Valóság, 1998 (41. évfolyam, 1-12. szám)

1998-01-01 / 1. szám - MAGYARI BECK ISTVÁN: Jövő a múltban

MAGYARI BECK ISTVÁN Jövő a múltban Emléksorok egy magyar szervezéstudományi iskoláról Azt a szervezéstudományi iskolát, amelyről itt szólni kívánok, a leghelyesebb talán a legprominensebb személyiségéről dr. Szabó László iskolájának nevezni. Őszintén re­mélem, hogy ezzel nem sértem azokat a kutatókat és tanárokat, akik az említett is­kola vezérkarához tartoztak, s azokban a kibontakozással éppen csak kecsegtető, ko­rántsem könnyű időkben fontos szerepet játszottak a szóban forgó iskola szellemisé­gében és országos tevékenységében. A további nevek említésétől e helyütt eltekin­tek. Nem mintha e kiváló tanárok nem érdemelnének említést, inkább azért, mert nem tudománytörténeti ambíciókkal ragadtam tollat. Egyébként is, a területen jára­tosak nemcsak jól ismerik az iskola tanárait, hanem olykor még személyes kapcsola­tokat is fenntartanak az életben levőkkel. Az a szándékom, hogy bemutassam, mennyire aktuális még ma is ez az iskola, pontosabban a szellemisége. Az effajta fel­ismerésekre pedig általában olyankor van égető szükség, amikor a felgyorsult törté­nelmi mozgások azt a fenyegető látszatot keltik, hogy a haladás elszakít minket saját magunktól, s ilyenformán nem azzal a természetünkkel érünk célhoz (ha odaérünk), amellyel elindultunk az úton. Az iskola központi személyisége, Szabó László már a puszta megjelenésével is igen sajátos és meghatározó benyomást keltett. Hatalmas homlokú, rendkívül intelligens arcú ember volt, s időnként éles, de csak az ostobákat bántó iróniával védte azokat az értékeket, amelyeknek a nevében és amelyek által a szellemi műhelyét nem min­dennapi mozgásban tartotta. Iskolája nemzedéki szempontból, hogy úgy mondjam, rétegezetten épült fel. Az egyik legjelentősebb közvetlen személyes ősforrása a má­sodik világháború előtti magyar tudományos élet kiemelkedő képviselője, a bekap­csolódásom idejére, sajnos, már régen eltávozott Magyary Zoltán volt, a közigazga­tás-tudomány hazánkban máig sem eléggé ismert és elismert szakértője. Itt álljunk meg egy pillanatra, s gondolkozzunk el hazai nagyjaink örökös mostoha sorsán. Az Újtestamentum szerint senki sem lehet próféta a saját hazájában. Engem azonban a tanulmányaim arról győztek meg, hogy ez a tétel csak a parányi vagy magukat annak hívő népekre igaz. Ezek tudniillik kisebbségi érzetektől gyötörten a nagynak vélt né­pek utánzásával vélik megoldani történelmi fejlődésük problémáit. Általában két meglepetés is éri őket az idők során. Az első az, hogy mintha hiányozna történel­mükből az a kontinuitás, amelyet a boldogabb országok állandóan érzékelnek. Mert hát az el-elmaradozást - legalábbis Európában - mindig hol Párizsra, hol Londonra vetett szemekkel hozzák be. A másik meglepetés örömtelibb. Amikor valami már el- teijedt a világban, s bízvást átvehető - mint például annak idején a dinamó volt -, kis országában valaki mindig rábukkan arra a magányos szellemi elődre, akitől mint honfitárstól az esetek nagy többségében hamarabb meg lehetett volna tanulni a kér­déses újdonságot, mint költséges procedúrákkal átvenni külföldről. Tegyünk most félre minden nemzeti és romantikus szempontot! Ez az anomália mindenekelőtt gaz­dasági értelemben sújtja a magát csakis követővé alacsonyító társadalmat. Magyary Zoltán közvetlen tanítványát, Szabó Lászlót vele egykorú, esetenként még idősebb társai vették körül. Természetesen a nyilvánosság előtt elsősorban ba­ráti körnek mutatkoztak, az akkori hatalomnak ugyanis sem módjában, sem szándé­kában nem állt, hogy e kiváló szakembereket méltó intézményi pozíciókba helyezze,

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék