Valóság, 1979 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1979-05-01 / 5. szám - KÖNYVEKRŐL - Vekerdi László: A fizika kalandjai (Simonyi Károly fizikatörténetéről)

KÖNYVEKRŐL szánszon át. „A görögök egyik nagy érdeme az a felismerés — még ha ez túlzássá is burjánzott —, hogy a törvények felírásához absztrakció, idealizáció kell. Túlzásuk abban állt, hogy az így absztrahált fogalmakat és az erre vonatkozó törvényeket tekintették a valóság igazi arcának, és a modell és a valóság között az elsőséget a modellnek biztosították. Ennek a ma már alapkoncepciójában túlhaladott felfogásnak tudománytörténeti jelentősége döntő fontosságú : ez segítette elő az egész modern természettudomány alapvető karakterisztikumának, nevezetesen a fizika és a matematika szoros kapcsolatának megszületését.” A tudományban ugyanis a legnehezebb lépés mindig az absztrakció, „azaz a jelenség olyan leegyszerűsítése, amely a jelenség alapjellegét nem változtatja meg, ugyanakkor kvantitatív tárgyalásra alkalmas”. Érthető, hogy a görög tudomány azokon a területeken tört át, ahol az absztrakció, a zavaró körülményektől való elvonatkoztatás mintegy természettől fogva adott: a geometriában, a statikában, a látszólagos égi mozgások leírásában, s kevésre jutott, ahol az absztrahálás másféle és sokkal nagyobb szellemi energiát igényel, mint például a földi mozgás leírásánál vagy az anyag mibenlétének kérdésénél. De itt is próbálkozott, sőt rögtön a legnehezebb kérdéssel kezdte a viaskodást: „mi a dolgok lényege vagy kicsit szimplifikálva, vulgarizálva: milyen ősanyagból vagy ősanyagokból tevődik össze a világ sokfélesége? Erre vonatkozóan természetesen csak kvalitatív képet tudtak festeni, és az a kvalitatív kép, amelyet Arisztotelész az utókorra örökül hagyott, a közvetlen csatlakozást nem tette lehetővé, csak teljes elvetése nyithatott utat az anyagra vonatkozó új ismereteknek. Atomelméletük azonban, bár teljesen kvalitatív volt, a kvantitatív modellé való átalakítás lehetőségét rejtette magában.” Pedig ez az atomelmélet — ellentétben Arisztotelész józan empirizmusával — teljes mértékben logikai spekuláció volt: az eleata logika statikus homogén világmodelljének logikai negációjából keletkezett. „Az eleaták igen meggyőzően bizonygatták paradoxonjaik segítségével minden változás logikai abszurditását. Démokritosz — filozófiailag kifejezve — a nem-létezőt is létezőnek vette vagy fizikailag kifejezve : az üres, a vákuum is létezik. Most már a parmenidészi homogén rend széttördelhető, mert hiszen a töredékek számára van hely. Így áll elő a démokritoszi világ, amelyben nincs semmi más, csak a teljesen homogén szubsztanciájú atomok és a köztük levő űr. A világ sokfélesége ezen atomok különböző kapcsolatából és mozgásából áll.” Ezzel a merész „logikai atomizmussal” ellentétben Arisztotelész a Földünkön ténylegesen tapasztalható mindennapos makroszkópos mozgásokból elvonatkoztatott sebesség fogalmából (melyet a hatás—ellenhatás arányaként kapott) a vákuum tagadásához jutott el, mégpedig — és ez a lényeg — meglepő indoklással. „Nem azt állítja ugyanis, hogy ekkor a sebesség végtelen nagy értékű lenne, hanem hogy a sebesség örökké tartana változatlan nagyságban. Arisztotelész tehát majdnem szóról szóra a newtoni dinamika inerciatörvényét mondja ki, de mint olyan abszurd premisszát, amelynek segítségével cáfolni lehet egy másik abszurd állítást, a vákuum létét.” Tudjuk Tóth Imre kutatásaiból, hogy lényegében ugyanígy érvelt egy „kontra-euklidészi” geometria lehetősége ellen, sejthető tehát, hogy milyen nagy szellemi tehetetlenséget kellett legyőzniük a nem arisztotelészi dinamika megalapozóinak, hogy eljuthassanak az állapotnak tekintett mozgás fogalmához, melynek nem fenntartásához, de megváltoztatásához kell hatóerő. Amíg idáig el nem jutottak, se az égi, se a földi mozgásokat, se az anyag szerkezetét nem lehetett a maguk fizikai valóságában megközelíteni, mert mindezek a kérdések összefüggöttek, éspedig éppen a dinamika reális megalapozásában. Nehéz és kitérőkkel tarkított út vezetett a XVII. századi mechanikához, de ezeknek a kitérőknek is megvolt a maguk jelentősége és szépsége. Simonyi professzor pontosan látja és megláttatja a geometrizált platóni anyagmodell, az eudoxoszi szférika és a ptolemaioszi epicikloisos kinematika inspiráló hatását és a bennük megteremtődött absztrakt fogalmak erejét. Elbeszélésében élettel telik meg az egész görög csúcs, s nemcsak az, ami — mint Arkhimédész, Apollóniosz és Euklidész — később közvetlenül folytathatónak bizonyult. Megértjük Simonyi professzor könyvéből, hogy Kopernikusz elképzelhetetlen Ptolemaiosz nélkül, de csak így érthető az is, hogy miért szól Galilei dialógusa a két nagy világrendszerről, meg sem említvén az akkor tájt tán legdivatosabb harmadikat, a Tychóét. A XVII. századi mechanika s matematika nagy dialógusa közvetlenül a görögökkel folyt, de megindulását a latin középkor nagy pedagógiai és technikai eredményei s a reneszánsz új emberképe tette lehetővé. A középkori egyetem fontosságát Denisle és Rashdall munkái óta persze jól ismeri a kutatás, Duhem óta pedig valósággal divattá vált — okkal vagy ok nélkül — Galilei elődeit (vagy „antielődeit”) keresni a facultas artium professzorai között. Ám azt, hogy a középkori egyetemek hálózatával megteremtődött s minden addiginál hasonlíthatatlanul szélesebb körű művelődési esélyek mint szolgálhattak fizikai fogalmak gyorsuló s differenciált fejlődésének melegágyául, azt Simonyi professzor könyvéig legföljebb sejteni ha lehetett. Hasonlóképpen a technológiai és építészeti forradalom (közvetlen empirikus hatásán túl) a munka — testi és szellemi munka — fokozódó megbecsülésével a fizikai gondolkozás fejlődésének társadalmi bázisát szélesítette: ,,A gót katedrálisok lenyűgöző szépségének szemlélésekor jusson eszünkbe az a tény, hogy ezek az első négy emberi alkotások, amelyeket szabad emberek szabad társulása hozott létre.” A fizika fejlődésében — legalábbis a művészeti virágzáshoz képest — meddő reneszánsz fizikatörténeti jelentősége éppen itt keresendő: a humanisták filológiai, politikai, etikai vitáiban (ha nem is tán festők és