Valóság, 1974 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1974-01-01 / 1. szám - KOVALCSIK JÓZSEF: Közművelődés Budapesten
KOVALCSIK JÓZSEF: KÖZMŰVELŐDÉS BUDAPESTEN kulturális értelemben is az. Fölszíta és fönntartja, magához láncolja a „vidéki” alkotókat, s élet- és munkahelyévé válik a magyar irodalom és művészet olyan alkotóinak, akiknek élményanyaguk, szívből fakadó mondandójuk, gondjuk és alkotói értelemben vett elkötelezettségük mindvégig megmarad a szülőfalu, a táj körében, melyben születtek, s melyből talán kiszakadottnak sem érzik magukat. Méltányos eljárás-e a főváros érdemét gazdagítani velük, akik egy szerencsésebb gazdasági, történelmi, urbanizációs fejlődés esetében (s a vidéki kulturális műhelyeket határozottabban fejlesztő kulturális politikai intézkedések nyomán) akkor sem lettek volna provinciálisak, ha a provinciában maradnak ? ( Hiszen van erre példa, nem kevés így is.) Nem szegényítjük-e tovább az amúgy is jobban rászorulókat, ha a Nyírség, a Viharsarok vagy Pannónia költőit, íróit, festőit és zenészeit, e kulturális „bejáró munkásokat” egyszerűen budapestieknek nyilvánítjuk, tudomást sem véve arról, hogy sokan közülük naponta ingáznak lelkiismeretük, emlékeik, alkotó ambícióik forrásvidékére a maguk tényleges vagy képzeletbeli „fekete vonatain”. Másrészt azonban méltányos lenne-e tagadni, hogy a fővárosban, e nagy „ipartelepen” nyílt lehetőség a sokféle műhely megteremtésére, melyben nemzeti kultúránk együtt kovácsolódik ? Budapest nemcsak önmagáé, hanem az ország kulturális centruma is. De akkor mi az, ami sajátosan e városé? Mindezt rendkívül nehéz szétbogozni. A főváros ugyanakkor nemcsak műhely, hanem híd is a szűkebb szülőföld és a nagyvilág között. Lehet, hogy sokan nem becsülik kellőképpen, mégis nehezebben jutnának el nélküle az egyetemes kultúra messzibb tájai felé. Bárhogy is nézzük, az elmúlt száz évben, s kiváltképpen a felszabadulás óta, e város falai között munkálkodott az egész ország jövőjét legszervezettebben előbbre vivő erő. Tanúsítsa ezt egy számvetés, mely a felszabadulás pillanatában íródott, Darvas József írta a Város az ingoványon című művében: „Furcsa módon én, aki a faluból, a parasztságból jöttem, a falut és a parasztságot is itt ismertem meg igazán: itt tanultam meg nemcsak kínlódó, vegetáló szegényembernek nem is az »őserő«, a »romlatlan egészség« szobraként látni a parasztot, hanem kemény törvények parancsa szerint mozduló vagy mozdulatlan társadalmi lényként. Megismertem a reális társadalomlátást, a szocialista világnézeten és a munkásmozgalmon keresztül. Ez a nagyváros formált belőlem írót s itt tanultam meg azt is, hogy mit jelent igazán, nem magyarkodva magyarnak lenni.” A felszabadulás óta eltelt negyedszázad alatt hazánk mélyreható politikai és gazdasági fejlődésen ment át, s ez a társadalom nagyarányú átrétegződésével járt együtt. Forradalmi átalakulás ment végbe a kulturális életben is. A koalíciós időszak legnagyobb horderejű művelődéspolitikai intézkedése még 1945-ben az egységes nyolcosztályos általános iskola bevezetését elrendelő kormányrendelet volt. E korszak egyik nagy, drámaian kiéleződött politikai harca volt az iskolák államosításáért folyó küzdelem. E jellegzetesen polgári demokratikus intézkedéssel Magyarország évtizedekkel elmaradt az európai országoktól. Ortutay Gyulát idézem „1948 nyarán győzedelmesen befejeződött tehát a nagy történelmi per: megtörtént az iskolák államosítása, sőt továbblépve, a munkás-paraszt hatalom megteremtésével a dolgozók kezébe kerültek az oktatási és művelődési intézmények. Ezt az eredményt a nép kulturális felemelkedésében elért minden sikerünk forrásának tekinthetjük. Éppen ezért felháborít, hogy a legutóbbi hónapokban több olyan cikk jelent meg, amelyek szerint a felszabadulás utáni első években nem volt művelődéspolitikai koncepciónk, nem tettük az új haza építésének egyik középponti kérdésévé a modern szocialista művelődéspolitikát. Ezek a vádak hamisak. Elemi tényeket nem vesznek figyelembe. Leszögezhetjük, hogy ma nem tartanánk ott, ahol tartunk, ha nem lett volna kezdettől fogva határozottan végiggondolt művelődéspolitikai tervünk, amellyel a koalíció pártjai, minden haladó erő egyetértett. Ez a művelődéspolitikai koncepció nem egyes emberek ötleteire épült, hanem számos előzmény és hosszas vita után valóban közösen kialakított terv volt, és egyik első nagy harca éppen az iskolák államosítása körül zajlott.”