Valóság, 1986 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1986-03-01 / 3. szám - FÓRUM - GARAI LÁSZLÓ: "Hidd, hogy te mégy..." (Öninterjú)

GARAI LÁSZLÓ: „HIDD, HOGY TE MÉGY..." emlegettek volna. Hanem hogy megfogalmazzam a gyanúmat, mely szerint az ok, amiért a történelem az általa tekintetbe vett független változók között nem szerepel, hasonlatos ahhoz, amellyel Karinthy Frigyes magyarázta érzéseit Istennel kapcsolatosan: „Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.” Az amerikai történelem nem kínálta fel azt az alternatívát, amelyet 1956 és 1968 között itt Európában egyre többen választottunk. Nekünk ezt az alternatívát a totalitá­rius társadalmi berendezkedések összeomlása adta fel, egy konkurens alternatívával együtt. A totális állam egy - mitizált - történelem szempontjait közvetlenül próbálta rákényszeríteni az egyének mindennapi életére. A mindennapi élet emancipálódása azután történhetett a Sinkó Ervin optimistáinak mintáját követve, de a Fejes Endre Hábetler-családoknak a módján is. Ez utóbbi olyan egyénekből áll, akik a maguk minden­napi életét a történelemtől függetlenül ismétlődő ciklusokban élik. Az előbbiek viszont olyan emberek, akik mindennapi életük ciklusaiban a legszemélyesebb magánügyükként alkotják meg a történelmet. Ennek az alternatívának a népszerűsége a másikkal szemben olyan tempóban nyert tért 1956-ot követően, hogy az 1968-as radikális fellépéseknek olyan európai országokban is, mint például Franciaország, ahol a Hábetler-modelltől csak életszínvonalában különböző fogyasztói társadalom már meg is valósult, első számú követelés lett ennek „visszatérítése” az eredeti bolsevik tervhez, amely szerint az októberi forradalomban olyan társadalmat kellett volna teremteni, melyben az ember közvetlenül (nem pedig­­ akár szenvedélyesen akart, akár fásultan tudomásul vett­­ képviselők által helyettesítve­ vesz részt a történelemben. Most már, gondolom, látja, hogy a történelmi pszichogenezisre vonatkozó elmélet­nek az igazi bukását egy olyan gyakorlat jelentené, amely, mint Amerikában, nem ajánlja fel, vagy, mint 1968-at követően Európában, visszaveszi az alternatívát, hogy az ember­nek több köze legyen a történelemhez, mint ahhoz, hogy a csillagok merre tartsanak pályájukon, vagy hogy hol haladjon el s mikor a következő hurrikán - ha közben ez az elmélet (mert miért pont ez ne?) valakinek mégis eszébe jutna, vagy ha új meg új hívek között terjedne. Képzelje el, hogy a hetvenes évek nagy Hábetler-családjában az élet rója a maga mindennapi pályáját, melyen diploma és kinevezés által képesített pályaőrök igazgatják a váltót vagy a szemafort, s közben egyre több embernek támadna evidenciája egy elmélettől, mely szerint lelki életünk fontosabb tényei attól függnek, hogyan van közü­lünk ki-ki személy szerint jelen a történelemben! Nem, higgye el, hogy elméletem kiállta a gyakorlat próbáját: igazolta őt a hetvenes években az a tény, hogy a kutyának se kellett. S Önt e tény feletti elkeseredése arra serkenti, hogy legalább a tudomásulvétel formá­jának szellemességével vigasztalja magát a valóság tartalmának szellemtelenségéért? Nem hiszem, hogy a történelem valósága szellemtelen lenne, még olyankor sem, amikor szellemtelen embereket fejleszt ki, hogy serénykedésük útján megvalósuljon. Ne felejtse el, hogy ezekben mindig van valami a Dürrenmatt Nagy Romulusából - akkor is, ha ők vágják a fintort a történelem nevében, és akkor is, ha őket vágja a történelem fintor gyanánt. Különben, akik ezek közül a pszichológus-céhben mesterkednek, nemigen tudtak meggyőzni az évek során arról, hogy addig is, amíg ágynak dőlt tudományunk majd felépül, a tógába bújt szellemtelenség szerzi vissza a tekintélyét, így aztán az efféle frivolitástól - mit is tagadnám? - még ex cathedra sem tartózkodtam, Franciaországban, ahol egyébként senki sem szólított Professzor úrnak, csak az voltam... Franciaországban kellett az Ön pszichológiája, Professzor úr? Keresztkérdés! Maga tudja, mennyire nem tért vissza 1968 májusának alternatívája 1981 májusában, amikor a nizzai egyetem szociológia- és etnológiaszakos hallgatóit a

Next