Valóság, 1970 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1970-09-01 / 9. szám - KÖNYVEKRŐL - Stokely Carmichael - Charles V. Hamilton: Fekete hatalom (Bart István)

KÖNYVEKRŐL Plumb áll szemben. A történész Churchillben a whig arisztokratát látja, történetírásában pedig a G. M. Trevelyannel tetőző whig történelemszemlélet kifejező­dését. A magyarországi „kuruc” történetíráshoz sok tekintetben hasonló szemlélet az angol múltat az alkot­mányos szabadságért folytatott hosszú és eredményes küzdelemnek látja, az eredményt, a brit birodalmat pedig a világ legtökéletesebb államalakulatának. Ezt fogadta el és ezt szolgálta Churchill egész életében. Könyveiben és beszédeiben mindig ünnepélyes tisztelettel viseltetett „a kormányzat nagy intézményei, a monarchia és a parlament, sőt a »szabadság« és »szabadságjogok« iránt is — ahogy ezeket az angol uralkodó osztály értelmezte”. A második világháború előtt ez a szemlélet még általánosan elfogadott volt, ezért lehetett Churchill alkalmas arra, hogy a nagy megpróbáltatás idején a tradíciókból erőt merítve az ország élére álljon. Szemléletére legjellemzőbbnek Az angolul beszélő népek történetét, a patrióta történetírás jellegzetes termékét tartja Plumb. A koncepció részigazságai ellenére nagyon hiányos, mutat rá, nincs benne szó a háborúk szenvedői­ről, a dolgozó tömegekről, az igazi dicsőségről, az iro­dalom, a tudomány, a filozófia és a technológia eredmé­nyeiről. Ezek egyaránt hiányosságai Churchillnek mint tör­ténésznek és mint államférfinek. Fontos szempontra hívja fel a figyelmet Plumb A második világháború, Churchill legfontosabb történeti művével kapcsolatban. A miniszterelnök korabeli memorandumainál, háborús vezetésének írásos emlékeinél figyelembe kell venni, hogy azok fél szemmel az utókorra tekintve születtek: megírójuk állandóan tudatában volt annak, hogy törté­nelmet csinál, hogy minden leírt szava históriai doku­mentum. A háborúban Plumb szerint is sikeres kapcso­latot teremtett a néppel, a múltra építve. „És mégis, az a múlt, amit ő használt, meghalt a háborúban.” Basil Liddel Hart a katonai stratégát vizsgálja. Churchill katonai elgondolásai, különösen pedig az a tény, hogy a II. világháború alatt a brit hadvezetést legfelső szinten mindvégig kezében tartotta, számtalan vihart váltottak ki annak idején és azóta is. Ezeket a sokat vitatott hadászati és egyben politikai kérdéseket tárgyalja az ismert katonai teoretikus és hadtörténész: az első világháborús kudarc Gallipolinál, Churchill szerepe a flotta, a légierő és a tank fejlesztésében, Norvégia és Görögország sikertelen inváziója a második világháború elején, a második front és a földközi-tengeri hadszíntér viszonya, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Nincs szó viszont a balkáni partraszállás tervéről , mert komolyabb formában ez fel sem merült! Liddel Hart végső konklúziója talán meglepő: Churchill első világháború alatti katonai elgondolásait a kortársak és a történetírás alábecsülték, míg második világháborús stratégiáját — súlyos hibáit figyelmen kívül hagyva — túlértékelték. Igen érdekes és újszerű megközelítést nyújt Anthony Storr írása. A jó nevű és jól író pszichiáter véleménye szerint Churchill őseitől örökölt és gyermekkora lelki élményei által megerősített „elhúzódó és visszatérő depressziós rohamoktól szenvedett”, ez ellen csak felfokozott aktivitással tudott védekezni, de a politikai kudarcok, a kényszerű visszavonulás évei egyben a lelki depresszió eluralkodását is jelentették. Érvelését a szerző Churchill saját írásaira (köztük Savrola című regényére) és a kortársak, barátok beszámolóira alapozza. A hosszúra nyúlt eszmefuttatás kissé túlságosan is sike­resen magyarázza Churchill valamennyi vonását lélektani okokkal. A válogatás legnagyobb érdeme a sokoldalú megköze­lítés. Annak ellenére, hogy azonos témát vizsgáltak, a szerzők meglepően sikeresen elkerülték az ismétléseket. Taylor írása a nála megszokottnál