Valóság, 1970 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1970-09-01 / 9. szám - KÖNYVEKRŐL - Stokely Carmichael - Charles V. Hamilton: Fekete hatalom (Bart István)
KÖNYVEKRŐL Plumb áll szemben. A történész Churchillben a whig arisztokratát látja, történetírásában pedig a G. M. Trevelyannel tetőző whig történelemszemlélet kifejeződését. A magyarországi „kuruc” történetíráshoz sok tekintetben hasonló szemlélet az angol múltat az alkotmányos szabadságért folytatott hosszú és eredményes küzdelemnek látja, az eredményt, a brit birodalmat pedig a világ legtökéletesebb államalakulatának. Ezt fogadta el és ezt szolgálta Churchill egész életében. Könyveiben és beszédeiben mindig ünnepélyes tisztelettel viseltetett „a kormányzat nagy intézményei, a monarchia és a parlament, sőt a »szabadság« és »szabadságjogok« iránt is — ahogy ezeket az angol uralkodó osztály értelmezte”. A második világháború előtt ez a szemlélet még általánosan elfogadott volt, ezért lehetett Churchill alkalmas arra, hogy a nagy megpróbáltatás idején a tradíciókból erőt merítve az ország élére álljon. Szemléletére legjellemzőbbnek Az angolul beszélő népek történetét, a patrióta történetírás jellegzetes termékét tartja Plumb. A koncepció részigazságai ellenére nagyon hiányos, mutat rá, nincs benne szó a háborúk szenvedőiről, a dolgozó tömegekről, az igazi dicsőségről, az irodalom, a tudomány, a filozófia és a technológia eredményeiről. Ezek egyaránt hiányosságai Churchillnek mint történésznek és mint államférfinek. Fontos szempontra hívja fel a figyelmet Plumb A második világháború, Churchill legfontosabb történeti művével kapcsolatban. A miniszterelnök korabeli memorandumainál, háborús vezetésének írásos emlékeinél figyelembe kell venni, hogy azok fél szemmel az utókorra tekintve születtek: megírójuk állandóan tudatában volt annak, hogy történelmet csinál, hogy minden leírt szava históriai dokumentum. A háborúban Plumb szerint is sikeres kapcsolatot teremtett a néppel, a múltra építve. „És mégis, az a múlt, amit ő használt, meghalt a háborúban.” Basil Liddel Hart a katonai stratégát vizsgálja. Churchill katonai elgondolásai, különösen pedig az a tény, hogy a II. világháború alatt a brit hadvezetést legfelső szinten mindvégig kezében tartotta, számtalan vihart váltottak ki annak idején és azóta is. Ezeket a sokat vitatott hadászati és egyben politikai kérdéseket tárgyalja az ismert katonai teoretikus és hadtörténész: az első világháborús kudarc Gallipolinál, Churchill szerepe a flotta, a légierő és a tank fejlesztésében, Norvégia és Görögország sikertelen inváziója a második világháború elején, a második front és a földközi-tengeri hadszíntér viszonya, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Nincs szó viszont a balkáni partraszállás tervéről , mert komolyabb formában ez fel sem merült! Liddel Hart végső konklúziója talán meglepő: Churchill első világháború alatti katonai elgondolásait a kortársak és a történetírás alábecsülték, míg második világháborús stratégiáját — súlyos hibáit figyelmen kívül hagyva — túlértékelték. Igen érdekes és újszerű megközelítést nyújt Anthony Storr írása. A jó nevű és jól író pszichiáter véleménye szerint Churchill őseitől örökölt és gyermekkora lelki élményei által megerősített „elhúzódó és visszatérő depressziós rohamoktól szenvedett”, ez ellen csak felfokozott aktivitással tudott védekezni, de a politikai kudarcok, a kényszerű visszavonulás évei egyben a lelki depresszió eluralkodását is jelentették. Érvelését a szerző Churchill saját írásaira (köztük Savrola című regényére) és a kortársak, barátok beszámolóira alapozza. A hosszúra nyúlt eszmefuttatás kissé túlságosan is sikeresen magyarázza Churchill valamennyi vonását lélektani okokkal. A válogatás legnagyobb érdeme a sokoldalú megközelítés. Annak ellenére, hogy azonos témát vizsgáltak, a szerzők meglepően sikeresen elkerülték az ismétléseket. Taylor írása a nála megszokottnál