nagel szerkesztette, s a londoni Merlin Press adta ki. Nagel utószavában főleg a diákok számának növeke­désére hívja fel a figyelmet, amely Amerikában a lemor­zsolódás (dropping-out), Angliában a már tizenegy éves korban bekövetkező előszelekció ellenére is jelentős. Nagel rámutat, hogy a megnövekedett szabad idő össze­függ az oktatás kiterjesztésével, hiszen a rövidebb mun­kaórák kvalifikáltabb munkát feltételeznek. Stuart Hallnak a hippi-mozgalmat ragyogóan elemző tanulmányára itt csak röviden térhetek ki. A diákmozgal­makra a hippik főként az akciók stílusa terén hatnak. Ez elsősorban a külsőségekre, a jelszavak megfogalmazására, a tüntetések hangvételére stb. érvényes. A hippik tilta­kozása azonban döntő tartalmi különbséget mutat : míg az amerikai egyetemek radikális csoportjai a frontális, erőszakos támadás hívei, s a gettólakó négerség fiatal lázadói a gettók felgyújtását és a rendőrök meggyilkolá­sát propagálják , a hippik a társadalmat összetartó tudatszövevényt, erkölcsi normarendszert akarják meg­semmisíteni, a maguk felsőbbrendűnek vélt normáival helyettesíteni. Ez a lassú tudatbomlasztás tagadhatatlanul eredményes, új és új híveket szerez. Stuart Hall, a cikk szerzője alighanem végérvényes biztonsággal ítélkezik a hippikről, amikor végigelem­zi a mozgalom megkülön­böztető jegyeit (önkéntes szegényég, indián hatások, miszticizmus, egyféle pásztori árkádia megvalósítása, törzsi „egyhittség”, szeretet, a férfiasság brutális voná­sainak elvetése, szenvedélyes hit a „most”-ban, ami a szórványos hippi-művészet legfőbb jellemzője stb.). Nagel kötetének dísze a neves amerikai ideológus, Nor­man Birnbaum cikke Amerika „rogyadozó kolosszusá­ról”. Birnbaum vitatja a munkásosztály harcképtelen­ségéről szóló marcu­se-i tételt. Más ponton viszont éppen Marcuse-hoz kapcsolódik, mikor a kapitalista rend apo­lógiájában kimutatja az úgynevezett „operacionalista” szemléletet: „Jó rendszernek kell lennie, hiszen létezik és működik.” (Az operacionalizmus — a behaviorizmushoz hasonlóan — minden fogalmat működésének kontextusá­ban vizsgál.) „Ha a kommunizmus megvalósítható lenne Amerikában, akkor megvalósult volna” — így folytat­hatjuk gondolatban az iménti hamis logikát. Birnbaum úgy véli, hogy a modern kapitalizmus eddigi, „totális integrációval” jellemezhető időszakát újabban a „folytonos szakadások folyamata” váltja fel „Emberi potenciáljaink így formálják majd a maguk képére a tár­sadalmi gyakorlatot” — írja. Felhívja a figyelmet a kon­szolidáló erők ellenakcióira , a gaulleista ellentüntetésekre, a rebuplikánus jobboldal vészes előretörésére Ameriká­ban, a német újfasiszta mozgolódásra és az angliai faj­gyűlölet jelentkezésére. Hozzátehetjük: ilyen akció volt az olaszországi bombamerénylet-sorozat 1969 decembe­rében. A műszaki értelmiség nyugtalansága a tőkés világban onnan ered, hogy a piacigények előbbre valók a technoló­gia racionális fejlesztésének igényeinél. A szocialista or­szágokban ugyanez a nyugtalanság azért létezhet, mert a műszaki szakértelem dogmatikus fékező erőkkel találja magát szemben. (Nehéz emberek.) És itt jutunk el a szerteágazó témának számunkra leg­lényegesebb kérdéséhez: mi közünk lehet a diákmozgal­makhoz? A Penguin-antológia egyik diákszerzője szerint „el kell kerülnünk mind a CI­A, mind pedig a Szovjetunió párt­fogolta nemzetközi diákszervezeteket”. A lázadó diákok nagy része a kínai „diákmozgalom”, a „kulturális forra­dalom” felé tekint. Nem sejtik, hogy a kínai „diákmoz­galmakat” a legteljesebb mértékben felülről irányították, mint ahogy felülről állították is le őket. Az antológia függelékében Marcuse így nyilatkozik: „Néhány fejlett technikájú, iparosodott szocialista ország a birtokosi kategória felé halad : a szegények forradalmi kapitalizmusát joggal tarthatják új, alulról jövő, vagyis veszélyes forradalomnak.” Nem titok, hogy Marcuse ugyanúgy ostorozza a modern kapitalizmust, mint a szo­cializmus szovjet típusú formáját. Mindkét társadalmi formát „konzervatívnak”, forradalomellenesnek bélyeg­zi. De, mint Birnbaum is fejtegeti, „a berendezkedett for­radalomnak nem csupán forradalmi erényeket, hanem KÖNYVEKBŐL

Next