Valóság, 1978 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1978-02-01 / 2. szám - SZÁZADOK - VARGYAI GYULA: Katonapolitika és külpolitika Magyarországon a harmincas évek első felében

VARGYAS GYULA Katonapolitika és külpolitika Magyarországon a harmincas évek első felében A katonai bábáskodás a magyar ellenforradalmi rendszer születésénél olyan nyomokat hagyott a politikai struktúra egészén, hogy feltételezhetőnek tűnt: ezeket a bethleni konszolidáció és a békeszerződés katonai rendelkezései csak átmenetileg szoríthatták kompromisszumosabb keretek közé, így deduktive logikusnak tűnt, hogy a harmincas évek első felében a kül- és belpolitikában egyaránt jobbra nyitó kormánypolitika célkitűzései megvalósításához partnert kereshetett a hadsereg vezetésében. A lehető­ségeket az ellenforradalmi Magyarország politikai valósága azonban korlátozta: a hadsereg intenzívebb fejlesztését egy sor tényező akadályozta, amelyek között a békeszerződés katonai direktíváinak hatályára őrködő Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia által kilátásba helyezett represszáriák, a pénzügyi nehézségek, a partneri kapcsolatokat beárnyékoló német—olasz ellentétek csupán a jelentősebbek voltak. Dolgozatunkban a válaszokat több megközelítésben kerestük: vizsgáltuk a Hon­védelmi Minisztérium, valamint a vezérkar és a Külügyminisztérium kapcsolatait, érintkezésük jellegét, a vezérkar hírszerző osztályának tevékenységét. Konkrét aktusaiban vettük szemügyre a magyar katonapolitika partneri kapcsolatait és kon­­frontációs magatartását. Kiegészítette a képet a magyar katonai diplomácia leszere­léssel kapcsolatos tevékenységének figyelemmel kísérése. 1. A honvédelmi és a külügyi tárca kapcsolatai önmagukban alig tűntek vallatóra foghatónak kérdéseink megválaszolásához. 1929 augusztusában a Honvédelmi Mi­nisztérium katonai államtitkára intézkedett ugyan, hogy minden olyan ügyben, amelynek külpolitikai vonatkozása lehet, tájékoztatni kell a külügyi tárcát, a gya­korlat azonban ennek csupán eshetőleges végrehajtására utalt. A Külügyminiszté­riumot viszont nem vezette a viszonosság igénye, amikor a magyar követségek jelen­téseiről informálta a honvédelmi tárcát. Abban a helyzetben, amikor a katonai vezetés még tárcaautonómiáját sem kísérelte meg érvényesíteni, atipikusnak kell minősíteni azt, amikor a külügyminiszter egy Magyarországra irányuló fegyverszállítás tényé­nek publikussá válásakor ezt írta minisztertársának: „...a külügyminiszternek kell vállalni és viselni a külfölddel szemben a felelősséget olyan cselekedetekért, amelyek kizárólag Nagyméltóságod hatáskörébe tartoznak és amelyekről csak ellenségeinknek egy sajtóhadjárata esetén szerzettek tudomást... nehezen vállalhatom a felelősséget olyan tényekért, amelyekről előzetesen nincs tudomásom, amelyek azonban balul sikerülve adott esetben az országra külpolitikai szempontból sokkal nagyobb kárral járhatnak, mint amennyi pozitív hasznot sikeres lebonyolításuk jelent.” 2. A vezérkar és a Külügyminisztérium kapcsolatai viszont már többet mondtak el a katonapolitikáról, annak külpolitikát érintő jellegéről. A vezérkar és a Külügy­minisztérium között magasabb volt az információk kicserélésének szintje, mint a két tárca esetében. A vezérkar promemóriái, összefoglalói viszont a katonai vezetés né­zeteit fogalmazták meg a külpolitika irányítói számára. A katonai vezetés nézeteinek összefoglalása nem csupán katonapolitikai, de külpolitikai értelemben is a vezérkar hadműveleti osztályának 1933 nyarán készített tanulmánya volt. A hadműveleti osztály a kormánypolitika számtalanszor hangoztatott megállapításával szemben a békés revíziót lehetetlennek tartotta. Az elaborátum leszögezte: ,,...az ország teljes területi integritásának visszaállítását csakis egy olyan általános európai háború eredményeképpen érhetjük valaha is el, mely háború a kisantant államait szétzúzza és az azokat támogató hatalmakat a befejezett tények elfogadására kényszeríti. Békés úton ugyanis még a lehető legkedvezőbb formában kialakuló európai helyzetet . VALÓSÁG 1978/2

Next