Valóság, 1970 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1970-09-01 / 9. szám - KÜLFÖLDI FOLYÓIRATOKBÓL - A magyar irodalom egy kevéssé ismert fejezete - szovjet kiadványban
KÜLFÖLDI FOLYÓIRATOKBÓL tünteti fel. Percy Bysshe Shelley, a költő is ilyesmit érezhetett, amikor felesége Frankensteinjéhez előszót írva hangsúlyozza, hogy a szerző nem csupán „egy csomó rémséget akart összehordani”, és a mű létjogosultságának igazolására megjegyzi, hogy az ilyen írásokban ,,a képzelőerő szélesebben és mélyebben hatol bele az emberi szenvedélyekbe, mint a tényleges történések hétköznapi kapcsolataiban”. A rémirodalom valamiféle ellenszegülés az ésszerű rend és annak realisztikus „viszszakérődzése” ellen. Maturin Melmothja, aki elcseréli lelki üdvösségét földi léte meghosszabbításáért, a művész lázadásának jelképe a metafizikai rend ellen, és talán ezért is bukkan fel Melmoth ismételten, túlélve saját szerzőjét, Hofmannsthalnál, Balzacnál s talán nem szándéktalan az sem, hogy Oscar Wilde (Maturin unokaöccse) Melmoth néven élte utolsó éveit Párizsban. Schiller veszi először észre, hogy a rémregény népszerűsége mögött valami titkos rokonszenv rejtőzik a vesztes iránt: „műfogás, amellyel Milton, a pokol dicsőítője az érzékeny lelkű olvasók előtt bukott angyallá nemesül”. A Haramiák egy később kihagyott jelenetében Karl Moor azt mondja Spiegelbergnek : „Ki nem szeretne inkább Beliál üstjében Borgiával és Catilinával együtt főni, mint valami hétköznapi szamárral terített asztalnál unatkozni.” Mi magyarázza, meg a rémirodalom új életre kelését? „Ízetlenné vált a kegyes gondolkodás tere”, és megnövekedett a „Gonosz” vonzása? Vagy a rémirodalom volna a menekülés az irodalom konvencionalizmusából s lenne annak megújulási eszköze? A felelet nem egyértelmű, mert a rémirodalom „új hullámában” ott találhatjuk a régi horror-klasszikusok között az olyan mai költőt és írót is, mint H. C. Artmann és Peter Handke. A rémirodalom feltámadása különösen Németországban feltűnő, ahol az utóbbi tíz évben figyelhető meg egyre növekvő elterjedése. A nagy kiadóvállalatok egymás után jelentetik meg a klasszikus rémregényeket. Az Insel Verlag Potockit, Walpole-t, Bierce-t, Lovecraftot hoz, a Rauch Verlag Lewis Szerzetesét. Winkler klasszikus sorozatában ott találjuk Beckford, Stevenson és természetesen Poe munkáit. A Hanser Verlagnál eddig hat kötetben megjelent Bibliotheca Dracula-sorozat kissé tarka képet mutat, Maturin és Mary Shelley klasszikussá károsult műveitől Bram Stoker és Gaston Leroux ponyvájáig mindent felölel. Az Usher-ház könyvtárasorozat még külsejében is alkalmazkodik tartalmához, ijesztő színű fedéllappal, penészzöld papíron jelennek meg könyvei. Az természetes, hogy a ponyvakiadók, mint Heyne, Moevig, Goldmann és Pabel szintén jelentetnek meg rémregény-sorozatokat. A Residenz Verlag adta ki Peter Handke szerkesztésében A borzalom hétköznapjai című antológiát, amelyben azonban egyáltalán nem a borzasztáson volt a hangsúly. Magasabb irodalmi szándék vezette H. C. Artmannt is Dracida Draculájában és Frankenstein Sussexben című kötetében. A rémirodalom szerzői maguk is érzik, mennyire komolytalanok azok a „természetfeletti”, fantasztikus jelenségek, amelyekről tudósítanak. Ezért próbálják meg hitelessé tenni egymásra való hivatkozással, fiktív levelekkel, naplókkal, levéltári adatokkal. Lovecraft valóságos képzeletbeli könyvtárat ötlött össze Necronomicon név alatt, amelynek apokrif szövegeire minduntalan hivatkozik. Persze, mindez mit sem használ. A rémirodalom igazolása állítólag önmagában rejlik: belsőnk mélyén keletkezik, a józan ész ellensúlya, a mélypszichológia küszöbe, a „lélek éjszakai oldala”, állítólag ma is megvan funkciója: felszabadítja a lelket, nincs határokhoz kötve, kitágítja világunkat. Létjogosultságát főleg az igazolja, hogy az ijedelem, félelem, borzadály az emberiség legmélyebben gyökerező emóciója. A rémirodalom igazolásul fent elmondottak nem az egyes művek reklámul szánt „fül”-szövegéből valók. Hannes Schneider A fekete romantika és következményei című cikkének idézetei. (Literatur und Kritik, 45. szám.) A magyar irodalom egy kevéssé ismert fejezete szovjet kiadványban A Lityeraturnoje naszledsztvo (Irodalmi örökség) sorozat a legjelentősebb szovjet forráskiadványok közé tartozik. Legújabb, 81. kötetében (Nauka, Moszkva, 1969) a Forradalmár írók Nemzetközi Egyesülésének (Mezsdunarodnoje Objegyinyenyije Revoljucionnih Piszatyelej, orosz rövidítése MORP) történetéhez szolgáltat eddig ismeretlen, fontos iratokat, okmányokat, leveleket, visszaemlékezéseket stb. A kötetet a moszkvai Gorkij Intézet munkatársai készítették elő, élükön R. M. Szamarinnal. A kötetből megtudjuk, hogy már a húszas évek elején kísérletet tettek a Szovjetunióban a forradalmi írók nemzetközi öszszefogására. 1926-ban létrehozták a Forradalmi Irodalom Nemzetközi Irodáját, amelynek azután 1930-ban, a harkovi ma