Valóság, 1989 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1989-01-01 / 1. szám - KILÁTÓ - Cohen-Solal, Annie: Flaubert és a maoisták között. Jean-Paul Sartre utolsó évei (ford. Ádám Péter)
ANNIE COHEN-SOLAL, FLAUBERT ÉS A MAOISTÁK KÖZÖTT 65 Le Dantec-et (ő a La Cause du Peuple főszerkesztője, az újság a Proletár Baloldal elnevezésű maoista mozgalom szócsöve), a lapot pedig betiltják. Le Dantec-nek nyomban új főszerkesztő, Michel Le Bris lép a helyére, de tíz napra rá őt is letartóztatják. A maoisták világosan látják: vagy teljesen megfojtja őket a belügyminiszter, vagy keresnek valami szükségmegoldást. Ilyen szükségmegoldás volt Sartre. Igaz, Alain Geismar nem hajlandó elismerni, hogy ez volt az „esernyő-hadművelet” lényege. „Mindazok - mondja Geismar -, akik tágan értelmezték a proletariátus fogalmát, az új típusú értelmiségit látták benne... Sartre csatlakozása persze kapóra jött a mozgalomnak, de éppenséggel más megoldást is találhattunk volna... Sartre mellesleg éreztette, hogy igen nagy megtiszteltetés számára, hogy hozzá fordultunk, és mindig is végtelen tapintattal bánt velünk. Mi viszont azt szerettük volna, ha még jobban elkötelezi magát, ha csakugyan részt vesz a mozgalomban...” 1970. április 28-án Sartre beleegyezik, hogy ő legyen a La Cause du Peuple főszerkesztője. Néhány hónappal később, szeptember 23-án a Tour című lapnak (a lap az Éljen a Forradalom elnevezésű mozgalom orgánuma), illetve 1971. január 15-én a J’accuse-nek is ő a főszerkesztője. Időközben a parlament megszavazza a vandalizmus elleni törvényt, és a belügyminiszter ennek alapján 1970. május 27-én feloszlatta a Proletár Baloldalt. Sartre-nak a maoistákkal való alkalmi szövetségét korántsem valami előzetes ideológiai konszenzus határozta meg, sokkal inkább az a politikai helyzet, amelyet valójában ez a szövetség hívott életre. A szövetség, semmi kétség, szomorú véget is érhetett volna. De nem így történt. Sartre két teljes éven át osztozott maoista elvtársainak életében, és alaposan kivette részét a mozgalom feladataiból: politikailag radikalizálódott, cikkeket írt, interjúkat adott, ott volt a tüntetéseken és felvonulásokon, erőszakkal behatolt egyik-másik gyár területére, egyszóval minden akciójukra elkísérte maoista barátait. A La Cause du Peuple, amelynek az 1970. májusi számától fogva főszerkesztője, négy-nyolc oldalas, közepes formátumú, rossz minőségű papírra nyomott újság, amelynek fekete-piros, öles betűi csak hangsúlyozzák a tartalom kihívó jellegét... Attól fogva, hogy Sartre került a főszerkesztői székbe, a neve felbukkant az utolsó oldalon, de apró betűkkel szedve a többi oldal alján is ott volt, Simone de Beauvoir nevével együtt, holmi kitörölhetetlen pecsét módjára, mintha ez volna a záloga a kiadvány sérthetetlenségének. Egy apró esemény azonban már a kezdet kezdetén rávilágít a szövetség korlátaira... „Most, hogy elfogadom a lap főszerkesztői tisztét - írja Sartre az 1970. május elsejei számban közzétett beköszöntőjében még egyszer hangsúlyozom, hogy szolidáris vagyok mindazokkal a cselekedetekkel, amelyek a tömegekben lappangó erőszakot, illetve ennek az erőszaknak a forradalmiságát fejezik ki.” De már a következő számban ott a helyreigazítás: Sartre nem minden cselekedettel, csupán minden cikkel szolidáris (a nyomdász az action szót szedte ki az article helyett). A nyomdahiba pontosan kifejezi Sartre-nak a Proletár Baloldallal való kapcsolatát: mindössze szellemi szolidaritásról van szó, Sartre-nak továbbra is fenntartásai vannak a maoisták politikai tevékenységével szemben. Attól fogva, hogy Sartre odakölcsönözte nevét az újságnak, a szalagcímek különösen kihívóak lettek, a stíluson pedig elhatalmasodott a proletár romantika tébolya... Megindult a keresztes hadjárat, támadásokat intéztek a burzsoá ideológia ellen, leleplezték a rendőrség túlkapásait, a sajtószabadság árnyoldalát, a kizsákmányolást, a gyárak munkásnyúzó hatalmi hierarchiáját. A lap arra buzdítja a munkásokat, hogy válaszoljanak erőszakkal a tőkés erőszakra, hogy zárják be a gyártulajdonosokat, hogy lázadjanak fel a rendőri elnyomás ellen. És a cikkek mellett apró munkásfigurák, felemelt ököllel, megannyi kötelező utalás a Szajna-partra importált kínai kulturális forradalomra. Új etika, új forradalmi heroizmus, de vajon hol itt a helye annak a kifulladt filozófusnak, akit szemlátomást semmi más nem érdekel, csak a múlt század legpolgáribb