kissé halványabb : nem tudott annyi újszerű, meghökkentő megállapítást tenni, mint máskor, bár a túlságosan messzemenő, erősen vitatható következtetések levonása nem maradt el. A legkiegyensúlyozottabb — és egyben legmeggyőzőbb — James fejezete, míg Plumb hűen tükrözi az angliai baloldali entellektüelek erényeit és hibáit. Liddel Hart cikke a legszakszerűbb, míg Storrnál a szakszerűség már komoly arányeltolódásokhoz, túlzásokhoz vezetett. A kötet talán legmeggyőzőbb tanulsága, hogy Churchill politikája és életszemlélete azt a történelmi korszakot képviselte, amikor a liberális szellemű, polgárosult, tradicionális uralkodó osztály még össznemzeti célok kifejezője tudott lenni. A II. világháborúban — a háború előtti fejlődéssel ellentétben — ennek az osztálynak egy kitűnő képviselője még egyszer be tudta tölteni ezt a szerepet, a nemzeti egység megteremtője és megtestesítője lett, de eszméi a háború után megszűntek élőként hatni az angol társadalom többségében. (The Dial Press) JESZENSZKY GÉZA Stokely Carmichael - Charles V. Hamilton: Fekete hatalom 1968-ban, az eddigi legforróbb nyár évében jelent meg Stékely Carmichael és Charles W. Hamilton közös könyve a Fekete Hatalomról. (Black Power: The politics of liberation in America.) Feketéknek írt, fekete könyv; a borítója is fekete és a lapszámok mellett kétoldalt egy fekete és egy fehér négyszög jelzi a feketefehér faji ellentétet, amit a szerzők kibékíthetetlennek tartanak, és ami egyben — még ha ez egyszerűsítésnek tűnik is — kifejezi a mozgalom legfőbb tartalmát. A könyv egyszerre manifesztum és politikai kiskáté, amely programot és megtörtént esetek elemzésével tanácsokat ad a fekete politika módszereinek gyakorlati alkalmazására. Mindamellett szól ez a könyv annak a fehér embernek is, aki meg akarja érteni az amerikai néger helyzetét. Bizonyára ennek az elképzelt, jóindulatú fehérnek a kedvéért kezdik azzal könyvüket, hogy megpróbálják eloszlatni a Black Powerrel kapcsolatos, Magyarországon is közkeletű félreértéseket. A félreértések a mozgalom nevének magyar fordításával kezdődnek. A Black Power magyar neve Fekete Hatalom, ez az első félreértés, de egyben beleértődik a többi is: a fekete faj felsőbbrendűsége, a fegyveres hatalomátvétel stb. (Persze mindez valóban nem idegen a Black Powertől.) Az angol „power” szó egyszerre jelent „hatalmat” és erőt” is. A szerzők fejtegetéseiből úgy tűnik, hogy a Black Power esetében a „power” szót az utóbbinak kell fordítanunk. A Black Power — a Fekete Erő mindenekelőtt politikai mozgalom az amerikai négerek felszabadítására, és ezért egyik legfőbb célja és eszköze ráébreszteni a néger tömegeket, milyen hatalmas, soha nem is sejtett erő feszül bennük. Nyíltan hirdetik, hogy a polgárjogi mozgalmak látszateredményei és valóságos kudarcai szülték mozgalmukat. Új alternatívát akarnak nyújtani, kiutat a kudarcok okozta zavarodottságból. Hitt vallásukat is a polgárjogi mozgalom ellenében fogalmazzák meg. A polgárjogi mozgalom romantikus, a Black Power számol a realitásokkal. Ez azt jelenti, hogy az előbbi „színvakságával” szemben a Black Power igenis elismeri a két különböző faj létezését, illetve ennek valamennyi közismert politikai, társadalmi és pszichológiai következményét. Az integrációt elveti, de még lehetőségét is tagadja, sőt eszméjét károsnak tartja, és helyette szegregációt ajánl, természetesen más tartalommal, mint a fehér fajgyűlölők. (Ez, a célok pontos ismerete nélkül könnyen félreérthető gondolat, amely Marcus Garveytől, Malcolm X-en át végigkísérhető a néger mozgalmakban, a Black Powerrel kapcsolatos ferdítések, gyanúsítgatások legfőbb forrása.) A romantikus polgárjogi mozgalom a négerek nevében ugyan, de az amerikai fehérekhez szól, bebocsátást kérve egy eredendően fehérek számára alkotott társadalomba — érvel a könyv —, és nemcsak azt nem veszi észre, hogy a néger fajának jellegzetességei, eltérő lelkialkata és hagyományai miatt