Valóság, 1978 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1978-03-01 / 3. szám - KRÓNIKA - FAZEKAS GYÖRGY: Az én világháborúm
FAZEKAS GYÖRGY: AZ ÉN VILÁGHÁBORÚM Egy másik őrnagy szerényebb hangon ugyan, de nagyon határozottan kijelentette : — Tisztázzuk a helyzetet. Hallgassuk meg ezt a zsidót. Ő meg fogja mondani, hogy mi van. Ő a tolmács. Minden szem rám szegeződött, miközben elmondtam: jókora területet bejártunk, a régebbi állások nyomait megtaláltuk, most azonban ott semmiféle katonai objektum vagy település nincs. Megdöbbentő hatással volt a jelentés. A jelenlevő törzstisztek pillanatok alatt egymásnak ugrottak, üvöltözés, kiabálás, vita, olyan fokon, hogy engem is elfelejtettek elküldeni. Másodpercek alatt világossá vált: az állásunk jobbszárnyát képező német alakulatnak nyoma veszett. Én ugyan katonailag nagyon képzetlen voltam, de ennek a következményeit örömmel vettem tudomásul. Nem így a törzstisztek. Kétségbeesett vita indult meg, de még mielőtt a végső következtetéshez eljutottak volna, rájöttek, hogy szavaikat avatatlan is hallja. A velünk volt altisztet felszólították, vetkőztessen le, adja vissza régi kopott gönceimet és kísérjen vissza a munkaszolgálatos egységhez. Oda úgy érkeztem, hogy elmondhattam: valami nincs rendben. A második magyar hadsereg jobb szárnya — bármily erős könyökkel is — mégiscsak a semmire támaszkodik. A német hadsereg egyszerűen eltűnt. Nem voltam tisztában a front helyzetével, és nemcsak a stratégiai, de a taktikai hadilépések is teljes homályban voltak előttem. De most valahogy éreztem: döntő dolog történt, valahol ez a fasiszta hadsereg kátyúba jutott. A felismerés egyben igen komoly és nehéz tanulságot is jelentett. Valamikor, amikor miskolci újságíróként a Pannónia kávéházban értékeltük a franciaországi vagy akár a moszkvai harcok hadi jelentéseit, összefüggő képet tudtunk alkotni. Itt most semmi mást nem tudtam megállapítani — bárhogy törtem is a fejem —, mint hogy a kapocs, ami a következő német lánchoz fűzte a magyar hadseregrészt, megszakadt. Miért és hogyan ? — azt nem tudtam. Persze, ez akkor elvi kérdésnek látszott. Oldjuk majd meg akkor—gondoltam —, amikor erre több időnk és energiánk lesz. Ma egy a feladat: életben kell maradni anélkül, hogy bajtársaimnak és sorstársaimnak kárt okoznék. Túl kell élni! Milyen könnyű ma, az 1970-es évek végén felvázolni azoknak a napoknak a képét, helyzetét. Ma már iskolai tárgy a II. világháborúnak az a döntő fordulata, amelyet a világtörténelem sztálingrádi csata néven tart nyilván és amelyet mi voronyezsi katasztrófaként emlegetünk. De hát akkor még nem voltak hadtörténeti tanulmányok, irodalmi emlékek és politikai okfejtések. Akkor csak álltunk, néhány száz méterre a Don-parton vonuló frontvonaltól, és egyre gyérebb ütemben készítettük és vittük ki az arcvonal elé a spanyol lovasokat. Fogalmam sem volt arról, hogy valamilyen kapcsolatban vagyunk Sztálingráddal. Azt sem tudtam, merre van ez a város. A magyar nyelvű moszkvai rádióadóból ismertem ugyan a nevét, s valami olyasmi rémlett, hogy ott nagy traktorgyár működik. Valamelyik ötéves tervben építették. De itt soha eszembe se jutott a neve. Mi közöm volt hozá? És Voronyezs ? Nemrég — szörnyű gyalogmenetben — keresztül mentem az utcáin, amikor a Don felé hajtottak bennünket. Nem volt a bejáratánál tábla, amely jelezte volna. Csak úgy hallottam a nevét. Valósággal rohannunk kellett, hogy a forgalmat ne akadályozzuk. Kevés helyen ütöttek-vertek bennünket annyira, mint itt. Gondolom, a lélek menekülési vágya a szörnyű jelentés, igen, ez idézte emlékezetembe a városnév hallatán Tolsztojt. Legnagyobb könyvélményem, a Háború és béke egyik színtere jutott eszembe. Igen, itt vásárolt katonalovakat a fiatal Nyikolaj Rosztov, itt ismerkedett meg a kormányzó estélyén Marja Bolkonszkajával. Hát ennyi Sztálingrádról és ennyi Voronyezsről. De itt, a Don-parton most, 1942 telén ezek sem jutottak az eszembe. Nem tudok napra és órára pontos kronoló