Valóság, 1978 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1978-03-01 / 3. szám - KRÓNIKA - FAZEKAS GYÖRGY: Az én világháborúm
100 FAZEKAS GYÖRGY: AZ ÉN VILÁGHÁBORÚM — Meg vagytok őrülve. Ezek a régi tervek már jóllaktak. Ellustultak, elfáradtak. Ha most megfogjuk és szétpattintjuk, jön helyettük száz új. Mind sovány és éhes. Megint teleszívják magukat. Én egyet sem ölök meg a régiek közül. Majd azok elzavarják az újakat. De az újonc munkaszolgálatosokat nem védte a Patyu-féle ideológia, mint ahogy nem volt kellő toleranciájuk sem. Megérkeztek, hozzánk képest atléta külsővel, hátizsákjukban friss fehérneműkkel és toilette-szerekkel. Csakhogy védtelenek voltak minden támadással szemben. Alig volt nap, hogy dél felé — amikor a keret valamelyik tagja bekiabált a bunkerünkbe: „Ébresztő!” — ne maradt volna valamelyikük fekve. Kiabáltunk rá, ráztuk — nem mozdult. Amikor megtapogattuk, kiderült: már kihűlt. De nem ez volt az igazi „halottkémszemle”. Kinyitottuk a kabátjukat, zakójukat, ingüket és megnéztük a bőrüket. Ha a tetvek riadt gyorsasággal rohantak le a hidegülő testről, már tudtuk: beállt a halál. Estig — mielőtt kivonultunk a munkára — a helyükön hagytuk őket. Ha akkor már nem volt rajtuk tetű, és a testük merev-hideg volt, további kétségnek nem maradt helye. Ketten megfogtuk bajtársunk földi maradványát, és kivittük a bunker mögé, ahol már halomban álltak a jéggé fagyott holttestek. Amíg élt valaki, mindene a saját tulajdonát képezte. Természetesen köztünk, régiek között kialakultak olyan együttesek, ahol a holmikat közösen használtuk. Mindenünket „összedobtuk”, s azután a szükségletnek megfelelően szétosztottuk. Aki rosszabb állapotba került, az többet kapott. Az egyéni tulajdonhoz hozzányúlni azonban halálos véteknek számított. Biztosan agyonütjük azt, aki meglopja bajtársát. Ám egész más volt a helyzet, ha az illető már meghalt. Amije volt, az éppúgy a megmaradtak segítésére szolgált, mint ahogy az eltemetésre váró holtak kenyérmaradványát, esetleges konzervjét annak idején, amikor a temetkezési osztagban szolgáltunk, testvériesen szétosztottuk. Ma úgy mondanák ezekről a decemberben megérkezett újoncokról: „mazsolák”. Leheletkönnyű batiszt rövid alsónadrágok, rövidujjú sportingek — még egy kapcára sem jó nyersanyag. Számunkra csupán jelképei az egykor volt emberi létnek. Ezek kerültek elő a halottak zsákjaiból. Jóformán sehol egyetlen olyan darab, amit használni lehetett volna: meleg, vastag harisnya, gyapjúból kötött, az egész testet átölelő sál, kötött ing vagy egyéb hasonló. Egy napon énrám jutott a sor, hogy a holttestet kivigyem és hagyatékát átnézve megállapítsam: van-e valami használható értéke ? Elmerengtem a még otthoni vasalás simaságát őrző zsebkendőkön, a mosodai szagokat átmentő ingeken, amikor néhány apró vékony fehérneműdarab akadt a kezembe. Már-már eldobtam őket. Aztán — —kíváncsiság ? lelkiismeretesség ? —az egyik ilyen leheletkönnyű darabot kibontottam és meglobogtattam. Pókháló finomságú fehérnemű gatya. Rövid gatya. A belső felén cégjelzés: „Mangold Béla Kolos”. Szóval a férfi fehérnemű divatnak ez a legújabb kreációja, ez a vékony alsónadrág Mangold Béla Kolos officinájából került ki. Piszkosan és szakállasan, tetvesen és rongyosan, alig puskalövésnyi távolságra a doni arcvonaltól, ahová néhány rövid óra múlva újra kikergetnek, éhesen és fázva, várva egy meleg ruhadarabra vagy egy falat ételbe, kezembe került ez a szupergatya. Az „etikett” olvastán persze föltámadtak bennem a régi emlékek. A Színházi Élet, a New York-beli vitatkozások, s a szomszéd asztalnál ülők gazdag eleganciája. Ahogyan azt Mangold Béla Kolos divatdiktátor elképzelte, megvalósította. És körülöttem a jelen. Húgyfoltos hó, keményre fagyva; a latyakos lejárat a félig süllyesztett bunkerhez; az egyre növekvő halom a bunker mögött, jéggé fagyott vigyorú holttesteivel. S alig távolabb a guggolva ürítő, harákolva köhögő, egyetlen kabátjukat madzaggal összeszorító bajtársak. Távolabb az egész arcvonal valamennyi hullajelöltjével, a maga sokezernyi kiéhezett, beteg belű, rosszul táplált, nyári köpenyben didergő, ócska puskával felszerelt katonáival. Már a háború előtt — az Eugen Prager Verlag pozsonyi kiadásában megjelent németnyelvű kötetből — ismertem Svejk, a derék katona kalandjait. Amit most éreztem és láttam, az felülmúlta mindezeket. De azután — túltéve magam az irodalmi