Valóság, 1996 (39. évfolyam, 1-12. szám)
1996-07-01 / 7. szám - NAPLÓ ÉS KRITIKA - ROSDY PÁL: Vörös Vince útja
ROSDY PÁL Vörös Vince útja Vörös Vince, a kisgazdapárti politika jelentős részvevője és élő történelmi tanúja fontos történelmi ismereteket ad át a fiatalabb nemzedékeknek, az idősebbeket pedig fontos részletekkel gazdagítja. A Magyar Történelmi Társulat Dél-dunántúli Csoportja jelentette meg Politikai utam című önéletrajzát, sajnos, anyagiak szűkében érdemtelenül csekély példányban. A kötet az 1911-ben született Vörös Vince életét 1988-ig követi nyomon, eltérő részletességgel, egészében nagyon egyszerű, tömör stílusban. Sehol nem veti el szándékát: nem a maga személyét kívánja előtérbe állítani, nem magánéletének fordulataival akarja traktálni az olvasót, hanem a politikai pályája során hozzá közel álló emberekről és még inkább az egész ország sorsát befolyásoló eseményekről tesz tanúvallomást. Vörös Vince egész önéletírását az jellemzi, amit 1951-től vezetett feljegyzéseinek felhasználásakor jegyez meg. „Kuláksorsra” jutva, üldözöttként kezdte papírra verni naplójegyzeteit, amelyekről ezt írja: „Életsorsunk alakulását hűen tükrözik az akkor készített feljegyzéseim, amelyeket sok viszontagság közepette is megőriztem. Sok mindent kihagyok. Feleségem betegségét, műtétjeit, apósomék kényszerlakóhelyre való költözését. Ne mondja senki, hogy felnagyítom az eseményeket. Az elkeseredés szülte erős szavakat is elhagyom. Ebből a feljegyzéscsomóból idézem az eseményeket. Ez ma már történelem” (219. §). Kulákként való meghurcolását és más mozzanatokat azonban nem hagyhat ki személyes életéből, hisz akkor nem volna önéletrajz, másrészt ez is a „politikai út” egyik szakasza, százezrek osztályrésze. 1958. február 15-én az alábbiakat jegyezte fel: „Sikerült kezemből kivenni újra a kenyeret. Rágalom, intrika folyik mégis ellenem. Politikailag üldöznek, s ez gazdaságilag is kihat. Mennyi nélkülözés, mennyi izgalom, mennyi szenvedés, mennyi könny, verejték kíséri ezt az utat! Aki nem élte át, meg sem érti. És én nem tudok könyörögni nekik! Mint egyesek teszik és jól is élnek” (253.1.). Ez a kijelentés - „nem tudok könyörögni nekik” - egy másik idézetet is kíván az életútról. „Az én életutam is roppant »göröngyössé« vált (1947-ben). Örültem, hogy szűkösen bár, de el tudtam tartani a családomat, s nem adtam fel elveimet. A magyarság és a parasztság szolgálatát tartottam mindennél előbbre valónak, s elítéltem a gerinctelen megalkuvást” (2071.). Ehhez nyilvánvalóan nagy erőt adott egész mentalitása, életszemlélete: „Az ÉLET szó alatt én sohasem a dőzsölést, az evés, ivás szertelen élvezetét, a semmittevést értettem és kerestem, hanem az élet igazi szépségeit, értékeit, a szellemi fejlődést, erős jellemet, a művészet sokféle ágazatának csodálatosságát, a természet utánozhatatlan csodáit, az alkotási vágyat és nem utolsósorban a családi élet békés, szeretetteljes harmóniáját” (255.1.). Ennek az életfelfogásnak még mélyebb gyökereire világít rá ez a néhány egyszerű mondat: „Nálunk a gyermekek születése [három gyermeke született] házasságunk harmóniáját és a nemzet gyarapodásának szolgálatát jelentette. Istenhívők voltunk a feleségemmel, mi a házasságot valóban szentségnek tartottuk, egy életre összekötő kapocsnak, jóban és rosszban való összetartozásnak, egymás segítésének, amely elkísér életünkben. Ezt láttuk szüleinktől, s ezt tanulták tőlünk a gyermekeink is” (9.1.). Jelleme, életszemlélete fejeződik ki abban is, hogy önéletírásában nem enged a piety-