Valóság, 1994 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1994-01-01 / 1. szám - ROSTOVÁNYI ZSOLT: A világrendszer kulturális-civlizációs megosztottsága
2 ROSTOVÁNYI ZSOLT: A VILÁGRENDSZER KULTURÁLIS-CIVILIZÁCIÓS Civilizációk és kultúrák Nincs mód ezúttal részletesen kitérni a civilizáció és kultúra fogalmainak pontos értelmezésére. A szakirodalomban e téren meglehetősen nagy a zűrzavar, egy korábbi felmérés, a kultúra 161, a civilizáció több mint húszféle értelmezését számolta össze, amelyek ráadásul nem ritkán ellentmondanak egymásnak. A kultúrát a továbbiakban szélesen értelmezzük, mint egy összetartozó és másoktól elkülönülő közösség különböző létszféráit lefedő rendszert. A kultúra ebben az értelmezésben „olyan jellemvonások együttese, amelyek egy csoportot megkülönböztetnek a másiktól”4. A kultúra tehát egy valamilyen szempontból összetartozó csoport sajátosságainak jelölésére szolgál („ha a ’kulturális’ szót használom, ugyanaz, mintha azt mondanám, ’jellegzetesség’”5), azon szabályok, módszerek összessége, amelyek szerint ez a csoport tevékenykedik, működik, legyen szó etnikumról, nemzetről, társadalomról vagy nagyobb közösségről. A kultúra alapja az értékrend, azon értékek összessége és hierarchiája, amelyeket az adott csoport lényegesnek, meghatározónak tart. A civilizációt nem kizárólag „magasabb rendű kultúraként” értelmezzük, hanem olyan rendszerként, amely egy nagyobb — szociokulturális szempontból összetartozó — közösség sajátos fejlődésének, szerveződési mechanizmusának, értékrendjének, szociokulturális, gazdasági és pszichikai jegyeinek a keretét adja. „A civilizáció... az indentifikáció legszélesebb szintje.” A civilizációk sajátosságát az őket alkotó (anyagi és szellemi) kultúrák egységes rendszerbe szerveződésének elvei, történelmi korokat átívelő fejlődésük adja. „Ott a leghelyesebb kultúrát mondanánk — írja Robert Musil —, ahol egyetlen ideológia uralkodik, s egy még egységes életforma; a civilizációt ellenben a diffúzzá vált kultúrállapotként határozhatjuk meg... a kultúrából a civilizációba történő átmenet fő oka a benne érintett emberek számának növekedése.” A civilizációk és kultúrák határozzák meg a történelmi mozgás, a változás, a fejlődés jellegét, irányát, egyfajta specifikumot kölcsönözve az általuk behatárolt régiónak, egyúttal megkülönböztetve azt más civilizációktól és kultúráktól. „A világtörténelem a nagy kultúrák története.” „A történelemben a hatalom..., a regionális vagy világrendszer-szintű kérdésekben játszott központi szerep mindig szorosan összefüggött a civilizációs projektummal.”10 Minden civilizáció és kultúra voltaképpen sajátos társadalmi szervezet, meghatározott szerveződési elvek alapján felépülő és meghatározott rendező elvek alapján működő organizmus, amely saját viszonyainak kontinuumában létezik. Az egyes civilizációk és kultúrák bizonyos fokig autochton jellegűek, jóllehet sajátosságaik épp más civilizációkhoz és kultúrákhoz való viszonyuk függvényében nyilvánulnak meg. Spengler találóan fogalmazott úgy, hogy a kultúrák a külvilághoz való kapcsolódásuk révén definiálják magukat. Minden kultúra valamilyen kapcsolatban áll környezetével, más kultúrákkal: állandóan magába épít külső hatásokat, ugyanakkor befolyásol is más kultúrákat. Az egyes kultúrák külső hatások iránti fogékonysága ugyanakkor eltérő, nagymértékben függ az adott kultúra belső törvényszerűségeitől. A civilizációknak és kultúráknak tehát egyrészről van egy sajátos, a belső mozgástörvények által meghatározott önfejlődésük, másrészről pedig — legalábbis egy bizonyos szint után — a kultúrák fejlődésére jelentős befolyást gyakorolnak a külső hatások. Aminthogy a külső hatások beépülése lehet „konstruktív” és „destruktív”, minden kultúráról elmondható, hogy eleve saját viszonyaival adekvát és más kultúrák viszonyaival inadekvát — természetesen kultúráktól függően eltérő mértékben. Az egyes civilizációk és kultúrák között súlyos hiba lenne hierarchikus viszonyt feltételezni. Egyetlen kultúra sem „magasabb rendű”, mint a másik, s ebből a szempontból meglehetősen szubjektív „fejlettebb” kultúrákról beszélni. Napjaink globalizált világrendszerében kétségkívül egyes kultúrákat általában sikeresebbnek, másokat kevésbé sikeresnek tartanak. Hosszú ideig a nyugati kultúra számított a siker megtestesítőjének, újabban azonban a japán, illetve a délkelet-ázsiai kezdi kiszorítani — legalábbis az adott kultúra bázisán bekövetkezett