Valóság, 1975 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1975-08-01 / 8. szám - FÓRUM - SZÁRAZ GYÖRGY: Egy előítélet nyomában (Gondolatok egy könyv olvasása közben)

SZÁRAZ GYÖRGY: EGY ELŐÍTÉLET NYOMÁBAN egy kicsit emlékeztetett az anekdota svábjára, aki csak télen antiszemita, mert tavasztól őszig zsidó nyaralókat fogad. Még a kor politikai antiszemitizmusában is nehéz lenne gyilkos indulatokat felfedezni, legfeljebb a bevándorlás megszigorítását követelték, de sohasem a már itt élő zsidóság jogainak bármiféle csorbítását. Az átlag­ember pedig éppúgy nevetett Göre Gáboron, Kraxelhuber Tóbiáson, Mokány Bercin és Tarjagos Illésen, mint Spitzig­leigen vagy Reb Menachem Cziczeszbeiszer „szörnyű átkozódásain”. A zsidó viccek aranykora volt ez, s a viccek és vicclapfigurák egy részét — épp a legjavát — zsidók találták ki. Sőt — hogy az idill teljes legyen — az antiszemita lapok szerkesztőségeiben mindig akadt egy-két zsidó újságíró. Ember Mária könyvében valaki viccet mesél. Ott, a barakkban. „...Két zsidó utazik a vonaton... — Át kell fogalmazni — mondta Silberstein —, ötezer zsidó utazik a vonaton... De úgy nem jön ki a poén — nézett rá szomorúan H. doktor bácsi. — Attól tartok — mondta Silberstein —, soha többé nem jön ki a poén.” Igen, én is attól tartok. De hogyan történhetett ? Hogy lett ebből a „kedélyes” antiszemitizmusból gyilkos, emésztő, ötszázezer magyar zsidót elpusztító lobogás? Hiszen ami a századforduló után következett, az a magyar zsidóságnak talán leg­nagyobb korszaka volt. A fiúk a század végére fellázadtak. Kitörtek a zárt otthonok, a csukott zsinagó­gák, az ortodox közösségek világából. Törték, rontották a szellemi gettó falát, meg­botránkozást keltve e falak őrzőiben, innen és túl. E lázadók egy része beérte az emancipáció nyújtotta lehetőségekkel, és maximálisan ki is használta azokat. Belőlük lettek a Ferenc József-i kor iparbárói, bankvezérei, kapitalista szellemű nagy­bérlői. A valóban jellegzetes típusok — Weiss bárók, Krausz Simik — mellett olyan csodabogarakkal is találkozunk közöttük, mind a dzsentroid, párbajhős Farkas Pál, Herczeg Új Időkjének segédszerkesztője, vagy báró Hazai Samu, az első világháború honvédelmi minisztere. E csoport a hatalom sáncain belül komoly pozíciókra tett szert, s kivívta egyrészt a hatalmát féltő arisztokrácia és dzsentri réteg, másrészt a széles tömegek ellenszenvét, s ezzel megvetette egy más jellegű — immár nem vallási, hanem szociális színezetű — antiszemitizmus alapjait. Ahogy annakelőtte a falvakban a „zsidó” szinonimája lett a kereskedőnek, úgy vált a tömegek tudatában most már végképp a bankár, a tőkés szinonimájává. De volt egy másik csoport, amelyik nem a hatalom sáncai felé igyekezett. A zsidó közösségek belső demokratizmusa, a feudális közegben elszenvedett ősi és újabb keletű sérelmek emléke, a kapitalizmus — s természetszerűen a kapitalizmus kriti­kája, a marxizmus — logikájának gyorsabb és pontosabb megértése tette, hogy a szegényebb zsidó rétegek — s velük a zsidó értelmiség — aránylag fogékonyabbak voltak a koreszmék iránt, mint a korlátok közé szorított nem zsidó rétegek. Ebből a közegből választódott ki az az avantgarde, amelyik a szellemi gettó falain túl ismét falakra, a kor Magyarországát s azon belül osztályokat és nemzetiségeket övező, előítéletekből, maradiságból,­ ábrándokból és gyűlöletből rakott falakra bukkanva, tovább folytatta a harcot. Így történt, hogy ők — Ady „bélyeges serege” — ott voltak mindenütt, ahol tenni lehetett valamit a magyar progresszióért: a polgári radikalizmusban, a munkásmozgalomban, a Galilei-körben és a Tháliában, a Társa­dalomtudományi Társaságban ; közgazdaságtannal és szociológiával foglalkoztak, újságot és folyóiratot szerkesztettek, csatáztak klérussal és szoldateszkával, föld­­birtokos arisztokráciával és zsidó nagytőkével. Hogy nem ismerhették eléggé a népet, amelyért hadakoztak, hogy nem mindig voltak tapintatosak, hogy néha túlzásokba estek, valódi népi-nemzeti sérelmeket, törekvéseket és aggodalmakat egy Csákba dob­tak sovén duzzogással, „nagymagyar” illúziókkal és ezeréves nosztalgiákkal — ez hiba volt, de a dolgok természetében rejtőző hiba, összességükben: kovászai lettek a kornak s úttörői a kor eszméinek. Tehetségesek voltak, és jó szövetségesei minden valódi tehetségnek. Világos, hogy mind az arisztokrácia, mind a dzsentri és dzsentroid középrétegek növekvő ellenszenvvel figyelték az ő munkálkodásukat is. Két irányból is fenyegetve érezték magukat : a politikai hatalomból is részt követelő nagytőke és a­ társadalom rendjének megváltoztatására vagy éppen szétzúzására törő progresszív irányzatok

Next