Valóság, 1991 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1991-01-01 / 1. szám - MATOLCSY GYÖRGY: A magyar tőkefelhalmozás
MATOLCSY GYÖRGY: A MAGYAR TŐKEFELHALMOZÁS kevése ténylegesen megfosztotta az országot a nemzeti vagyon jelentős részétől, a polgári fejlődés során kialakult vagyonszerkezet erőszakos megváltoztatása pedig (például államosítások) a természetes vagyonfelhalmozódási folyamatokat akasztotta meg, ezzel leszorította a tőkésedés útjáról a társadalom gyarapodó csoportjait. Az 1940-es évek első felében, a második világháború alatt Németországnak hitelben szállított áruk is a történelem veszteséglistáján szerepelnek. Ugyanígy az 1945 után a Szovjetuniónak és más országoknak fizetett jóvátétel az 1950-es évek elejéig terhelte a magyar nemzeti jövedelmet, ezzel a vagyonfelhalmozás forrásait. Láthatatlan vagyonvesztést jelentett a szovjet érdekszférába kerülés, mert elszakította a korábbi gazdasági szálakat, az azokban rejlő kapcsolati tőkét megszüntette. A XX. század magyar történelme így jellemző módon írható le a vagyonvesztés történeteként. Mi csillapította ezt a veszteséget? A vagyonfelhalmozás története a XX. században Az 1867 utáni évektől 1914-ig tartó szakasz szinte töretlen növekedést hozott. Az 1925 utáni stabilizáció 1929-ig újból pozitív vagyoni folyamatokat jelentett. Az 1920-as évtized és az 1940-es évtized legeleje a vagyonfelhalmozódás szempontjából ugyancsak előrelépés, a konjunktúra, a polgárosodás, a külföldi tartozásállomány egy részének befektetéssé alakítása együttesen jelentős vagyonnövekedést hozott. Az 1945—1952 közötti helyreállítási periódus első felében még töretlen vagyonnövekedést mutat, második felére azonban — az 1949—1952 között végrehajtott modellváltás következtében — már a vagyonnövelés és vagyonvesztés kettőssége jellemző. Az 1959—1961 közötti második mezőgazdasági átszervezés, szövetkezetesítés a vagyonfelhalmozás szempontjából többféle módon is felfogható. A mezőgazdaság részére történő tőkeátcsoportosítás javította a belső gazdasági egyensúlyt, mivel a nemzeti vagyon szerkezetének javítása valamennyi nem mezőgazdasági vagyontárgy hatékonyságát is növelte, ezzel a nemzeti vagyont csupán a szerkezeti „áttolás” is gyarapította. A mezőgazdasági kisbirtokok helyére lépő szövetkezetek, állami gazdaságok ugyan nem jelentették a legjobb struktúrákat, de a vagyonfelhalmozódás szempontjából két pozitív eredménnyel jártak. Az első, hogy kikényszerítették, lehetővé tették a háztáji rendszer kialakulását, egy sajátos kettős mezőgazdasági szerkezet meghonosodását. A másik rejtett vagyoni tendencia az volt, hogy lényegében szétverték azt a korábbi, meglehetősen konzervatív és alkalmazkodásra csak egy szűk sávban képes falusi mezőgazdasági életszerkezetet, tulajdonszerkezetet és magatartásmintát, amelyik önmagától nyilvánvalóan nem tűnt volna le a színről. A falu és a mezőgazdaság szerkezetének erőszakos feltörése jól jött az 1960-as évtized második felében, majd az 1970-es és az 1980-as évtizedben, amikor teret engedtek a magánvállalkozásnak. Nincsenek megbízható számítások arra vonatkozóan, hogy a szocialista táborral kialakított, történelmileg mesterségesen magas szintre emelt gazdasági kapcsolatrendszer mit hozott és mit vitt az országból. Az olcsó nyersanyagok, energiaforrások 1973 után egészen 1990-ig valóban óriási többletjövedelmet adtak: az évi 0,5—1 Mrd USD közötti magyar nyereség — a világpiaci és a rubelárak közötti különbségből adódóan — ebben a másfél évtizedben mintegy 10—15 Mrd USD nyereséget hozott az országnak. Ezzel szemben áll az a veszteség, amit a szovjet piacra való átállás, a korábbi iparszerkezetet megbontó nehézipari túlsúly, az energia- és nyersanyagfaló struktúra kialakítása jelent. Jól nyomon követhető ez a beruházások alakulásában, hiszen a mintegy 15 Mrd USD-s energia- és nyersanyag-jövedelemtöbblet döntő hányadát az ország olyan beruházásokra fordította, amelyek csupán a szovjet és a kelet-európai piacon eladhatótermékeket eredményeztek. Zárt körön belül forgott a nyereség és a veszteség: a másfél évtized