Valóság, 1974 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1974-04-01 / 4. szám - VITA - FEKETE SÁNDOR: Petőfi és a kommunizmus (A költő világnézetéről)
FEKETE SÁNDOR, PETŐFI ÉS A KOMMUNIZMUS vagy ismeretterjesztő dolgozatokban az indulatot is a tényekkel-adatokkal körülhatárolható mederbe kell szorítani. Nem szeretném azt prédikálni, hogy az irodalomtudományi vitákat szüntessük meg vagy vezessük be az elvtelen diplomatizálás simulékony modorát. Nem is állna jól nekem, ha bárkiben kifogásolnám a vitázó hajlam túltengését. De a polemikus erő, amely Lukácsyban kétségtelenül megvan és lendületes stílussal is párosul, az elemi tények tisztelete és az alapvető igazság nyomatéka nélkül az egész vitát a személyeskedések véget nem érő labirintusába taszíthatja. A továbbiakban megpróbálom bebizonyítani, hogy Lukácsy fő tétele — Petőfi „kionarrotizmusa” — mellől is hiányzik a döntő igazság támasztéka. Módszertani kérdések Sokat nem érdemes foglalkozni velük, félő ugyanis, hogy Lukácsyt nem hibás módszerei vezetik félre, hanem a prekoncepciós alaptételhez utólag keresgél módszertani igazolást. Az olvasó tájékoztatására mégis idézek egy-két ilyen erősen kérdéses elvet. „Világnézetalakító hatást föltételezni olyan műről — olvashatjuk a Valóság említett cikkében —, melynek ideológiai szintje más, mint Petőfié, nem megengedhető.” Ez az álláspont viszont nem igazolható. Közismert tény például, hogy a reakciós szemléletű Gvadányi világnézeti hatást is gyakorolt az ifjú Petőfire, már akkor, amikor költőnk, ha nem is volt forradalmár, de mindenesetre összehasonlíthatatlanul magasabb ideológiai szinten állt, mint a nótáriusával „elaludt vérű magyar szíveket” serkentgető szerző. Az is közismert, maga Petőfi vallotta meg, hogy az idősebb Dumas milyen erős világnézeti hatást gyakorolt rá — márpedig aligha állíthatnánk, hogy A három testőr szerzője Petőfi ideológiai szintjét elérte volna. A világnézeti hatások folyamata sokkal bonyolultabb annál, semminthogy az idézett primitív sémába szoríthatnánk. Egy másik módszertani alapelv szerint a szépirodalom és a sajtó csak információkat, ismereteket gyarapíthat, de „világnézetformáló indítást, lökést” nem adhat. A tétel nem szorul cáfolatra. Egy olyan nagy műveltségű irodalmár, mint Lukácsy, jól tudja, hogy Byron, Heine, Dosztojevszkij vagy akár Franz Kafka milyen hatalmas világnézeti hatást gyakorolt értelmiségiek, írók, művészek ezreire. És nem Lukácsy írta-e — persze tíz évvel ezelőtt — a márciusi ifjakról, hogy „nevelőjük volt a haladó francia literatúra” ? Ami ugyan már akkor sem számított felfedezésnek, de mindenesetre igazabb megállapítás volt, mint az, hogy a szépíró „közvetítők közbeiktatása fölösleges is” a hatás „pontosításának” műveletében. Lukácsy megrója azokat is, akik — mint például Pándi Pál — a Marx előtti szocialista-kommunista tanokra az „utópista” jelzőt használják: „A magam részéről a korai szocializmus gyűjtőnevet javaslom és használom minden Marx előtti szocialista-kommunista rendszerre. Ez megfelel a más nyelveken jól bevált Frühsozialismus, socialisme prima di Marx kifejezéseknek, és tiszteletadó Marx iránt hozzá viszonyít.” Közismert tény, hogy Marx kevésbé volt „tiszteletadó” önmaga iránt, Engelsről nem is beszélve, mert mindketten használták az utópista jelzőt a korai szocialistákra, kommunistákra. Ennélfogva azt is lehetne mondani, hogy azok „tisztelik” jobban Marxot, akik az ő meghatározásait alkalmazzák. Az ilyen terminológiai vitákat a végtelenségig lehetne folytatni, ajánlatos volna azonban kikapcsolni belőlük azt a szempontot, hogy melyik terminológia „tiszteletadó” Marx iránt és melyik nem. Lukácsynak az sem tetszik, ha e kérdés vizsgálatakor valaki „vajmi ritkán idéz” „buonarrotiánus szerzőt”. De miért kellene buonarrotiánusokat idéznie annak, aki nem hiszi, hogy Petőfi világnézete buonarrotiánus volna? Még a jogban is az az elv, hogy a vád bizonyítsa a maga tételeit. Mivel Lukácsy állítja Petőfiről, hogy költőnk buonarrotiánus, neki kellene idézgetnie e szerzőket. Sokkal bővebben, mint eddig tette és sokkal meggyőzőbben. Ha Lukácsynak a fentebb vitatott és egyéb módszertani elveit megnézzük, azonnal szembeötlik egy sajátos közös vonás. Nem tetszik neki hogy többféle fogalommal jelöljük a Marx előtti szocialista tanokat, használjunk csak egyet. Nem törődik azzal, hogy Petőfi világnézete többféle hatást szintetizálhat, legyen csak egy típusú. Nem fogadja el, hogy a sajtó, a szépirodalom is hatott rá ideológiailag, csak egy befolyást emel ki — a forradalmi történetírókét stb. Vagyis: szemmel látható, hogy az egyneműséget kedveli — ellentétben a világgal és annak históriájával, amely viszont sajnálatosan halmozza a bonyolultságokat, a két- és többértelműségeket. Ez a maga eljárását, különben szabatos stílusához alig illőn, „pontosításnak” nevezi, de ennek a leszűkítő szemléletnek találóbb elnevezést is tudnék adni, ha követni akarnám Lukácsyt.