Valóság, 1976 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1976-05-01 / 5. szám - DOKUMENTUM - Ketten a számüzetésben: Párizsban (Beszélgetések Károlyi Mihálynéval - Fodor Ilona interjúja)

KETTEN A SZÁMŰZETÉSBEN: PÁRIZSBAN den száműzött városa: egy darab Magyarország is lenne, amely utóbbiról az olasz — vagy éppen francia — kispolgárnak még annyi tudomása sincs — mondja rezignáltan Babits —, miszerint Budapest nem Ausztriában van, aminthogy azt sem akarják elhinni, hogy ez az ország nagyobb Velencénél, hogy ,,Magyarországon még több nagyváros is van”, ilyen az emigráció is, izoláltság, sziget az idegen tengerben, idegenség és ismeretlenség, ahogyan a hazájában mindig kicsit „emigránsként” élő Babits érezte. A „dantei Purgatórium egy változatának” nevezi az emigrációt a Ravelskit adap­táló Hubay Miklós is, de én ebből az adaptációból, és főleg az emigráció rajzából épp azt a zűrzavart, fésületlenséget, kuszaságot, hiányolom, ami a színpadon talán nehe­zebben játszható, de ami a valóságban Károlyi emigrációs élményéből közvetlenül meríti a groteszk és eszelős jegyeket. Említettem, hogy más az élet, és más egy szín­padi mű. De ha azt keresi, ami a Ravelskiben a legkevésbé áttételes, akkor ezt első­sorban az emigráció, az emigránsok lélekrajzában találhatja meg. — Károlyi Hit, illúziók nélkül című emlékiratában — épp a húszas évek Párizsáról szólván — képet ad az emigránsok életéről is. Izoláltságukról, arról, hogy nem tudnak beleolvadni sem az idegen, de a saját emigráns környezetükbe sem. Ennek oka — férjem szerint —, hogy ezek az emberek kiszakadtak ugyan a régi keretekből és hagyományokból, de tudat alatt továbbra is ezekhez kötődnek. Sokakban az otthontól való elszakadás fájdalma a befogadó nép iránti ellenérzésben nyilvánul meg ; többnyire irigylik ez utóbbiak biztonságát, sikereit. Párizs ugyan a száműzöttek nagy olvasztókemencéje: ebben előbb-utóbb összeolvadnak az emigránsok. De nem a magyarok—és ezt már én teszem hozzá — , legkevésbé a magyarok. Igaza van tehát férjemnek : ezek az emigrán­sok „noha szemben állnak saját hazájukkal, sok esetben vad nacionalistákká válnak, és szélsőséges individualistákká”. Úgy érzik, senkinek sincs szüksége kivételes tehet­ségükre, hiúságukat és egocentrizmusukat nap mint nap újabb sérelmek érik, és a kudarcok mind erősebb kisebbrendűségi érzést váltanak ki belőlük. A legfegyelmezettebbek közöttük — állapítja meg Károlyi — a kommunista emigránsok voltak, akiknek hitvallása azt is megkövetelte, hogy minden személyes ambíciót feláldozzanak. „Teljesen feladták saját énjüket, egy nagy gépezet fogas­kerekeinek, az ügy névtelen katonáinak érezték magukat. Éppen ebben volt a leg­nagyobb erejük és vonzerejük.” Az emlékiratból s a Ravelskiből is kiderül, mi a társadalmi és lélektani oka annak, hogy az emigrációban — és nemcsak a magyar emigrációban — annyi tévhit, illúzió és ártalmas legenda születik; ennek egyenes következménye, hogy egyes emigránsok — így Károlyi Mihály is — azokat a kapcsolatokat keresték, amelyek ebben a környezetben a biz­tonságot, a fegyelmet, az egyéni érdekek feláldozását, az ,,ügy névtelen katonáinak” erejét és vonzerejét jelentették. Károlyi : a párizsi emigráció ismeretében az is nyilvánvaló, hogy a téves illúziók „költői” viszont Károlyi személyében kerestek igazolást tévhiedelmeikre: „ Valamennyien ki akartak sajátítani, megpróbáltak bevonni kicsinyes viszályaikba” — írja Károlyi Mihály párizsi emigránstársairól. E ,,kisajátítási” akciók olykor teljesen hamis képet adtak a volt köztársasági elnökről. Különösen 1919. március 21., a ,,hatalomátadás” körülményei adtak okot félreértésekre. A francia jobboldali és arisztokrata körökben, de más, szovjetellenes csoportokban is így született meg a „magyar Kerenszkij” legendája, az a hamis beállítás, mely a bolsevisták által „félreállított”, a „hatalom átadására kényszerí­­tett” antantbarátot, „a sértett grófot” megpróbálta — legalábbis szándék szerint — a bol­­sevizmussal szembeállítani. Ezt a legendát táplálta a feltételezés is: egy gróf nem szolgál­hatja meggyőződéssel és őszintén a kommunista mozgalmat. — Milyen véleményen volt e kérdésben a francia arisztokrácia, amellyel Károlyi — tudvalevő — rokonságban volt? Valóban: férjem rokonságban volt a francia arisztrokráciával, ez a rokoni össze­köttetés segítette őt, hogy 1914 elején találkozhasson Poincaré elnökkel, s — bár Poincaré komolyan óvta ettől a lépéstől — e kapcsolatok révén jutott be Caillaux pénzügyminiszterhez is. Az a francia család, amely férjem látogatásait közvetítette, amellyel rokonságban voltunk : a Polignac-család. Aki ismeri Petőfi francia vonatko­zásait, ismeri Melchior de Polignac nevét is. Ez a márki beutazta Magyarországot, s amint azt Károlyi emlékiratában is megírja, a népbarát és frankofil Justh Zsigmond

Next