Valóság, 1980 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1980-05-01 / 5. szám - FIGYELŐ - GÁLL ISTVÁN: Péter, küzdjünk meg? (Jegyzetek mai prózánkról)
GÁLL ISTVÁN: PÉTER, KÜZDJÜNK MEG H át rázogattam magamban a részleteket, akkor újra nekiültem, hogy párhuzamosan is végigolvassam. Most, ezeket a sorokat gépelve, harmadszor lapozom, forgatom, belenyugodva, hogy túlírtsággal elfedett elnagyolások és szándékos-szemérmes ködösítések is vannak a könyvben, tehát 1. elolvasásába sok energiát fektettem bele; 2. hányan fogják (tudják) ezt megtenni? A regény populáris műfaj, de jó ideje az „epikával való küzdelem” műhelygondból műfaji sajátossággá lépett elő. Kritikát úgy kellene írni, ahogy egy hivatalos határozatot fogalmaz meg a szomszéd szobában feleségem, a jogtanácsos: igazságosan és elfogulatlanul. Mérlegelve a mérlegelendőket. Azt, ami az író (elkövető) ellen szól, hogy okuljon belőle ő és olvasója, és azt is, ami mellette, elvégre a kritika komoly dolog, tudomány! — hangsúlyozzák összehúzott szemöldökkel a tudorok (elav, jelzi az értelmező szótár, kajánkodom a kritikusokkal). De mit tegyek, ha mostanság a kritikákat böngészve azon mélázom: vajon szerbusz-viszonyban van-e a bíráló a megbírálttal ? Egyáltalában mit tud róla? Tud-e azonosulni vele? Ismeri az író múltját, a kedves családját, legutolsó szeretőjét, szokásos italát, az al-(esetleg fő-)bérletét, gyűlölt íróasztalát... ? Tán öregszem és kezdek érzelmes lenni — gyanakodhatnék. De nem, nem erről van szó. A személyesebb kritikai hangot napjaink prózája mintegy kiköveteli magának. Mert vallomásosabb, liritálóbb lett az epika. Családi titkokba avatnak be, magánvéleményeket és elfogultságokat teregetnek ki, az ábrázolás háttérbe szorul, előnyomul az írói szubjektum, néha az írót kell elfogadni a könyv hőseként, és ami régebben természetes volt, nem is beszéltünk róla, hogy a könyvet az író írja, az mára természetellenesen fontossá és nyilvánvalóvá vált: az író önmagáról beszél, kevés áttétellel (vagy megsokszorozza önmagát, ez a másik véglet), mellőzi a fikciót, a külvilág már nem anyaga az írónak, hanem csak tükör, amiben önmagát nézi, keresi, veszti el. A műfajok szétmállnak, önéletrajz és esszé regénynek neveztetik, novella és regény egybemosódik, a regények novella-epizódokból állnak, és novellaciklusokat keresztelünk el regénynek. Mert az írói rendező elv már nem az ilyen-olyan világnézet, a közösségiből személyivé finomodott vélemény a világról, hanem egy magánéletérzés, ami lehetetlenné teszi a fikciót, nem teremt cselekményt és irodalmi hősöket-alakokat, hanem önmagát vetíti rá a világra, önmagát adja és sokszorozza meg az író alteregóiban. Mi ennek a magyarázata ? Talán a világ dinamikus változása és „dinamikus egy helyben topogása”; a tévedések és értékvesztések egymásutánja, a politikai törekvések gyakori csődje; a hetvenes évek világgazdaságában felbukkanó új tényezők, melyeket senki se látott előre és amelyek hovatovább mindent bizonytalanná és kiszámíthatatlanná mocsarasítanak; ezért az ötvenes évek atom-part által megbénított világpolitikája az együttműködés rövid korszaka után új nagyhatalmi törekvésekbe vagy vallási és nemzeti elfogultságok szélsőségeibe bódul bele; ehhez képest jelentéktelen ügy, számunkra mégis kínzó érzés az irodalom belső válsága, amivel a telekommunikációval áldott-vert korban helyét és értelmét keresi. A hetvenes évek írója önmagában kapaszkodik meg, önmagába zárul, és az olvasó is igényli ezt a szubjektivitást, ami hitelt ad a hitelét vesztő szónak. De még az alanyiság is legyen macskakörmös, önirónikus, vallomásosságában és fölényes intellektualizmusában is bizonytalanságot megengedő, kétértelműséget, sőt többértelműséget sejtető, hiszen az egyértelmű állítás a művészetben már gyanús, korlátoltságról tanúskodik. A harmincéves írók alanyisága összerímel az idősebbek memoárdömpingjével, nyilatkozatáradatával, önmagyarázataival. Mindez az elbizonytalanodást jelzi. Válságtünet. Ezt nem megrovóan írom. Ez az írólét természetes folyamata. A válság — ha nem fulladunk bele— erőgyűjtés, az újrarendeződés időszaka. Válságkorszakunk termőtalajjá válik, ahogy egy zavaros áradás levonulása után termékeny iszap borítja a földeket. De regényíróként a „válsággal” — mint sírásó a Halállal — még szakmai okokból is puszipajtásságban vagyok, mert ha kéjesen elmerengek azon, hogy a líra elhal, a drámát felfalja a tévé és a film látványossága — a regény jövőjét biztosnak érzem, lévén válságtermék, az ókor óta formátlan és képlékeny, irodalmon