Valóság, 1981 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1981-03-01 / 3. szám - FÓRUM - CSENGEY DÉNES: "És mi most itt vagyunk..." (Bereményi Géza és Cseh Tamás)

CSENDEY DÉNES: „ÉS MI MOST ITT VAGYUNK...” hányadik áttételen már, ismét megjelentek a megélt lét és a hamis, téves tudat ellent­mondásai. Ilyen helyzetjelentések fogalmazódtak párhuzamosan, ugyanazon élménytől indíttatva: „Zsoldba álltam én, vén hajdú legény / foltom, hogy legyen, fázva mez­telen / sápadt réteken, húval részegen”, és „Este van már, este van / minden madár festve van / még fészkük is festett fészek / este van már, este van / még az ég is festve van / én magam is festett vagyok. / No, Lám!” Vagy: „Nem nyílnak a völgyben a kerti virágok, / hóban akadt el a szárnyas idő / és látod emitten a téli világot / ki­csorbult a ködtől a béres tető” és „Kedves barátnőm, tegnap légy volt a levesben / utána meggybefőtt, végül körte volt vacsoránk... így múlik minden nap / egy rohadt kert alatt”... Együtt halad tehát, egymást kölcsönösen megkérdőjelezve egy­­nosztalgikus-romantikus és egy játékosan­ gunyorosan groteszk vonulat, melyeknek tükrében kétséges az, hogy küzdelemben bukott-e vagy egy szélmalomharcban sült fel nevetségesen a „nemzedék”. És ez a feszültség, ez az ellentmondás nem is szűnik meg, hanem összeáll belőle a „csehtamásság”, amellyel bizalmas, de igen bizonytalan vi­szonyba kerülhet a közönség. Olyannyira bizonytalanba, hogy sokszor csak az elő­adásmód árnyalatnyi különbsége dönti el, hogy egy-egy dalt hallgatva elérzékenyü­l-e vagy kineveti önmagát. Annyi történik mindössze, hogy az előbb még dal és dal között, az archaikus­­patetikus érzelmek meg a groteszk látásmódra hajló gondolkodás között tetten ért feszültség és ellentmondás áttolódik a dallam és a szöveg viszonyába, azaz egy dalon belüli disszonanciává válik, minden ábrázolt jelenség objektív és egyértelmű meg­ítélésének lehetetlenségét, teljes értékbizonytalanságot sugallva. Nem tudhatjuk, hogy a „nemzedék” tagjai bukott hősök-e vagy ripacskodó pojácák, a dalok tanúsága szerint ezek is, azok is egyszerre. A Koncz Zsuzsa című dalban pedig még ez a kettősség is megkétszereződik. A hőstenori érzelmességű dallamot magát is nevetségessé teszi az énekes túlzottan átélt előadásmódja, a szöveg pedig (mindenütt kiabáló diszharmóniában a dallam­mal): „...csak Koncz Zsuzsával, Ingmar Bergmannal, Brigitte Bardot-val, Illyés Gyulával) doboghat együtt a szívem / Lukács György, más és senki sem...”, megint csak a pontos tényközlés (hiszen a „nemzedék” úgynevezett irányulatlan érdeklődése, értéktévesztett „szerelmi” gerjedelme tény) és a kíméletlen szatirikus látásmód együt­tes telitalálata. A reménytelenül szerelmes trubadúrt telivér giccsfigurává fokozza le silány érzelmektől hevü­lt vallomása, és az is maradna a szemünkben végérvényesen, könnyen síró nénéktől hímzett gépselyem dalnok, ha közben nem kacsintana és finto­rogna ránk minduntalan, jelezve, hogy csak azért lépett fel a falvédőre, mert nem­zedéke sem jött le onnan, tipikus alakjai ott találhatók és szemlélhetők. Trubadúr a falvédőn, ez lehetne a helyzet kényszerének engedő stílusfejlődés végeredménye, de ahogy a vátes­­szerep előtt, úgy az önmagát gúnyoló kesernyés bohóc póza előtt is megtorpan, visszahőköl Cseh Tamás. Ha a heroikus megfeszülés lehetetlen a sok arcú valóság értékbizonytalanságok törpefeszültségeitől vibráló, át- meg átrendeződő erőterében, a játékos fölény viszont túl könnyű, méltatlan kijárat belőle. A Dal nélkül című műsor e két, vállalhatatlan végpont között helyez­kedik el, mégpedig úgy, hogy dalai hol az egyik, hol a másik irányban kísértik meg a lehetetlent. Innen a megbicsakló röptű dallamok, a fintoros mosolyok, az öngúnnyal hátba vert tragikum. A dalok lírai hőse keresi azt az egyértelmű magatartást, amely nem méltatlan a beat nemzedék világfordító utópiáihoz, ugyanakkor utópisztikus illúziók helyett, nagyszabású öncsalások és pótcselekvések sorozata helyett a kíméletlen őszinteséggel feltárt valósághoz fűződő cselekvő viszonyra épül. Keresi, és nem találja, a helyzet­jelentések csak az egymást érő sikertelen kísérletekről számolhatnak be. „Folyó hó elsején kilencen körbeálltunk / kilencen vártunk egy láthatatlan támadást / vérfoltot patyolat / patyolat ingünkre / ingmellü­nkre”, de a támadás elmarad, s a néma mozdulatlanságban, mint az ingovány a követ, úgy nyeli el az önmaga teljes ember­ségét kikü­zdeni akaró egyéniséget a felismerés, mely szerint nem csak a „nemzedék” eddigi útja volt olyan pótcselekvések egymásutánja, amelyeket arra sem méltat a

Next