Valóság, 1983 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1983-04-01 / 4. szám - NAPLÓ ÉS KRITIKA - LENGYEL LÁSZLÓ: Szilágyi János György paradigmái

NAPLÓ ÉS KRITIKA Lengyel László (Szilágyi János György paradigmái) Az 1982-es „könyvkiadási év” egyik legszebb kul­turális ajándéka Szilágyi János György: Paradigmák —­ Tanulmányok antik irodalom­ról és mitológiáról című, az Akadémiai Kiadónál megjelent kötete. De mintha nem vet­tük volna át az ajándékot, nem bogoztuk ki a madzagot és nem bontottuk le a csoma­golópapírt. Nem beszéltünk és írtunk vagy nem eleget beszéltünk és írtunk róla. Meg­nehezíti a helyzetet a szerző által a fejünkre idézett Németh László-i igazság: „Nem épp akkor megbízható-e a tudós, ha a legkisebb szakkérdést mint létérdeke szempontjá­ból döntő kérdést forgatja, s válaszaiért tudományos hitelén túl egész üdvösségért szorongó lényével áll helyt? A szakember, akinek csak szakja van, a bölcselkedő esszéista, akinek csak általános érdeklődése van, anomáliák, amelyek ellen akkor is küzdenü­nk kell, ha ez a küzdelem magunk ellen folyik.” Valóban, anomália ez a recenzió is. De ki írhatna mél­tón a Paradig­mákról ! Az 1890-es évek végének fájdalmas és sértett Péterfy Jenője, aki újra elkezdett görögül tanulni 38 esztendősen, hogy biztos értékekre leljen, majd esszékbe öntötte reménytelenségét kora romlása felett: nincs tudományos hitel, szorongás az üd­vösségért, küzdelem magunk ellen. Azután Kerényi Károly, a szerző mestere, „Hermész, a szárnyas vesszejű”, aki papírra rótta volna, hogy „menni kell, mindig menni kell, / a lét ellen nincsen ígéret...” (Gulyás Pál: A mythosok határán) Róla írta Németh a becsülő sorokat. Azután felfedezhetné a Paradigmákat maga Németh László mint testvért: egy velem és mégis más. Szerb Antal, az antik irodalmat és mitológiát kívül-belül értő és élő. Halász Gábor — ki tudj­a ? De már Babits Könyvről könyvre léptető fakó lova csak néhány kavicsot rúgna hátra. Radnóti észrevenné, a fiatal Vas István habzsolná és talán leszólná — mint az úttörő Horatius nostert —, majd a sok mindent tapasztalt, a hatvanas években, ízlelgetné és talán versbe szedné. Leginkább Cs. Szabó Lászlóban bizakodom, aki provinciális vizeink­ből magabiztos és óvatos kézzel rántja majd partra és mutatja fel ország-világnak. Mert a Paradigmák a világtengerek büszkesége is. Vállalnom kell az írás anomáliáját, mert már Péterfy közel száz éve arról panaszko­dott, hogy a görög és a latin hidegen hagyja az ifjúságot, és mert Szerb 1941-ben azt írta, hogy „a klasszikus ókor legtöbbünk számára, valljuk be, a történelem legsivárabb kora volt, hősei és szobrai mind úgy éltek tudatunkban, mintha egy középiskolai tankönyv lapjairól léptek volna ki, és még Nagy Sándor kezébe is odaképzeltük mindig az esernyőt, amelyet egy unalmas óra alatt odarajzoltunk neki” — ma mit szólnának? Az ókor nem­csak aktualitását, de Nagy Sándort és esernyőjét is elvesztette: nem létezik intellektuális élményként. Nekem most azzá vált, ezt szeretném továbbadni. A könyv legfájdalmasabb gyönyörűsége az 1942-ben írt Dulce majum, alig több mint tíz oldalnyi „esszé” a játékos Ovidiusról. Hogyan lesz a valóság káoszából az alkotás rendje, a szavak játékából örökérvényesség ? Szilágyi a játékos Ovidiusban nem a kere­settet, hanem a természetest, nem a naivat, hanem az élőt találta meg. Az ifjabb Senecát idézi: „Kitűnően írja a költőknek ez a legszellemesebbike (a vízözönről): »Mindenhol tenger­­part nem látszik ki a vízből«, csak aztán a szellemnek és a tárgynak ezt az ihletét gyermeki játékosságig vitte. Bárányok közt úszik a farkas, a sárga oroszlán. Nem józan dolog a világ végén tréfálni. Nagyszerűen fogta meg a nagy zavar képét, mikor ezt írta: »Medréből a folyó a nagy síkságra kiárad ...Tornyok omulnak az örvénytől lesodorva.« Kitűnő volna ez, ha nem törődött volna vele, mit csinálnak a bárányok és a farkasok. Hogy lehet úszni ebben a mindent elsodró vízözönben?” Szilágyi csak annyit tesz hozzá: ez egy másik, éppolyan érvényes, de ellentétes világú olvasó értékelése; a költő számára, akinek a játék­a fontos, éppen ezért nem létezik. Szilágyi tudja, hogy a tobzódás a részle­tekben egyszerre életmohóság és kiállás a tökéletességgel szemben. Jog az emberi élet tökéletlenségére. Jog a másságra, a befejezetlenségre. A részletezettség pedig a dolgok kiemelése a nemlétből. Gondoljunk Leonardo Anghiari csata­képére, özönvizeire. Az állandó túláradásra. Szilágyi egész írását mély haláltudat kíséri. A sorok közt magának teszi fel a kérdést: lehet ebben a végtelen és mindent elborító özönvízben úszni.

Next