kissé halványabb : nem tudott annyi újszerű, meghökkentő megállapítást tenni, mint máskor, bár a túlságosan messzemenő, erősen vitatható következtetések levonása nem maradt el. A legkiegyensúlyozottabb — és egyben legmeggyőzőbb — James fejezete, míg Plumb hűen tükrözi az angliai baloldali entellektüelek erényeit és hibáit. Liddel Hart cikke a legszakszerűbb, míg Storrnál a szakszerűség már komoly arányeltolódásokhoz, túlzásokhoz vezetett. A kötet talán legmeggyőzőbb tanulsága, hogy Churchill politikája és életszemlélete azt a történelmi korszakot képviselte, amikor a liberális szellemű, polgárosult, tradicionális uralkodó osztály még össznemzeti célok kifejezője tudott lenni. A II. világháborúban — a háború előtti fejlődéssel ellentétben — ennek az osztálynak egy kitűnő képviselője még egyszer be tudta tölteni ezt a szerepet, a nemzeti egység megteremtője és megtestesí­tője lett, de eszméi a háború után megszűntek élőként hatni az angol társadalom többségében. (The Dial Press) JESZENSZKY GÉZA Stokely Carmichael - Charles V. Hamilton: Fekete hatalom 1968-ban, az eddigi legforróbb nyár évében jelent meg Stékely Carmichael és Charles W. Hamilton közös könyve a Fekete Hatalomról. (Black Power: The politics of liberation in America.) Feketéknek írt, fekete könyv; a borítója is fekete és a lapszámok mellett kétoldalt egy fekete és egy fehér négyszög jelzi a fekete­fehér faji ellentétet, amit a szerzők kibékíthetetlennek tartanak, és ami egyben — még ha ez egyszerűsítésnek tűnik is — kifejezi a mozgalom legfőbb tartalmát. A könyv egyszerre manifesztum és politikai kiskáté, amely programot és megtörtént esetek elemzésével tanácsokat ad a fekete politika módszereinek gyakorlati alkalmazására. Mindamellett szól ez a könyv annak a fehér embernek is, aki meg akarja érteni az amerikai néger helyzetét. Bizonyára ennek az elképzelt, jóindulatú fehérnek a kedvéért kezdik azzal könyvüket, hogy megpróbálják eloszlatni a Black Powerrel kapcsolatos, Magyarországon is közkeletű félreértéseket. A félreértések a mozgalom nevének magyar fordításával kezdődnek. A Black Power magyar neve Fekete Hatalom, ez az első félreértés, de egyben beleértődik a többi is: a fekete faj felsőbb­rendűsége, a fegyveres hatalomátvétel stb. (Persze mindez valóban nem idegen a Black Powertől.) Az angol „power” szó egyszerre jelent „hatalmat” és erőt” is. A szerzők fejtegetéseiből úgy tűnik, hogy a Black Power esetében a „power” szót az utóbbinak kell fordí­tanunk. A Black Power — a Fekete Erő mindenekelőtt poli­tikai mozgalom az amerikai négerek felszabadítására, és ezért egyik legfőbb célja és eszköze ráébreszteni a néger tömegeket, milyen hatalmas, soha nem is sej­tett erő feszül bennük. Nyíltan hirdetik, hogy a polgárjogi mozgalmak látszateredményei és valóságos kudarcai szülték mozgal­mukat. Új alternatívát akarnak nyújtani, kiutat a kudarcok okozta zavarodottságból. Hitt vallásukat is a polgárjogi mozgalom ellenében fogalmazzák meg. A polgárjogi mozgalom romantikus, a Black Power számol a realitásokkal. Ez azt jelenti, hogy az előbbi „színvakságával” szemben a Black Power igenis elismeri a két különböző faj létezését, illetve ennek valamennyi közismert politikai, társadalmi és pszichológiai követ­kezményét. Az­ integrációt elveti, de még lehetőségét is tagadja, sőt eszméjét károsnak tartja, és helyette szegregációt ajánl, természetesen más tartalommal, mint a fehér fajgyűlölők. (Ez, a célok pontos ismerete nélkül könnyen félreérthető gondolat, amely Marcus Garveytől, Malcolm X-en át végigkísérhető a néger mozgalmakban, a Black Powerrel kapcsolatos ferdítések, gyanúsítgatások legfőbb forrása.) A romantikus polgár­jogi mozgalom a négerek nevében ugyan, de az amerikai fehérekhez szól, bebocsátást kérve egy eredendően fehérek számára alkotott társadalomba — érvel a könyv —, és nemcsak azt nem veszi észre, hogy a néger fajának jellegzetességei, eltérő lelkialkata és hagyományai miatt

Next